A legtöbb esetben a magzat védelme áll az abortuszellenes érvelés fókuszában, amit új megvilágításba helyez a Bizony, Isten! YouTube-csatorna. A nemrég megjelent epizódban Pallagi Anna mesélt a vele történtekről.
Anna súlyos dolgokon ment keresztül, amelyekről őszintén és nyíltan mesélt. Egyetemistaként kikerült a keresztény burokból, amelyben nevelkedett. Az új életszakasz sok ajtót nyitott meg előtte, ami önállóságot kívánt tőle. Egy buliban bedrogozták az italát és megerőszakolták. Amikor felébredt, nem emlékezett a történtekre. De azt tudta: valami megváltozott benne.
„Mintha valahol elhagytam volna a lelkemnek egy darabját”
Csak napokkal később fedezte fel a kék-zöld foltokat a teste különböző pontjain. Próbálta folytatni az életét a régi kerékvágásban, de tudta, hogy már sosem lesz ugyanolyan, mint előtte. Az incidens kihatott az Istennel való kapcsolatára is. A lelkében érzett fájdalom kérdéseket ébresztett benne:
hirdetés„Hogyan kéne keresztényként a teljes lelkemmel imádkozni, hogy ha annak egy darabját elhagytam?”
Anna helyzetét segítette, hogy ebben az időszakban találkozott jövőbeni férjével. A kettőjük között kialakult mély kapcsolat arra sarkallta, hogy megossza az átélt abúzust, így innentől kezdve együtt hordozták ezt a terhet.
Rettegett attól, hogy a nemi erőszak következtében teherbe eshetett. Anna ekkor bizonytalanodott el először korábbi, határozott életvédő álláspontját illetően, és megértette, hogy kívülállóként nem lehet ítélkezni más nők döntései felett.
„Vajon nekem lenne elég erőm megtartani a magzatot?”
Tette fel a kérdést saját magának. Elmondása szerint ekkor értette meg azokat az anyukákat, akik az abortuszt választották: „Tudom, hogy milyen rossz érzés őrlődni ebben a bizonytalanságban, viszont fogalmam sincs, ezt hogy tudják túlélni.”
Ekkor értette meg, hogy nem elég a magzatok megmentéséről beszélni az abortusz kapcsán: az édesanyák védelméről kell szólnia a diskurzusnak.
A következő megpróbáltatás a nászút után érte: szembe kellett néznie a veszteség fájdalmával: „A magzat a szerelem gyümölcse.
De az én méhem hamarabb lett temető, mint gyümölcsöskert.”
Miután bekerült a kórházba, még mindig nem hitte el, hogy ez vele történik. Úgy érezte, ők mindent megtettek, megérdemlik a gyermekáldást, az dolgozott benne, hogy annyi mindenen keresztülment az életben, hogy neki ez jár.
Úgy gondolta, hogy az anyaság minden nehézség ellenére olyan érték, amelyért minden áldozatot érdemes vállalni.
„Huszonnégy órát töltöttem a kórházban, amit végigimádkoztam. És még így sem jöhettem haza a kisbabámmal”
– emlékezett vissza az őt ért veszteségre.
Azt mondta, a műtét előtti perceket sosem felejti el: a végtelen hosszú folyosón, amely a műtőbe vezetett, hallani lehetett az újszülöttek sírását, nyöszörgésük betöltötte a teret. Ahogy a műtő felé tartott, érezte, hogy megsemmisül. Tudta, hogy kiskori álma nem fog megvalósulni, elvették tőle, mielőtt az övé lehetett volna.
„Minden lépéssel egyre hosszabb lett a folyosó”
A másik hat nő, akik vele együtt vártak a műtétre, csendben bámultak maguk elé. Egymás szemébe sem mertek nézni: „mindannyian édesanyák voltunk, de aznap egyikünk sem vitte haza a kisbabáját.”
Anna spontán vetélés miatt került a műtőbe, de voltak, akik önként vetették el magzataikat. Olyan mély fájdalmat éreztek, amire nincsenek szavak.
„Jobban megértettem, hogy maga az életvédelem nemcsak a plakátharcokról szól, hanem hogy mi ott vagyunk, anyukák, mégis a kisbabánk nélkül kell tovább élnünk.”
A gondolat, hogy Istennek szüksége volt a magzatra, segített számára feldolgozni a történteket. Emellett az emberi kapcsolódások segítettek, hogy ne ezzel azonosítsa magát hátralévő életében, hanem tovább tudjon lépni.
Anna ma már úgy gondolja, az életvédelemnek sokkal jobban kellene szólnia az édesanyákról. Akár spontán vetélésről, akár tudatos döntésről van szó, az édesanyák gyakran hatalmas veszteséget és feldolgozhatatlan fájdalmat élnek át. Ezért a gyermekvédelem és életvédelem mellett fontos beszélni a nők lelki védelméről is: a támogatásról, az empátiáról, a gyász feldolgozásának lehetőségéről és arról, hogy ne maradjanak egyedül a veszteségükkel. Egy társadalom valódi védelmet akkor nyújt, ha nemcsak az életet, hanem az érintett édesanyák méltóságát és lelki egészségét is óvja.
Az élet védelme nem ér véget a döntések vagy veszteségek pillanatában: ugyanilyen fontos az édesanyák lelkének, méltóságának és emberi fájdalmának védelme is.
hirdetés
