Jézus 7 fontos mondatot szól a kereszten, mielőtt beteljesedne az a felfoghatatlan áldozat, amit értünk vállalt. Szinte midegyikük egy fohász. Megrendítő és megindító szavak. Most elmondjuk nektek, számunkra mit is hordoznak magukban. Hihetetlen jelentőségűek!
1. „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!” (Lk23,34) – Ujhelyi Dóra
Jézus szenvedéstörténete nemcsak a fájdalomról, hanem a megbocsátás mindent felülmúló erejéről is szól. Jézus szavai – ,,Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!” (Lk 23,34) – olyan mély irgalmat tükröznek, amely messze meghaladja a megszokott emberi reakciókat. Jézus olyan emberekért imádkozik, akik éppen kínozzák, gúnyolják és halálra ítélik. Ő mégsem akar bosszút állni, nem vádolja őket, hanem kegyelmet kér számukra az Atyától. A hozzáállása rámutat arra, hogy
a megbocsátás nem a gyengeség jele, hanem a szeretet legnagyobb ereje.
Sokszor mi, emberek, egészen apró dolgok miatt is képesek vagyunk hosszú ideig haragudni egymásra. Egy bántó szó, egy félreértés vagy egy igazságtalannak érzett helyzet napokig, sőt, akár évekig is megmérgezheti kapcsolatainkat. Jézus példája azonban arra hív, hogy tekintsünk túl a sértettségünkön, és próbáljunk meg irgalommal fordulni a másik felé.
hirdetésHa Ő a legnagyobb szenvedés közepette is képes volt ellenségeiért imádkozni, akkor nekünk is érdemes megvizsgálnunk, vajon mi mennyire tudunk megbocsátani a körülöttünk élőknek.
A megbocsátás igazi próbája nem az, hogy a másik tudtára adjuk, hogy már nem haragszunk rá, hanem az, hogy őszintén, a szívünk legmélyén is megbékéljünk azzal, amit velünk tettek. Képesek vagyunk imádkozni azokért, akik megbántottak minket? Tudunk remélni számukra változást, azt kívánva, hogy rátaláljanak a jó útra?
Jézus arra tanít minket, hogy a szeretet nem válogat.
Ez a fajta hozzáállás segíthet abban, hogy ne a harag irányítsa a gondolatainkat, hanem a béke és a megértés.
Amikor a harag helyett a megbocsátást választjuk, nemcsak a másikat szabadítjuk fel, hanem saját magunkat is.
Jézus példája arra bátorít bennünket, hogy merjünk szeretettel válaszolni még a nehéz helyzetekben is, mert ebben rejlik az igazi erő, melyet Tőle kaptunk.
2. „Bizony mondom neked: még ma velem leszel a paradicsomban!” (Lk 23,43) – Marton-Gazdag Rita
A megfeszített gonosztevők közül az egyik így káromolta őt: Nem te vagy a Krisztus? Mentsd meg magadat és minket is! De a másik megrótta, ezt mondva neki:
Nem féled az Istent? Hiszen te is ugyanazon ítélet alatt vagy! Mi ugyan jogosan, mert tetteink méltó büntetését kapjuk, de ő semmi rosszat sem követett el.
Majd így szólt: Jézus, emlékezzél meg rólam, amikor eljössz a te királyságodba! Jézus így felelt neki: Bizony mondom neked, ma velem leszel a paradicsomban. (Jn 5,24; Jel 14,13)
Hibázunk, elbotlunk, vétkezünk. Sokszor el is könyveljük, hogy innen már nincs kiút. Nem jutunk ki a gödörből, nem kapunk megbocsájtást. Majd egyszer csak eljön a pillanat, amikor más perspektívából nézünk rá az életünkre. Amikor észrevesszük, hogy ami eddig mindennapi volt – akár egy káros szenvedély, egy rossz kapcsolat, elvétett döntések sorozata… – az most más megvilágításba kerül.
Isten mindig megadja a lehetőséget, nap mint, nap, órára órára, hogy jobbá váljunk, változtassunk addigi életünkön. Van, hogy ehhez drasztikus módszert alkalmaz, amit akkor kizárólag csak rosszként élünk meg. Legyen szó betegségről, egy kapcsolat megszakításáról, munkahely megszűnésről vagy egy fontos személy elveszítéséről… Néha azonban éppen ezekkel a nehézségekkel kell szembenéznünk, hogy rájöjjünk,
az életünk véges. Isten jósága azonban végtelen.
Minden embert megajándékozott a szabad akarattal, amivel élhetünk neki tetszően vagy épp ellenkezően.
