Mit kezdjen az, aki egyszerre érzi magát vonzódni Istenhez és összeegyeztethetetlennek az egyházi tanítással? Hogyan találhat békét az, akit a saját lelkiismerete vádol újra és újra? Az Életed kérdései legújabb részében két nehéz és sokakat érintő témáról kérdezték a papokat: a hit és a homoszexualitás feszültségéről, valamint az aggályos lelkiismeret terhéről. Szilágyi Szabolcs és Gájer László atyák személyes hangvételű válaszaikban a keresztény tanítás mellett az irgalom, a kísérés és az őszinte istenkeresés fontosságáról is beszélnek.
Lili: 27 éves, leszbikus nő vagyok. Nem vallásos, de nagyon homofób családban nőttem fel, ezért próbáltam megtenni mindent (először csak világi szinten, majd egyházi középiskolába mentem, ott rengeteg ima, keresztény pszichológus, lelkivezető), hogy heteroszexuálissá váljak, de semmi nem működött. Nagyjából 14 és 21 éves korom tartott ez a megváltozni akarás (mivel katolikus gimibe jártam, elkezdtem hinni Istenben és meg is keresztelkedtem). Aztán évekkel később feladtam, mert nulla változás volt. Közben a keresztény barátaim elhagytak, mert rájöttek, hogy ők sem tudnak megváltoztatni engem, pár év után mindenki belátta. Ezzel párhuzamosan a saját hazám is elkezdett támadni, mindenféle jogszabályokat hoztak a létezésem ellen is, az egyház pedig örömmel üdvözölte, hogy a nevem kuss. Összességében kb. 21 éves koromra eljutottam oda, hogy gyűlöljek mindent, ami Istennel vagy a kereszténységgel kapcsolatos, majd pedig egy idő után már nem is hittem Istenben.
Aztán kb. egy éve valamiért elkezdett vonzani Isten. Na nem a keresztények, azoktól többnyire még most is irtózom, amiatt ahogy bánnak nem heteroszexuális emberekkel. Kifelé egyébként azóta is tökéletesen fenntartom az ateista maszkot, mert kaptam én már eleget a keresztényektől ahhoz, hogy tudjam, így van a legnagyobb esélyem elkerülni őket. De attól még nem tudok nem hinni Istenben.
De van egy feloldhatatlan nagy hiba a képletben. Még ha el is fogadom, hogy egyedül legyek párkapcsolat nélkül (merthogy férfiakhoz képtelen vagyok vonzódni) és minden nap egy üres lakásba érkezzek haza, akkor sem tudok egyetérteni a katolikus tanítással abban, amit az LMBTQ-emberekről és kapcsolatokról mondanak. Ránézek két nő kapcsolatára, és gyönyörűnek találom (nem a szexről beszélek, hanem a szerelemről). Soha az életben nem lennék képes ezt máshogy látni. Mint ahogy nem lennék képes elítélni a többi nem heteroszexuális embert sem, vagy épp nem lennék képes az LMBTQ-emberek családjai ellen harcolni. Így viszont az egyház nem lát szívesen engem. merthogy nem vagyok egységben a tanításukkal. Nem gyónhatnék, mert ahhoz meg kéne ígérnem, hogy a továbbiakban a keresztény tanítást követem ebben, de erre meg nem vagyok képes.
Mit kéne tennem így? A legegyszerűbb az lenne ha vagy az identitásomat vagy Istent ki tudnám törölni az életemből. De egyikre sem vagyok képes. Kifogytam az ötletekből, szívesen vennék valami működőt.
Szilágyi Szabolcs atya:
Megérintett a nyíltságod, az őszinteséged, a mély keresésed. Nemrég volt nálam valaki, aki egy beszélgetésre érkezett. Elmondta, hogy leszbikus, és most erről szeretne velem beszélgetni. Elcsodálkoztam, és az első mondatom ez volt: „Felnézek rád, hogy eljöttél hozzám, egy katolikus paphoz, ezzel a témával, köszönöm a bátorságod és a nyitottságod!” Neked is köszönöm, Lili, és megpróbálok jól válaszolni a kérdésedre.
