Igazán különleges élmény megtapasztalni Isten jelenlétét úgy, hogy koreai hívők vesznek körül és hangosan, egymástól függetlenül, mégis összehangolva imádkoznak. Valósággal lenyűgözött, amikor először voltam ennek az élménynek a részese a múlt héten megszervezett Keresztény Koreai Táborban.
Nagyjából két éve kezdtem érdeklődni a koreai kultúra iránt. Kezdetben megismerkedtem a hangullal, vagyis a koreai ábécével. Ezzel párhuzamosan igyekeztem koreai videojátékokkal, filmekkel, sorozatokkal, zenével és videókkal megismerni ezt az átlagos európai ember számára egészen különleges kultúrát.
Amikor felugrott az idővonalamon a bejegyzés, miszerint Aszódon idén nyáron nemcsak koreai fiatalokkal gyakorolhatnám a nyelvet, hanem mindezt istentiszteletekkel és reggeli áhítattal egybekötve tehetem, azonnal tudtam, hogy ott a helyem.
Az egyedülálló, fiatalos tábort minden évben a budapesti Szent Evangéliumi Gyülekezet szervezi, ők felelnek azért, hogy a táborban egyaránt szerepet kapjon a koreai kultúra és a hit.
Fotó: Szent Evangéliumi Gyülekezet
Be kell vallanom, hogy amikor jelentkeztem, a kíváncsiságom mellett némi bizonytalanságot is éreztem, mivel mégiscsak egy számomra teljesen új közösség eseményére jelentkeztem vakon. Ennek ellenére a tábor segített felismernem azt, hogy
nem kell tökéletesnek lennem ahhoz, hogy egy új közösséghez tartozzak.
A koreai kultúra iránti érdeklődésem végül olyan közösséghez vezetett el engem, ahol a hitemről is mélyebben tudtam gondolkodni.
Érkezésemkor a Dél-Koreából érkező csapat vidáman üdvözölt, sorra mutatkoztak be és már az elején kölcsönös szimpátia alakult ki köztünk, amikor megtudták, hogy focilabdával érkeztem a táborba. A rövid keresztnevem sem okozott különösebb nyelvi problémát, és néhány perc múlva már úgy szólítottak meg, mintha a Csoszon-dinasztia óta ismernénk egymást.
Az első nap főként az ismerkedésről szólt. Bár volt már egy összeszokott része a magyar csapatnak, ők is érdeklődve hallgatták, mit keresek ott. A kezdeti csoportos foglalkozásokon így is érezni lehetett egy kis távolságtartást, ami szerencsére egyáltalán nem volt hosszú életű.
Az esti istentisztelet volt az egyik leginkább katartikus élményem. Megtapasztaltam, hogy a távoli vendégeink valójában milyen közel állnak hozzánk a hit tekintetében.
Fotó: Szent Evangéliumi Gyülekezet
A református gyülekezet, ahová járok, csendes, visszafogott közösség. Talán sok olvasónk ismeri az istentisztelet megszokott mozzanatait. Az ember néha feláll, jön az igehirdetés, gyorsan oda kell forgatni az énekeskönyvet a megfelelő oldalra, előre engedjük az idősebb társainkat és így tovább. Ehhez képest a koreai istentiszteleti forma elsőre egészen más világot jelentett számomra. Az idő nagy részében energikusan (vagy épp mély odaadással) énekelnek és táncolnak Isten tiszteletére, az énekeket saját zenekaruk kíséri. A dalok először mindig koreai nyelven csendülnek fel, majd magyarra váltunk és így dicsérjük az Urat.
Ami igazán meglepett, az az volt, amikor a lelkipásztor arra kérte a közösséget, hogy mindenki kezdjen el imádkozni. A koreai társaink egyszerre mondták egyéni imádságaikat, egyre hangosabban. Eközben a zenekar instrumentális kísérettel biztosította a meghitt hangulatot. Tényleg megható volt életemben először megtapasztalni ezt.