Lehet, hogy csak a végórában döbbenünk rá, mit lehetett volna másképp vagy jobban csinálni. Ahogy a bűnbánó lator esete is mutatja, még az utolsó pillanatban sem késő bocsánatot kérni, megbánni a bűneinket.
Az őszinte szavak meghallgatásra találnak.
Azok a lelkek pedig már ott várnak ránk, és imáikban kérik, hogy mi se szalasszuk el a lehetőséget, hogy együtt lehessünk velük a Paradicsomban.
3. „Asszony, íme, a te fiad (…) íme, a te anyád!” (Jn 19,26-27) – Kissné Berta Rita
Korábbi írásomban foglalkoztam már Mária egyetemes anyaságával, azonban akkor tudatosult bennem igazán ennek mélysége, amikor olvastam a Mater Populi Fidelis doktrinális jegyzet sorait: „Csak miután Máriára, mint anyánkra rábízott minket, ismerte el Jézus, hogy »minden beteljesedett« (Jn 19,28). Ez a beteljesülésre való ünnepélyes utalás megakadályozza az esemény bármilyen felületes értelmezését.
Mária ránk vonatkozó anyasága az isteni terv beteljesedésének része, amely Krisztus húsvéti misztériumában valósult meg.”
(Mater Populi Fidelis 6. pont)
Ismerjük a Szentírásból, hogy Jézus keresztje alatt ott állt édesanyja, Mária. „Amikor Jézus látta, hogy ott áll az anyja és szeretett tanítványa, így szólt anyjához: »Asszony, íme, a te fiad!« Aztán a tanítványhoz fordult: »Íme, a te anyád!« Attól az órától fogva házába fogadta a tanítvány.” (Jn 19, 26-27) A történet leírása ugyan csak néhány rövid mondat, de jelentősége annál nagyobb. Jézusnak ez a végső rendelkezése egyszerre volt egy szeretetteljes gondoskodás édesanyja további földi életéről, és gondoskodás minden idők szeretett tanítványairól.
Miről is van szó?
A II. Vatikáni Zsinat Lumen Gentium kezdetű dogmatikus konstitúciójában azt olvassuk, hogy „maga a Boldogságos Szűz is a hit zarándokútját járta, Fiával való egybetartozását hűségesen vállalta egészen a keresztig, mely alatt az isteni terv szerint ott állt (vö. Jn 19,25)”. (Lumen Gentium 58.) Ehhez Szent II. János Pál pápa a Redemptoris Mater kezdetű, a Szűzanya üdvtörténeti szerepéről szóló enciklikájában azt írja, hogy „Azon az úton, amelyen közreműködött Fiának, a Megváltónak tetteiben, az ő anyasága egyedülálló módon átalakult, amennyiben
napról napra egyre inkább eltöltötte őt „a lángoló szeretet” azok iránt, akiknek Krisztus küldetése szólt.”
(Redemptoris Mater 39. pont)
Jézus rendelkezése, mellyel édesanyját Jánosnak és általa minden idők szeretett tanítványainak ajándékozta, ennek a folyamatnak mintegy csúcspontja. Szent II. János Pál pápa szavai szerint: „Jézus új kapcsolatot teremt anya és fiú között, melynek teljes igazságát és természetét ünnepélyesen erősíti meg. Noha Mária anyasága már korábban is átölelte az embereket, itt most világosan nyer megfogalmazást és megerősítést. […] Krisztus keresztről elhangzott szavai azt jelentik, hogy annak „új” anyasága, aki őt szülte, az Egyházban és az Egyház által folytatódik […] A Gondviselés örök rendelkezése szerint Mária isteni anyaságának ki kell terjednie az Egyházra, amint azt a hagyomány is megerősíti, miszerint Máriának az Egyházra kiterjedő anyasága visszfénye és folytatása az Isten Fiához tartozó anyaságának […] Ő, aki Krisztus misztériumában anyaként jelenik meg – a Fiú akaratából és a Szentlélek hatására –, így van jelen az Egyház misztériumában is.
Az Egyházban is folyton megtalálható anyai jelenléte, amint azt a kereszten elhangzott szavak is kifejezik.”
