Nagycsütörtök van. Ezen a napon a katolikus egyház figyelmét azokra a titkokra fordítja, amelyeknek emlékezetét ekkor ünnepli: az Eucharisztia és az egyházi rend alapítására, valamint a testvéri szeretet parancsára. Ezúttal annak a titkát kutatjuk, hogy milyen összefüggés van az Eucharisztia és a felebaráti szeretet parancsa között.
A Katolikus Egyház Katekizmusa így tanít az Eucharisztia alapításáról: „az Úr, mivel szerette övéit, mindvégig szerette őket. Tudván, hogy eljött az óra, amikor ebből a világból átmegy az Ő Atyjához, a vacsora közben megmosta lábukat, és átadta nekik a szeretet parancsát. Hogy rájuk hagyja e szeretet zálogát, s hogy övéitől soha ne távozzon el és húsvétja részeseivé tegye őket, halála és föltámadása emlékezetéül megalapította az Eucharisztiát, és megparancsolta Apostolainak, – akiket akkor az Újszövetség papjaivá szentelt -, hogy visszajöveteléig ünnepeljék.” (KEK 1337)
Jézus ezen az estén két jelét is adta szeretetének: a tanítványok lábának megmosásával és az Eucharisztia megalapításával. Emellett új parancsot is adott nekik: „szeressétek egymást! Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást. Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.” (Jn 13, 34-35)
Érdekesség, hogy János evangéliumában nem találkozunk az Oltáriszentség alapításának klasszikus leírásával. Részletesen leírja viszont a lábmosás folyamatát és Jézus ahhoz kapcsolódó tanítását. Mit tanított ezzel Jézus a tanítványainak, és mit mutat nekünk a régi kor e szokása? A Magyar Katolikus Lexikon vonatkozó szócikke ezt írja: „ha valaki vállalta ezt az egészen alacsonyrendű szolgálatot, az a lehető legnagyobb szolgálatkészség, a legteljesebb odaadás jelének számított.
hirdetésAz utolsó vacsorán Jézus a lábmosással fejezte ki végtelen szeretetét.” (Jn 13, 1-3)
Közvetlenül ennek elvégzése után kijelentette: „példát adtam, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg.” (Jn 13, 15) Eszerint, ha követni akarjuk Őt dicsőségébe, követnünk kell Őt ebben a magatartásban is, nemde? Természetesen nem a szó szerinti tevékenység ismétléséről van szó, hanem a másokkal szemben tanúsított viselkedésünk lelkületéről. Amikor Péter tiltakozik az ellen, hogy Jézus megmossa a lábát, azt mondja neki: „ha nem moslak meg – felelte Jézus –, nem lehetsz közösségben velem.” (Jn 13, 8) Ez a fajta hozzáállás a Vele való közösség egyik kulcsa is. A lábmosás jelentősége nem elsősorban a testi tisztaságban rejlik, hanem Jézus példát ad a másokhoz való odafordulásról, a szolgálatról, ami előrevetíti teljes önfeláldozását is. Hisz Ő maga mondja: „ha valaki közületek nagy akar lenni, legyen a szolgátok, és ha valaki közületek első akar lenni, legyen mindenkinek a szolgája. Hisz az Emberfia nem azért jött, hogy szolgáljanak neki, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.” (Mk 10, 43-45) A szolgálatnak ez a cselekménye, a lábmosás, szoros összefüggésben áll tehát Jézus szenvedésével és halálával.
Ez a kínszenvedés és halál teszi végül lehetővé azt a megtisztulást, amelyet a lábmosás előre jelez: a bűnöktől való megszabadulást.
Fotó: dreamstime.com
Jézus az utolsó vacsorán, miután már mindent elmondott tanítványainak, amit az Atya rábízott, egy új parancsot adott nekik: „szeressétek egymást! Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást. Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.” (Jn 13, 34-35) Ennek a parancsnak a teljesítésében azonban nem hagyott magunkra minket, a kenyér és a bor színe alatt velünk maradt.
„Krisztus ilyen egyedülálló módon akart Egyháza számára jelenvaló maradni. Mivel ugyanis Krisztus látható alakjában elhagyni készült övéit, nekünk akarta ajándékozni szentségi jelenlétét; mivel arra készült, hogy a kereszten föláldozva önmagát üdvözítsen minket,
akarta, hogy emlékünk legyen arról a szeretetről, amellyel Ő »mindvégig« (Jn 13,1), élete elajándékozásáig szeretett minket.