Sajnálom, hogy ilyen megkülönböztetések értek téged, és megértem azt a mély dilemmát, amit írsz: vagy Istent kellene kitörölnöd, vagy az identitásodat, de egyik sem megy. Írok pár szempontot, ami segíthet feloldani ezt a mély ellentmondást. Nézzük először a leszbikusnak felismert identitás kérdését, majd az istenkapcsolatot.
A homoszexuálitás kapcsán az egyház a katekizmusban megfogalmazta a tanítását, amit a Szentírás tanítása alapján állít. Gondolom, ismered ezt a részt, ezért csak vázlatosan hozom ide. A 2357. pont azt mondja, hogy a homoszexuális cselekedetek nem hagyhatóak jóvá. A 2358. pont arról ír, hogy maga a hajlam objektíve rendetlen, viszont „tisztelettel, együttérzéssel és gyöngédséggel kell fogadni” az ilyen hajlammal rendelkező embereket, és „kerülni kell velük kapcsolatban az igazságtalan megkülönböztetés minden jelét”. A 2359-es pont pedig a homoszexuális emberek elhívását fogalmazza meg: „önmegtartóztatásra kaptak meghívást… határozottan közeledhetnek és kell is közeledniük a keresztény tökéletességhez.”
A problémát abban látom, amikor ennek a szentírási tanításnak csak az egyik (a hajlam rendetlen és a tettek nem hagyhatóak jóvá) vagy csak a másik oldalát (együttérzés és elfogadás) hangsúlyozzák. A katolikus szó azt jelenti, hogy egyetemes, és ez a legnehezebb: az egészet egésznek látni, és nem résznek, azaz egyszerre állítani mindkét oldalt, és aszerint élni.
Mindezek alapján azt mondhatjuk, hogy a homoszexuálisnak megélt önazonosságnál van mélyebb identitás, ez pedig az Isten által teremtett emberi identitás.
Nem kérdőjelezem meg a homoszexuális kapcsolatban élők „boldogságát”, hiszen mindenki azért teszi ezt vagy azt, mert ebben vagy abban találta meg a boldogságot. Egyszer egy homoszexuális fiúval beszélgetve azt mondtam: „Kétségtelenül boldognak éled meg ezt a kapcsolatot, de úgy gondolom, hogy a hajlamoddal megküzdve és mélyebben Istenhez térve teljesebb boldogságot találnál.” És ez nagyon nehéz, ezt nem is kétlem. Egyszer olvastam egy leszbikus lány tanúságtételét, aki sokáig azt mondta magának, hogy ő így született, ezért ezzel nincs is mit tenni. Aztán az volt számára a fordulópont, amikor komolyan vette Jézus szavait: „Bizony, bizony, mondom neked: ha valaki nem születik újjá, nem láthatja meg az Isten országát.” (Jn 3,3). Imádkozott, kérte Jézustól a kegyelmet, és idővel, de sikerült neki.
És így érkezünk meg az istenkapcsolat kérdéséhez, amivel reményeim szerint feloldható a dilemmád. Erősítsd az egyik oldalt, és akkor a másik is rendeződik. A fentebb írtak miatt én az istenkapcsolatod erősítését javaslom. Isten szeret, mindenkit szeret, sőt szerintem a szenvedők még inkább érzékenyek Rá. Minél inkább hozzá fordulsz az imában, annál inkább fogod tapasztalni azt az identitást, ami minden mást felülmúl: az istengyermeki identitásunkat. És aztán minden más ebből fog következni, akkor már nem lesz eldöntendő kérdésed, akkor már Ő lesz, és minden más rendeződni fog, és a helyére fog kerülni. Ami ezen a téren segíthet, és fontosnak tartom leírni, az az, hogy Istent önmagáért szeretjük. Nem valamiért, még egy remélt változásért sem, hanem önmagáért – és ez a hozzáállás csökkenti a nehéz kérdéseink súlyát, kivisz minket az önmagunk körül forgásból, és szabaddá tesz Isten szeretetére, imádására.