(Redemptoris Mater 23-24. pontok)
4. „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” (Mk 15,34) – Kissné Berta Rita
Jézus a kereszten haldokolva a 22. zsoltár kezdő szavaival fordul az Atyához, mely az igaz ember szenvedéséről és reményéről szól. Mi a zsoltár első mondatát szoktuk idézni, lényeges azonban, hogy ennek későbbi szakaszában benne van a remény is. Így Jézus ezen fohászkodását „bevilágítja az imádság egészének fénye, mellyel a zsoltáros érzelmeket felkavaró módon vegyíti a szenvedést és a bizalmat.” (II. János Pál pápa Novo millenio ineunte kezdetű apostoli levele, 25. pont)
Amikor Jézusnak ezt a felkiáltását hallom, mindig felmerül bennem a kérdés: hogy hagyhatta volna el Őt az Atya, amikor maga mondta, hogy: „Én és az Atya egy vagyunk.” (Jn 10, 30)? Erre a felvetésre Szent II. János Pál pápa Salvifici doloris kezdetű enciklikájában találtam meg a választ: „ezek az elhagyatottságot panaszoló szavak Atya és Fiú elválaszthatatlan egységében születnek, mégpedig azért, mert az Atya »az ő vállára rakta mindnyájunk gonoszságát«.[…] Krisztus a szörnyű teherrel együtt annak a rossznak teljességét is átérzi, amit a bűn – az Istennek való hátatfordítás – foglal magában. Az Atyához való fiúi ragaszkodásának isteni mélységében
emberileg kifejezhetetlen mértékben éli át az Atyától eltávolodó, őt elutasító, az Istennel szakító ember szenvedését.
De épp e szenvedés útján viszi végbe a megváltás művét s mondhatja el, midőn haldoklik: »Beteljesedett«.” (Salvifici doloris 18. pont)
Azt gondolom, hogy mindannyian tudunk azonosulni Jézus elhagyatottságával. Előbb-utóbb mindenki átéli azokat a krisztusi élethelyzeteket, amikor elárulnak, igazságtalanul vádolnak, vagy éppen úgy érezzük magunkat, mint akit keresztre feszített más emberek gonoszsága, gyűlölete vagy éppen közömbössége. Amikor próbálunk küzdeni, kitartani, de mégis összetörnek a mindennapok terhei. Izajás próféta így jövendölt Jézusról: „Úgy tetszett az Úrnak, hogy összetöri a szenvedéssel.” (Iz 53, 10)
Épp ez volt megváltásunk ára. Szent II. János Pál pápa így oldja fel ezt a kérdést, mely számunkra is új dimenzióba helyezi a szenvedés értelmezését: „Az emberi szenvedés Krisztus szenvedésében érte el tetőpontját. S ezzel egészen új dimenzióba, új létrendbe lépett át: egybenőtt a szeretettel […] Krisztus keresztje forrássá lett, amelyből az élő víz folyói fakadnak. Benne kell újra felvetnünk a szenvedés értelmére irányuló kérdést, és mindvégig belőle kell kiolvasnunk a kérdésre küldött választ.” (Salvifici doloris 18.)
Életünk nagypéntekjein, amikor úgy érezzük, hogy nincs tovább, amikor fájdalmaink sötétségében azt gondoljuk, hogy még Isten is elhagyott, tekintsünk fel a keresztre. És lássuk meg benne, hogy a szenvedésben nem vagyunk egyedül.
„Krisztus keresztjében nemcsak beteljesedett a megváltás a szenvedés által, hanem maga az emberi szenvedés is megváltást nyert.”
(Salvifici doloris 19. pont)
5. „Szomjazom!” (Jn 19,28) – Papp Dorka
„Szomjazom!” – Egy szó, mely talán elkerülheti a figyelmünket nagypéntek eseményei között. Pedig Jézus ezzel küldetést is adott! Mint egy gyermek, aki tejet kér anyjától, úgy vágyik Ő is arra, hogy kezdjünk el szeretni! Szeretni az Istent teljes szívünkből, lelkünkből, elménkből és minden erőnkből, és végre egymást is.
Teréz anyától olvastam erről a mondatról és a mai napig bennem visszhangzik, hogy
Jézus ezzel a szóval ránk szomjazik.
Nem gondolom, hogy ez egy hangos kiáltás volt ott a Golgotán. Sokkal inkább, hogy: „akinek füle van, hallja meg”. Jézus mindenét odaadta, hogy mi élhessünk, és ha ott állunk a keresztje alatt, halljuk meg ezt a rövid, de mély mondatot: „Szomjazom!”
„Szomjazom… Rád leányom, fiam! Szomjazom a figyelmedre, csendedre, jócselekedeteidre, a lényedre. Hiszen az Atya magának teremtett, hogy az Ő fényét sugározzuk szét ebben a sebzett világban. Mindene a miénk, csak hittel kell kérnünk!” – mondhatja Jézus.
Az Úr szomjazza az igazságot és a békét a világban. Legyünk hát a béke eszközei!
Szomjazza a vidámságot és a gyermeki lelkületet a sok szomorú és elcsüggedt embert látva. Legyünk az öröm emberei!
