Egyetemistaként váratlanul pozitívat tesztelni elképesztően rémisztő lehet egy fiatal lánynak, aki ráadásul maga is katolikus és a családja reakciójától is tartott. Boróka története felkiáltójel, hogy egy krízisterhes kismama élet melletti elköteleződésében a legdöntőbb tényező a támogató közeg léte vagy nem léte. A „Szívemre hallgattam” – édesanyák gyermekvállaláshoz kapcsolódó történeteit összegyűjtó rovat legújabb része őszintén beszél az anyaság embertpróbáló feladatáról, arról, hogy a babára mondott igen után nem lesz minden tökéletes.
Móczár Boróka 24 évesen lett várandós. Keresztény családban nevelkedett, nem így tervezte az életét, a pozitív teszt láttán nagyon megijedt, de szeretettel teli környezetének támogatásával igent tudot mondani a kisbabája életére. Boróka mindig az élet pártján állt, de azóta tud hitelesen az abortusz ellen felszólalni, mióta a sajtát bőrén tapasztalta meg, mennyire sötét helyre kerül egy leendő édesanya lelke, amikor a kisbabája életéről kell döntenie.
„Lelkileg brutális folyamat felnőni az anyasághoz”
„24 évesen, váratlanul estem teherbe. A párommal fél éve voltunk együtt, akkor kezdődött a Covid. Negyedéves orvostanhallgató voltam. (És egészen addig) egy klasszikus, katolikus nagycsaládban nőttem fel.
A mai napig nem tudom megfogni vagy leírni azt az érzést, amit akkor éreztem mikor megláttam, hogy pozitív lett a teszt. A rémület közel sem írja le. „Miért velem történik ez? Nem voltam felelőtlen. Hogy fogom elmondani otthon? Mit fog szólni a környezetem?
hirdetésHogy fejezzem be az egyetemet? Mégis mi lesz most?”
Egészen eddig a pontig, azt hittem, tudom, miről beszélek, mikor magamat életvédőnek gondolva, az abortusz ellen érveltem. De ebben a helyzetben minden teljesen új fényt kapott. Az első éjszakán hideg verítékben úszva, álmatlanul forgolódtam, annyira kétségbe voltam esve, hogy sírni sem tudtam.
El akartam vetetni.
Azt éreztem, hogy nem tudok beleállni ebbe a helyzetbe, nem fordulhat fel teljesen az életem.
Olyan végtelenül egyszerű volna csak bemenni a kórházba, senkinek sem szólni, gyorsan túl esni rajta és ott folytatni, ahol abbahagytam. Még mindig nehéz szembe nézni ezekkel a gondolatokkal. De tudtam, hogy akkor sem lenne már semmi sem a régi, nem tudnám ugyanonnan folytatni. Annak a terhével is képtelenség együtt élni, hogy egy ilyen titkot őrzök. Túl nagy szakadékot teremtett volna köztem és a párom, a családom, a környezetem között. „Mi lesz, ha majd gyermeket szeretnék? Vagy ha a beavatkozás során lesz valamilyen szövődmény? És ha majd szeretnék gyermeket és emiatt nem jön majd össze? Vagy ha igen, Ő már a második lesz.
Hogyan mondjam el neki(k), hogy lehetne már testvérük?
Ha esetleg új kapcsolatom lesz, ezt mégis, hogyan oszthatnám meg? Hogy éljek úgy, hogy tudom, hogy nemet mondtam a gyermekemre?”
Reggelre már tudtam, hogy csakis egy lehetséges út van: – függetlenül attól, hogy gyakorló katolikus vagyok és a lelkiismertem sem hagyott másra jutni – a babám marad.
A párom hasonlóan kétségbe esett, ő pártolta volna, hogy elvetessük. De tiszteletben tartotta döntésem.
A családom, a legjobb barátnőm és az egész környezetem csodálatosan elfogadó, támogató és szeretetteljes volt.
Nélkülük ez a történet nem ugyanaz lenne.