Végül pedig kérdésed terhét nehéz lehet egyedül elhordozni, ezért két dolgot tudok még javasolni. Segíthet egyrészt (és tudom, hogy pont ezekben csalódtál) egy elfogadó, ugyanakkor Isten útján támogató közösség, másrészt egy keresztény és egyben szakmai kísérés. Ebben tudok konkrét szakembereket is ajánlani neked, ha szeretnéd.
Igen, összességében ez egy nehéz folyamat, sőt, akár lehetetlennek is tűnhet, de a jó hír az, hogy ami az embernek lehetetlen, az Istennek lehetséges (vö. Mt 19,26).Imádkozni fogok érted.
Gájer László atya:
Kedves Lili! Köszönöm én is az őszinteséget. Nemcsak azt, hogy ide leírtad a helyzetedet, hanem azt az őszinteséget, ami az egész életedben jelenlévő istenkeresésben megnyilvánul. Ez önmagában is fantasztikus, mert megerősíti bennem azt a személyes tapasztalatomat is, hogy “nyugtalan a szívünk, amíg meg nem nyugszik Istenben” (Szent Ágoston). Egyszerűen kell ez a végtelen távlat – enélkül nem vagyunk otthon önmagunknál, enélkül képtelenek vagyunk jó életet élni. Isten vágyik rád, megy utánad, keres téged és nem enged el.
Nem fog soha lemondani rólad. Akkor sem, ha távol leszel tőle, ha elutasítod őt vagy ha nem a törvényei szerint élsz.
A homoszexualitással kapcsolatban magam teljesen el tudtam fogadni az egyház tanítását. Ennek alapján az ember bináris, vagyis férfi és nő, és az emberi működés – nemcsak a fajfenntartás, hanem annál többről van szó – alapvetően a férfi és a nő kapcsolatában teljesedik be. Ezt támasztja alá a Biblia emberképe is, amelyet csűrhetünk és csavarhatunk, – megteszik ezt néhányan, katolikus LMBTQ-aktivisták – de ezek a magyarázatok valahogy mindig kudarcra vannak ítélve. (Egyszer talán ki kellene fejtenem ezt részletesebben is, de erre a jelen bejegyzés mérete nem elegendő.) Egy integráns, teljes emberképet keresünk, és ez otthont, hazaérkezést jelent. Édeni kultúrát. A házasságra épülő család nem valamiféle rigorózus erkölcsi tanítás követelménye, nem olyan életforma, amiben alig lehet élni, hanem az a közeg, ahol az ember otthon van. A családos életforma nem könnyű. De ez vezet el az önazonosságra, arra az állapotra, hogy otthon legyünk önmagunknál. A kapcsolódás beteljesedése ez.
Az ettől eltérő, tehát akár homoszexuális alternatív életformák valami módon csorbítják ezt az integráns teret. Mindig is voltak és mindig is lesznek homoszexuális emberek, akik egyfajta anomáliát jelentenek a nagy egészben. A homoszexuális szerelmi kapcsolatok lehetnek szépek: lehet bennük gyöngédség és figyelem, meg persze testi öröm. De nem lehetnek teljesek. Nem tudnak teljesek lenni. Tegyük hozzá, hogy a teljességet jópár heteroszexuális házasság is nélkülözi, de azokban az esetekben a teljesség feltételei megvannak.
A homoszexuális kapcsolatok nélkülözik a teljesség elérésének lehetőségét.
