A kereszt drámája után, a feltámadás előtt – nagyszombat a hit fegyelme

A 777 a szent napokon nem csak videók és képek formájában próbálja segíteni a felkészülést és az elmélyülést húsvétra, hanem cikkeken keresztül is. Ennek kimagasló része a Triduum, azaz egy három részes sorozat, amely nagycsütörtöktől egészen nagyszombat estig kísér bennünket. Idén Nagy Péter János gútai (Felvidék) plébános tisztel meg bennünket azzal, hogy a Triduum szerzőjeként megosztja velünk lelkiségi gondolatait.

Az idejekorán elhunyt Bódi László, Cipő, egyik megrendítő dalában így énekel: „A csend beszél tovább, helyettem ő énekel.” Nagyszombat csöndjében ez a sor különös súlyt kap. Vannak órák, amikor az emberi szó megáll a maga határán, és a hallgatás mélyén valami olyasmi történik, amit már nem lehet könnyen kimondani.

Itt a földön a zarándok Egyház tagjai vagyunk. Úton vagyunk az égi haza felé, Isten felé. Ennek megértésében a próbatételek és kísértések is segíthetnek bennünket. Isten általunk is munkálkodik a világban, de Ő maga a szentségek látható jelein keresztül közli velünk a láthatatlan kegyelmet, a mennyei ajándékokat. Ettől eleven a liturgia, ahol Istent ünnepeljük. A földön zarándokló ember számára elengedhetetlen a kegyelem, a mennyei ajándék, a szentségek ereje.

Nagyszombat a keresztény év egyik legnehezebben értelmezhető napja.

A kereszt drámája már megtörtént, a feltámadás örömére még várni kell. A liturgia hallgat. Az oltár csupasz. Az Egyház mintha megállna a sír előtt. Ebben a hallgatásban van valami rendkívül szigorú. Nagyszombat lelkülete nem engedi, hogy a hitet korai vigasszal könnyítsük meg. Legyen ez figyelmeztető jel mindenkoron, hogy Isten olykori hallgatása nem ok arra, hogy elforduljunk tőle.

hirdetés

Nagyszombat csendjének üzenete, hogy a Megváltó alászállt a holtak országába. „A meghalt Krisztus isteni személyével egyesült Lelkével szállt alá a holtak honába. Az Őelőtte élt igazaknak megnyitotta a mennyország kapuját.” (KEK 637) Bátran ki lehet jelenteni, hogy a kinyilatkoztatás nemcsak Isten szava, hanem Isten hallgatása is. Isten hallgatása azonban itt nem távollét.

Ez a nap csak akkor érthető, ha komolyan vesszük, hogy Krisztus valóban leszállt a halál állapotába.

Az Úr, aki isteni lelkével együtt leszállt az alvilágba, hogy magához gyűjtse az előtte élő igazakat, nem a kárhozatot szüntette meg, hanem beteljesítette az isteni művet. Ahogy Szent Péter tanítja levelében: „A Lélek által ment el a börtönben lévő lelkekhez, hogy hírt vigyen nekik.” (1Pt 3,19)

Az Egyház ezen a napon csendes imádságában megvallja, hogy a Megváltó átlépett az ember végső halálos magányán is, hogy ott is vele legyen. Előttünk áll a kérdés: mi végre a halál miatti félelmünk, ha Krisztus Urunk legyőzte a halált? Hisz meghalt és feltámadott, legyőzte a halált. Ne feledjük, hogy emberek vagyunk, akik társas lények. A halál pillanatában vagy életveszélyes félelmünkben igazából a magánytól félünk. Félünk, hogy magunkra maradunk. Félünk, hogy nincs tovább. Joseph Ratzinger, XVI. Benedek pápa a Credóról elmélkedve különös pontossággal világítja meg ezt a napot:

„Krisztus átlépte végső magányosságunk kapuját.”

Ott van, ahol bennünket semmi hang el nem érhet. Ebben a mondatban Nagyszombat teljes teológiája sűrűsödik össze. Mert a halál legmélyebb rettenete a végső egyedülléttől való csillapíthatatlan félelem. Az a hely, ahová senki nem tud velünk jönni. A keresztény hit itt valami egészen sajátosat mond:

Krisztus belépett ebbe a magányba, ezért az ember végső elhagyatottsága többé nem abszolút.

Ha ránk nehezedne is a halálfélelem, soha ne engedjük el Jézus Krisztus kezét, aki a szentségekben és az Igében táplálni akar bennünket, hogy éhen ne haljunk.

Ez a nap ezért különösen közel van azokhoz, akiket ágyhoz köt a betegség, vagy akiknek életére ráborult a gyász árnyéka. A betegség, a gyász és a kiszolgáltatottság megélése sajátos nagyszombati tapasztalatot hordoz. És többen vagyunk ágyhoz kötve, mint elsőre gondolnánk. Nemcsak a test válhat mozdulatlanná. Ágyhoz köthet a félelem, a megátalkodottság bűne, szívet lebénító állapot, amikor az ember már nem akarja megérezni Isten közelségét. Pedig ez egy örök-életbevágóan fontos lenne. Nagyszombat innen nézve tükröt tart elénk. Megmutatja, hogy az Isten elleni lázadás végül lelki bénultsághoz vezethet.

Aléltságában vagy konkrét gyászában az Istenre figyelő ember viszont így imádkozhat: „A mélységből kiáltok hozzád, Uram” (Zsolt 130,1). Ez az ige ezen a napon különös erővel szól. A mélység itt nem költői kép. Más helyütt így imádkozhatunk: „Mert nem hagyod lelkemet az alvilágban, és nem engeded, hogy szented romlást lásson” (Zsolt 16,10). Ez a „felemeltetés” morajló hangja és biztató igéje.

Nem látványos bizonyosság ez még, inkább a hit fegyelme.

Annak a fegyelme, hogy Isten akkor is igaz marad, amikor még nem látjuk tetteinek fényét.

Nagyszombat nem oldódik fel egykönnyen. A sír csöndje ellenáll minden sietségnek, minden korai vigasznak. Aki itt nem tanul meg hallgatni, az húsvét hajnalát sem fogja teljes mélységében érteni. Mert ezen a napon még minden a rejtettség jegyében áll, és éppen ebben a rejtettségben válik bizonyossá, hogy Isten a halál némaságában sem szűnik meg Isten lenni.

Nagy Péter János atya

hirdetés