Valóban, Ő eucharisztikus jelenlétében közöttünk marad, titokzatos módon, mint az, aki szeretett minket és önmagát adta értünk, éspedig olyan jelek alatt van jelen, melyek ezt a szeretetet kifejezik és közlik.” (KEK 1380)
Gondoljunk csak bele, mi lenne, ha Jézus nem a kenyér és bor színében, hanem emberi testben lenne közöttünk. Bizonyára sokan igyekeznénk barátkozni Vele, a közelébe kerülni, meghívni vendégségbe, vagy akár csak a ruhája szegélyét érinteni (vö. Mt 9, 20 vagy Mt 14, 36), mert árad belőle a szentség. A színről színre látásra még várnunk kell, de hogy fogjuk Őt odaát felismerni, ha életünkben nem időztünk Vele sokat, ha nem ismertük meg Őt? Ha nem voltunk Vele közösségben, és nem fogadtuk magunkhoz gyakran az Oltáriszentségben? Egy idegen fog minket odaát tárt karokkal várni? Egészen máshogy gondolkodik az ember az élet dolgairól, ha az örökkévalóság távlatából tekint rá.
Az Oltáriszentség kapu az örökkévalóságra, egyszerre van benne a múlt, a jelen és az örökkévaló.
Hogy is lehetséges ez? Szent II. János Pál pápa így fogalmaz az Ecclesia de Eucharistia (Az Egyház az Eucharisztiából él) kezdetű kezdetű enciklikájában: „amikor az Egyház az Eucharisztiát, Ura halálának és föltámadásának emlékezetét ünnepli, az üdvösség e központi eseménye valóságosan megjelenik és »megvalósítja üdvösségünk művét«. A megváltó keresztáldozat annyira döntő jelentőségű az emberi nem üdvössége számára, hogy Jézus Krisztus csak azután hajtotta végre és csak azután tért vissza az Atyához, hogy
ránk hagyott egy eszközt, mely által úgy részesedhetünk az áldozatban, mintha bemutatásakor jelen lettünk volna.
Így minden egyes hívő részt vehet benne és részesedhet kimeríthetetlen gyümölcseiből. […] Mi többet tehetett volna értünk Jézus? Az Eucharisztiában valóban »mindvégig« és mértéket nem ismerő szeretettel szeret minket. (vö. Jn 13,1)” (Ecclesia de Eucharistia 11. pont)
Jézus mindent odaadott nekünk és értünk, hogy eljuthassunk az üdvösségre. Ez az engesztelő áldozat független a történelmi kortól, amelyben élünk; Krisztus szeretete, melyről itt beszélünk, ma is, irántunk is ugyanolyan, mint akkori tanítványai esetében. „Jézus Krisztus ugyanaz tegnap, ma és mindörökké.” (Zsid 13, 8) Tekintsünk magunkba egy kicsit! Hisszük-e, hogy Jézus tényleg jelen van az Oltáriszentségben? Az egyik fatimai látnok gyermek, Francisco, úgy hívta az Oltáriszentséget, hogy a „rejtőzködő Jézus”. Nagyon tetszett, amikor először hallottam. Igazán szemléletes megfogalmazás, amelyben benne van a hitünk, hogy az Eucharisztiában Ő van jelen, és benne van az is, hogy ezt földi érzékeinkkel nem láthatjuk. Különös kegyelem, amikor megadatik az embernek a jelenlét érzékelése, de a lényeg mindenképpen az, hogy hisszük-e valójában?
Mint ahogy Krisztus keresztáldozata egyeseknek botrány, másoknak balgaság (vö. 1Kor 1, 23), az Oltáriszentség vételének és imádásának misztériuma is csak a hit fényénél ismerhető meg. Szent II. János Pál pápa így írt a már idézett Ecclesia de Eucharistia enciklikájában: „az Eucharisztia a hit misztériuma, minden elképzelésünket felülmúló misztérium, és csak hittel lehet elfogadni, […] »A kenyérben és a borban – buzdít Jeruzsálemi Szent Cirill – ne az egyszerű és természetes elemeket lásd, mert az Úr kifejezetten mondta, hogy az ő teste és vére lett belőlük: a hit biztosít efelől, bár az érzékeid mást mondanak.«” Majd hozzáteszi:
„A szeretet e misztériuma előtt az emberi ész nagyon megtapasztalja a maga korlátait.”
Fotó: dreamstime.com
Ha viszont meglátjuk Őt az Oltáriszentségben, az előbb-utóbb az iránta való mélységes szeretetre és vágyakozásra indít. Vele szeretnénk lenni, minél többet időzni a Szentség jelenlétében és minél többször befogadni a Szentáldozásban. A Katekizmus is írja a Szentáldozás gyümölcsei között, hogy „az Eucharisztia e szeretet által, melyet föllobbant bennünk, megőriz minket a halálos bűnöktől. Minél inkább részesedünk Krisztus életében és minél inkább elmélyedünk barátságában, annál nehezebb lesz halálos bűnnel megszakítani a kapcsolatot Vele.” (KEK 1395) Korábban már írtam arról, hogy én is megkaptam azt a kegyelmet, hogy amikor először megéreztem valamit az Oltáriszentség misztériumából, abból a szeretetből, amit közvetít számunkra, az Úr kegyelméből elkezdtem igyekezni kicsit jobbá válni Érte. Nem akartam többé elszakadni Tőle, és az Úr sorra mutatta meg azokat a tulajdonságaimat, melyek távol tartanak. Természetesen ez egy folyamatos munka, elkísér minket földi életünk folyamán. Erre az útra azonban rá kell lépni, hogy Jézus elkezdhessen a saját képmására formálni minket.