Ennek pedig hatalmas elvi jelentősége van. Ha elkezdjük lebontani az integritás határait, akkor marad egy fluid, változó emberi identitás, amibe aztán sok minden beleférhet. Ekkor pedig egy poszt-, illetve transzhumán pillanatban találjuk magunkat. Manapság az integráns bibliai keresztény (bináris) emberképnek ez az alternatívája: egy fliud, instabil poszt- és transzhumán antropológia. A transzhumanizmus azt jelenti, hogy egy ember utáni korban az identitások – férfi és nő, ember és állat, ember és gép… – összemosódnak, és elvesznek ezek a határok. Ez az ember utáni, vagyis poszthumán állapot. A keresztény elbeszélés ennek alternatívájaként tudja felkínálni a stabil, férfi-női identitásra épülő, integráns emberképet. (Ez manapság az egyik legerősebb keresztény üzenet a misszióban. Gyere haza, megmutatjuk neked az otthont, a paradicsomot.) Ennek alapja végső soron nagyon is bibliai: Isten a saját képére teremtette az embert, férfinak és nőnek teremtette. Egy nagy civilizációs vita kellős közepén találjuk tehát magunkat, ha a helyzetedet teljesen meg szeretnénk érteni.
Mit tehetsz te, mint aki a kellős közepén vagy ennek a nagy mozgásnak, és az életed értelme forog kockán? Ha homoszexuális párkapcsolatban fogsz élni, akkor semmiképpen sem javaslom, hogy összekeverd a dolgokat. Ebben az esetben ugyanis nem járulhatsz szentségekhez. Mondjuk ki: bűnben vagy. Az egyházban nem élhetsz a kegyelem minden eszközével. De Isten téged akkor is ugyanúgy fog szeretni. Nem lesz egyszerű Őt így keresni, de nem adhatod fel. Mert úgysem fog elengedni. Ahogy mostanáig, úgy ezután is hívogatni fog téged. Menni fog utánad. De ne keverd össze a dolgokat, hogy pl. homoszexuális kapcsolatban is kimész áldozni.
Ez volna a legrosszabb, a teljesség, a kegyelem akadálya elleni vétek és rombolás.
Ebben az esetben fogadd el a megtörtségedet, fogadd el a helyzeted drámaiságát. Tanítvány lehetsz, de nem bűntelen. Isten üdvözíthet is téged, de ebben az esetben azért hazárdírozol a kegyelemmel.
Megteheted azonban azt is, hogy elmész a falig, és bevállalod Istent. Ő mindenre elegendő. Ha megtérsz, egyedül maradsz, nem lesz párkapcsolatod. De állítom és tanúságot teszek róla, hogy Vele sosem leszel egyedül. Erre többek között a saját életem a fedezet: Én egyedül élek, az Istennek szentelt életet választottam. Nem agglegény életet élek, hanem lemondtam a családról és a házasságról azért, hogy Istennek szentelhessem az életemet. Őt keresem minden erőmmel és minden időmben. Ő az, aki be tudja tölteni a magányomat, és éppen ezért a kalandért maradtam egyedül. És állítom neked, hogy Ő megelégít: testileg, mentális, pszichésen és spirituálisan egyaránt. Ahogy tapasztalod is, Isten nem egy fikció: Isten valóság. A szeretete ténylegesen működik. Ez nem illúzió, nem babona, nem üres elhintése valaminek, ami talán nem is létezik. Isten van, és ezt a neki szentelt életben tapasztalhatod meg a legelevenebben. Mert ha Vele élsz, megtapasztalod azt is, hogy Ő elegendő, Ő betölt, Ő megelégít, Ő megvígasztal. A legteljesebb intimitásnak valóban hallatlanul izgalmas megélései tárulnak fel számodra. A helyedben én ezt tenném:
Maradj egyedül, és légy Isten szerelmese. A legjobb értelemben – ahogy magamat is annak tartom -: légy Isten bolondja!
Bálint: Gyakorlati tanácsokat szeretnék kérni aggályos lelkiismeretű híveknek: Hogyan lehet megkülönböztetni a „rendes” lelkiismeret hangjától? Milyen gyakori és mélységű szentgyónást érdemes végezni? A lelki tükrökben felsoroltak mind bűnnek számítanak (pl.nem veszélyes KRESZ szabálysértés)?
Gájer László atya:
Magam is az küszködöm időnként az aggályos lelkiismeret terhével. A gyakori szentmisék és az a helyzet, hogy folyamatosan erkölcsi tekintélyként néznek rám, valahogy megköveteli bennem a tisztaságot, a rendet. Emiatt aztán időnként érzem a bűnbánat tartásának szinte kényszerét.