Volt valami felemelő abban, amikor a csendes imádság mellett a kimondott szavak erejével fordultak Jézushoz, szeretteik egészségéért és biztonságáért imádkozva.
Az istentisztelet alatt felcsendülő énekek egy részéhez táncos koreográfia is tartozott, illetve gyakran kellett megszólítanunk a közvetlenül mellettünk ülő személyt a lelkipásztor szavait ismételve. Így történt, hogy „a legszebb báránynak” nevezhettük egymást a társaimmal, lévén, hogy a tanulság a lelkipásztor történetében erre irányult. A bárányok a pásztoruk nélkül életképtelenek és gyengék. A mi pásztorunk Jézus, akit minden nap teljes odaadással és bizalommal kell követnünk.
Számomra ez azt üzente, hogy Jézus követése nem azt jelenti, hogy soha nem félünk, hanem azt, hogy a félelmeink között sem maradunk egyedül.
Fotó: Szent Evangéliumi Gyülekezet
Az istentiszteletek után mindig egy őszinte, csoportokra osztott beszélgetés kapott helyet. Minden alkalommal érdekes kérdéseket vitattunk meg. Egyenként elmesélhettük, hogy mi volt eddigi életünk legnagyobb vihara, mi az a bűn, amely újra és újra visszatér az életünkbe vagy milyen döntéseket kell meghoznunk ahhoz, hogy befogadhassuk Jézust. A közösségünk már a második napon annyira összekovácsolódott, hogy úgy éreztük, ez egy biztonságos hely és gond nélkül megnyílhatunk egymás előtt. Azok a témák, amelyeket érintettünk, valóságos érzelmi hullámvasúttá alakították az estéket.
Ezek a beszélgetések egyszerre voltak őszinték, mélyek és felszabadítóak, ezért hamar a napjaink legfontosabb részeivé váltak.
A tábor alatt természetesen megismerhettük a koreai kulturális játékokat, gyönyörű kiegészítőket és tradicionális édességeket készíthettünk, illetve a koreai társaink is kaptak egy kóstolót a magyar konyha világából, mivel minden nap magyar menzás klasszikusokat ehettek velünk. Ha koreai konyhára gondolunk, a legtöbbünk az igazán csípős ételekre asszociál, így tényleg érthető, miért várták kíváncsian az étkezéseket. Kipróbáltuk, hogyan teljesítenénk tradicionális koreai ügyességi játékokban, illetve taekwondo-gyakorlatokban, utóbbi nálam annyira betalált, hogy nekem ajándékozták a taekwondo-ruhát.
Fotó: Szent Evangéliumi Gyülekezet
Ha már az ajándékoknál tartunk, egyikünk sem tért haza üres kézzel: annyi koreai különlegességet és édességet kaptunk, hogy még jó ideig lesz mihez nyúlni, ha megidéznénk a tábor ízeit. Mi is előre készültünk számukra egy ajándékcsomaggal, aminek hihetetlenül örültek. A sűrű programtábla miatt minden este fáradtan estünk az ágyba, talán egyedül ez volt az a tényező, ami a legkellemetlenebb volt a táborban.
Annyi élményt szereztem, hogy nehéz mindezt összefoglalni. Egy azonban biztos: teljesen fölösleges volt minden kezdeti aggodalmam.
Az önzetlen és kedves emberekkel töltött hét közelebb vitt Istenhez, és megerősített abban, hogy nem az számít, honnan származunk vagy milyen nyelven beszélünk. A közös hit sokkal erősebb összekötő kapocs, mint gondolnánk.
A táborlakókon és a koreai kultúrán kívül egy kicsit jobban megismertem önmagamat is. És hogy mit hoztam haza magammal? Ezt majd egy tál kimcsi mellett megvitatjuk a táborban szerzett barátaimmal.
Mag Ede
hirdetés