Ha valahogyan megpróbáljuk felfogni, mennyire szeretve vagyunk és mekkora kegyelmek áradnak felénk, ha elfogadjuk és kinyitjuk a szívünket, az előbb-utóbb arra sarkall minket, hogy ezt másoknak is át akarjuk adni. Egyszerűen nem tarthatjuk meg magunknak ezt az örömet, nem fér el egy szívben, meg kell osztani másokkal is.
A szeretet csak adni tud, és nem tud nem adni.
Szent II. János Pál pápa így ír enciklikájában: „Krisztus szemlélése azt is jelenti, hogy föl tudjuk ismerni mindenütt, ahol megmutatkozik sokféle jelenlétében, de mindenekelőtt testének és vérének eleven Szentségében. Az Egyház az eucharisztikus Krisztusból él, belőle táplálkozik, tőle nyeri világosságát. Az Eucharisztia a hit misztériuma, s ugyanakkor a »világosság misztériuma«. Valahányszor az Egyház ünnepli, a hívők bizonyos módon átélhetik a két emmauszi tanítvány élményét: »Megnyílt a szemük és fölismerték őt«. (Lk 24,31)” (Ecclesia de Eucharistia 6. pont)
Ezen a ponton ismét visszatér a lábmosás és az Eucharisztia alapítása közötti összefüggés. Amikor ugyanis Szentáldozáshoz járulunk, az megköveteli a Jézussal való kegyelmi közösséget, amely magától értetődően a jézusi lelkülettel való azonosulást, azaz a felebaráti szeretetet is magában foglalja. Tegyünk fel magunknak néhány kérdést: hogy akarunk Krisztus nélkül krisztusivá válni? Hogyan akarunk szeretni? Tudjuk, hogy a mi szeretetünk mennyire töredékes. Tanuljuk hát meg Tőle az igazi szeretetet, azt, amit a nem hívők is könnyes szemmel olvasnak vagy hallgatnak a Szeretet-himnuszban (1Kor 13, 1-13). Ez a szeretet Krisztus, csak Tőle tudjuk ezt megtanulni.
És az út végén, amikor eljutunk a színről színre látásra, egyetlen dolgot fog kérdezni: hogy mennyire szerettél?
Akkor már semmi más nem lesz fontos, csak ez az egy. A szeretetet Tőle lehet megtanulni. Soha ne elégedjünk meg azzal, hogy mi már jól tudunk szeretni, hogy mi már elég jók vagyunk. Ez kísértés. Melyikünk áll készen bármikor lehajolni a rászorulókhoz? Melyikünk áll készen bármely pillanatban életét adni valaki másért? Mindig van hova fejlődni, és ha megelégszünk, azzal saját magunk leszünk a további fejlődésünk megakadályozói.
Ha keressük Őt, megtaláljuk. Fogadjuk be minél gyakrabban az Oltáriszentségben és időzzünk Vele a Szentségimádásban. Egyszer csak észrevesszük, ahogy egyre nagyobb teret nyer a szívünkben, és lassan, de biztosan elkezdi átalakítani a gondolatainkat, a személyiségünket, az életünket. Akkor majd elkezdjük magunkat és másokat az Ő szemével látni, az Ő fülével hallani. Elkezdünk az Ő elméjével gondolkodni, az Ő szívével érezni, az Ő kezével gyűjteni, az Ő ajkával könyörögni az Atyához. Ahogy az utolsó vacsora asztalánál Jézus ajkáról elhangzott két parancs – „szeressétek egymást” (Jn 13, 34) és „ezt cselekedjétek az én emlékezetemre” (Lk 22, 19) – egymás mellett létezik, úgy
az Eucharisztia és a felebaráti szeretet is kölcsönösen feltételezi egymást.
Az Eucharisztiából nyerjük ugyanis az erőt az embertársaink iránti szeretet gyakorlásához. Grignon Szent Lajosnak a Tökéletes Mária-tisztelet című művében az áldozásra való előkészület instrukciói között olvastam a kifejezést, mely Isten szeretete mesterművének nevezte az Oltáriszentséget. Nagyon megtetszett, azóta is belefoglalom a Szentáldozás előtti fohászaimba. Az Oltáriszentség amellett, hogy Isten szeretetének mesterműve, a mi szeretetünk forrása is. Járuljunk gyakran ehhez a Forráshoz! És talán egy napon Szent Pállal együtt mi is elmondhatjuk: „élek, de már nem én, hanem Krisztus él énbennem. Minthogy azonban most még testben élek, Isten Fiának hitében élek, aki szeretett engem, és feláldozta magát értem.” (Gal 2, 20)
hirdetés