Magam azt tapasztaltam meg, hogy a napi bűnbánatnak, amelyet általában este tartok nagy szerepe lehet. ( Itt az examen gyakorlata nagy segítséget nyújthat.) Illetve a szentmise elején tartott rövid bűnbánat is fontos, jóllehet ez utóbbi esetben nem is vesszük tételesen számba a bűneinket, hanem “csak” felindítjuk magunkban a bűnbánat lelkületét. Javaslom, hogy ezeknek a kisebb bűnbánati gyakorlatoknak is tulajdoníts nagyobb jelentőséget, merthogy azoknak valóban nagy hatása van. Ha ezekre odafigyelsz, és ezeknek is jelentőséget tulajdonítasz, akkor ezek lelkiismereti terhet vesznek le rólad. A bűnbánati gyakorlatok, tehát a magán lelkiismeretvizsgálatok és a szentmise elején felindított bűnbánat eltörlik a kisebb, bocsánatos bűnöket.
És ez legtöbbször, a hétköznapok folytatásához elegendő is.
Isten nem azért bocsát meg neked, mert te kényszeresen rohangálsz gyónni, hogy mindig megfelelő állapotban légy, és így megfelelj valamilyen bűntető Istennek. Isten nem ilyen. Ha így gondolkodsz róla, és az aggályosság határoz meg, akkor nem helyes az istenképed. Isten irgalmas. Akkor is elfogad és hazavár, ha piszkosak, sárosak vagyunk. Néha meg kell tudnunk állni előtte, a szeretetében, akkor is, ha piszkosak vagyunk. Ez nem jelenti azt, hogy aztán ne kellene elmennünk gyónni. De addig is bíznunk kell az irgalmában.
A gyónás a halálos bűnöket is eltörli. Ezek leginkább a gyilkosság, illetve az élettel, annak veszélyeztetésével kapcsolatos bűnök, a lopás, az istenkáromlás, a vasár- és ünnepnapi szentmise mulasztása és a házasságtörés. (A vasárnapokon kívül kötelező szentmisék: január 1 – Újév, Szűz Mária Isten Anyja, január 6 – Vízkereszt, augusztus 15 – Nagyboldogasszony, november 1 – Mindenszentek és december 25 – Karácsony.) A gyónás mindenképpen szükséges, ha ilyen súlyos, halálos bűnöket követtél el. Ha nincs ilyen súlyos bűnöd, akkor az egyéb bűnbánattartás is elegendő. Ha alapvetően rendben van az életed, akkor szoktam javasolni, hogy elegendő kb. évszakonként gyónni – de ez csak egy irányelv. Vagyis tanév kezdetén, Karácsonyra, Húsvétra és tanév végén. Ez kb. elegendő lehet, ha rendben van az életed.
A gyónásnál mindig érdemes a kis bűnöket is felsorolni. Akkor is, ha már tartottál ezek miatt bűnbánatot. Jobb, ha teljes a lista, inkább minden legyen ott. Elfér. Ettől még nem leszel aggályos. Az viszont igaz, hogy ha egyszer valamit már meggyóntál, azt Isten megbocsátotta. Még ha súlyos bűnről van is szó, amit nem vagy esetleg alig tudsz megbocsátani magadnak, ez akkor is így van. Ezért aztán a bűnöket nem kell többször meggyónni, hacsak újra el nem követted azokat. (Tapasztalom, hogy például azok, akiknek abortusza volt, nem tudnak megbocsátani magunknak, és újra meg újra meggyónják ezt a régi bűnüket. Nekik szoktam vezetni egy belső kiengesztelődési folyamatot, több alkalommal, amikor önmagukkal és a magzatukkal is meg tudnak békélni. De hangsúlyozni szoktam, hogy Isten az abortuszt már az első alkalommal megbocsátotta, amikor az illető meggyónta azt. És így van ez minden bűnnel.)