A következő hetek végtelenül nehezek voltak, az aggódás és kétségbeesés nem múlt el, sokat sírtam. De közben nagyon dolgoztam azon, hogy elengedjem ezeket az érzéseket, hiszen ott formálódott bennem egy kis élet, aki ebből mindent érez. És Ő semmi mást nem érdemel, csakis feltétlen szeretetet.
Így született meg a kisfiam, a legcsodálatosabb kis ember, akit valaha ismertem. Így lettem édesanya, ami messze a legnagyszerűbb dolog az életemben.
Együtt fejeztük be az egyetemet, orvos lettem, lassan le is szakvizsgázom.
Az édesapjával nem vagyunk már együtt, de békében és szeretetben, közösen neveljük. Nagyszerű apuka lett és azt hiszem, nagyon boldog, hogy megszületett a kisfia.
Életem legcsodálatosabb része a gyermekem, de elképesztően fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy ettől még irtózatosan nehéz és lelkileg brutális folyamat felnőni az anyasághoz, egy teljesen új életformához. Főleg egy ilyen helyzetben, nem akarva, nem tervezetten.
Sokszor olyan tündérmeseszerűek ezek a történetek, hogy igent mondtunk az életre és utána minden rendben volt. De egy várandósság, és a szülés önmagában óriási fizikai és lelki kihívás, hát még a gyermeknevelés, az egzisztencia megteremtése – főleg azoknak a nőknek, akik egyedül maradnak ebben a helyzetben. Nekem sem volt könnyű, de nekem volt egy biztonságos otthonom és szerető családom, akik segítettek. Épp ezért, mert tudom, hogy ez mennyit számít, ahol lehet, igyekszem segíteni a sorstáraimat és hívok erre mindenkit! Sokszor egy apróság, egy bátorító szó is rengeteget számít. Ráadásul csodálatos embereket, történetek ismerhettem meg. Egy édesanya például lassan már egy országos szintű hálózatot épített ki anyukáknak, ahol közös erővel tudják megoldani a kicsik felügyeletét drága bébiszitter nélkül.
Most már tudom, miről beszélek, mikor az abortusz ellen érvelek, mikor kiállok az élet védelme mellett.
Úgy érzem, hogy meg tudom érteni, hogy valaki miért dönt az abortusz mellett, és nem ítélem el.
Mert ilyenkor a lelkünk nagyon sötét helyen van. Ilyenkor kell a legjobban vigyázni az anyukákra, mert ez nem csak a meg nem született életekről szól, hanem az édesanyákról is és közvetve az édesapákéról is. Mindketten megérdemlik a támogatást.
Nagyjából 3 évig tartott mire azt éreztem, hogy nem egy örökös küzdelem az életünk, hogy visszataláltam önmagamhoz és egy biztos alapot tudok nyújtani a gyermekemnek. De soha, semmit nem csinálnék másképp, a kisfiam a legdrágább kincsem. Amiről azt hittem, hogy Isten túlméretezett kihívása a számomra, valójában Isten legnagyobb ajándéka volt.”
Móczár Boróka
Az elmúlt időszak történései miatt és mivel az abortusz kérdése sajnos nem veszt aktualitásából, közös szolgálatra hívunk Titeket! Várjuk tanúságtételeiteket arról, hogyan döntöttetek minden nehézség ellenére az abortusz helyett a kisbabátok mellett.
Hisszük, hogy ezek a hiteles és őszinte megosztások kapaszkodót és reményt nyújthatnak azoknak a nőtársainknak, akik most vannak ilyen élethelyzetben.
Ezért indítottuk el a ,,Szívemre hallgattam” rovatot, melyhez a Ti személyes történeteiteket várjuk. Küldjétek el őket az info@777blog.hu email címre.
Ha Te is nehézségeken mentél keresztül amikor várandós lettél, vagy egyestleg a saját születésed körülményei voltak erőtpróbálóak az édesanyád számára, akinek a melletted való döntése nélkül most nem lehetnél itt, írd meg nekünk!
Tegyünk tanúságot arról, hogy Isten Úr minden baj felett, Vele az emberileg kilátástalan helyzetek is rendeződhetnek, erőt kaphatunk Tőle a megbirkózáshoz!
Segíts Te is életet menteni!
hirdetés