Szomjazza a jóságot és a szelídséget ebben a törtető és sokszor a békét megvető világban. Legyünk olyan alázatosak, mint Szűz Mária!
Szomjazza a csendet. Ezért legyünk figyelemmel Rá és ima közben, ebben az éteri, mély, gyászos csendben meghallhatjuk Jézus mondatát: „Szomjazom!” És ekkor
dönthetünk úgy, hogy mi a keserű ecet helyett a szívünk kincseiből, az irgalom és szeretet tetteivel oltjuk a szomját a kereszten.
A gyász percei után pedig azt fogjuk észrevenni, hogy ha figyelünk az Úrra, egyre több ember szomját oltjuk azzal, hogy megmutatjuk nekik is Jézus szeretetét és így egyre több öröm fog minket érni a Szentlélek által.
Segíts, Jézusom, hogy lehessünk az a pohár, melyben van hely a Te élő vizednek, van hely a Szentléleknek és az Atya feltétel nélküli szeretetének.
És az utolsó napon, amikor odanyújtjuk ezt az Úrnak, hadd lássa meg mennyi égi kincset sikerült gyűjtenünk földi utunk során.
6. „Beteljesedett!” (Jn 19,30) – Habodász István
Harminchárom éves vagyok, pont annyi, amennyi Jézus volt a földi életének végén, a kereszten. János evangéliumának 19. fejezetében hangzik el az a szó, ami számomra a kereszténység egyik legmélyebb tartópillére:
,,Beteljesedett”.
Ez a mondat nem egy kimerült ember utolsó, vereségét beismerő sóhaja volt, hanem egy diadalmas győzelmi kiáltás. Krisztus tökéletesen véghezvitte az Atya akaratát, és nincs szükség többé véres áldozatokra a bűneinkért. Keresztény emberként ebbe a bizonyosságba kapaszkodhatok a mindennapi küzdelmek során.
Szent Ágoston szerint Krisztus a kereszt trónjáról hirdette ki ezt a győzelmet, és ez a szó volt a pecsét a megváltás művén.
Megnyugtató tudni, hogy hitem nem egy bizonytalan kimenetelű harcra, hanem egy már megnyert csatára épül.
,,Beteljesedett” – ebben a hitben és kegyelemben akarom leélni életemet. Köszönöm, Uram, hogy elvégezted helyettem azt, amire én magamtól sosem lennék képes. Köszönöm, hogy elvégezted a művet, ami világot formált át és hegyeket mozdított meg.
Köszönöm, hogy megváltottál bennünket.
Ez a szó nem csak a múltat zárta le, hanem megnyitotta az utat a jövőnk és üdvösségünk előtt is. Ez a tudat éltet: az életünk alapja már elvégeztetett és megváltatott. A ,,Beteljesedett” utáni csendben már ott lüktet a feltámadás ereje, amely minden nehézségen átsegít bennünket a hétköznapokban is.
Drága Jézus, így indulok tovább az utamon, tudva, hogy az én hivatásom nem a győzelem magányos kivívása, hanem az Általad már megnyert diadalban való hűséges megmaradás.
Legyen ez a mondat a szívem mélyén minden reggel, amikor leindulok: ,,Beteljesedett”.
7. „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet!” (Lk 23,46) – Farkas-Szilágyi Anna
Jézus utolsó mondata a kereszten elképesztő erejű. A teljes önátadás mondata. Számomra benne van az a nagyon mély, nagyon bensőséges kapcsolat is, amely Jézus és az Atya között van, és amely annyiszor megerősítést nyert az evangéliumok lapjain.
Hihetetlen, hogy mi is ilyen kapcsolatra vagyunk elhívva Istennel –
és mindezt Krisztus kereszthalála és feltámadása tette lehetővé! Eltörölte a bűneinket, elhordozta a szégyenünket, és mindent, ami korábban elválasztott az Atyától.
A ma embere sokszor mindenáron birtokolni akar (időt, sikert, kapcsolatokat), ez az ima viszont az elengedni tudás útjára tanít: rámutat, hogy amit Istennek adunk – az időnket, a döntéseinket, a sebezhetőségünket –, azt
Ő nem elveszi, hanem beteljesíti és átalakítja.
Azt hiszem, ezt a mondatot nemcsak a halálunk óráján mondhatjuk ki, hanem minden olyan helyzetben, amely meghaladja az emberi erőnket. Amikor nem akarunk tovább görcsösen irányítani, hanem Isten kezébe tesszük az életünket – és ott, a bizalomban megszületik a csoda.
Áldott húsvétot kíván a 777 csapata!
hirdetés