Gyónj tehát időnként, de ne feleslegesen gyakran. A gyónásod mindig legyen őszinte és teljes. Ha pedig megvan ez a gyakorlatod, ne félj. Ne engedj a hamis, büntető istenképnek. Csak engedd, hogy átöleljen Isten irgalma.
Szilágyi Szabolcs atya:
Kedves Bálint!
Az aggályos lelkiismeret igencsak nyomasztó tud lenni, és való igaz, hogy néhány gyakorlati tanács sokat tud segíteni.
A rendes és az aggályos lelkiismeret a következők alapján külöböztethető meg. Amíg a rendes szelíd hangon szól, addig az aggályos erőszakosan és zaklatóan. Az első a Szentírás és az értelem alapelveire támaszkodik, a második nem igazolható a Szentírásból és irracionális. A rendes az Istenre és a vele való kapcsolatra fókuszál, a második inkább önmagára és egy vélt tökéletesség elérésére. Az első a gyónás után megnyugszik, míg a másodiknál újabb kínzó kétségek törnek elő. A rendes a bűnbánattal békét és reményt is hoz, az aggályos viszont erős bűnérzetet valamint békétlenséget, sőt van, hogy kétségbeesést is szül.
Az aggályos lelkiismerettel kapcsolatban fontos megemlíteni, hogy a bűnök megítélésénél az Egyház tanítása a szempont és egyben a mérték is, és nem annál több, vagy ahhoz képest túlzó. Sokat tud segíteni egy egészséges keresztény baráti kör, ahol, látva a többiek keresztény értékalapú életvitelét, nem az aggályos irányultság erősödik tovább, de nem is a laxizmus nyer teret.
Az aggályos lelkiismerettel küzdőktől azt szoktam kérni, hogy ha mindenképpen gyakran szeretne gyónni, akkor is csak havonta jöjjön, de persze ha valami nagyon kínozza a lelkiismeretét, akkor jöhet máskor is. Ha azt veszem észre, hogy az egész mögött erős kényszeresség is van, akkor szakemberhez is elküldöm, mert akkor arra is szükség van.
A szentgyónásban elég a súlyosabb bűnöket meggyónni, valamint az egy csoportba sorolhatókat egy-két szóval elmondani, és nem külön részletezni.
A gyónás lényege a bűnök bevallása, nem a részletekbe menő leírás. Segíthet egy állandó és bölcs gyóntató választása. Ha pedig ismeretlen papnál gyónsz, akkor ott célszerű lehet előre elmondani, hogy a lelkiismereted aggályosan működik.
Egy jó lelkitükör megválasztása is könnyebbség, amit ilyenkor jó egy józan pap vagy hívő segítségével kiválasztani, és utána az alapján készülni a gyónásra. Aztán ahogyan csökken az aggályos lelkiismeret kényszere, úgy egyre inkább tud az ember a Szentírásra és az Egyház tanítására alapozva és a lelkiismeretére támaszkodva dönteni.
Végül igencsak gyógyító, ha az ember olyan imaformákat keress, amelyek alapvetően Jézusra fókuszálnak. Ilyen például jelen lenni a szentségimádásban Őt nézve, az ignáci szemlelődőben Jézussal találkozva, vagy az ortodox Jézus-imával az Ő nevét ismételve. A lényeg, hogy az imában minél kevesebb legyen az én, és minél több az Ő. Jézus nagyon reménykeltően beszél arról, hogy az elfáradtak és csüggedt szívűek hozzá menjenek, és ott nyugalmat talál a lelkük (vö. Mt 11,28). Nincs az a módszer, ami teljesen meg tudná nyugtatni az embert, de Jézusnál valódi bűnbánattal és nyugalommal találkozhatunk. Jézus úgy kelt bűnbánatot, hogy közben a békéjét is megadja.
Az Életed kérdéseiből már csak rész van hátra, ezért ha szeretnéd, hogy választ kapj a téged foglalkoztató kérdésre, mindenképp érdemes írnod a kerdes@777blog.hu email címre!
hirdetés
