Kissné Berta Rita 2026.02.21.

„Az ima egyetlen szabálya: folytatni, folytatni, folytatni” – Gájer László és Simon Dávid atya

Simon Dávid és Gájer László atya szívesen beszél az imádságról, mi pedig szeretjük őket hallgatni. A 2024 novemberében készült nagy sikerű beszélgetés után újabb Agapé+ podcast készült velük az imádság témakörében. Ahogy azt már megszokhattuk, izgalmas kérdésekből és mély imádságos tapasztalatokból született válaszokból ezúttal sem volt hiány. A nagyböjti készület elején szívesen ajánljuk figyelmetekbe Dávid atya és László atya útmutatását az ima közbeni érzésekről és azok hiányáról, kitartásról, lelki szárazságról, az imádság küzdelmeiről, imamódokról, Isten jelenlétébe helyezkedésről, az imádság gyümölcseiről és a csend megtalálásáról.

Simon Dávid atya az előző beszélgetésben úgy fogalmazott, hogy aki imádkozik, kapcsolódik Istenhez, találkozik Istennel. A műsorvezető, Vágvölgyi Gergely erre azt a kérdést tette fel, hogy mi van akkor, ha egy kiforrott imaélet mellett nem érezzük ezt a találkozást?

Simon Dávid atya: „én úgy látom, hogy a kereszténység egyáltalán nem az érzésekről szól. A szeretet elsősorban nem érzelem, hanem akarati döntés. Járhat érzelemmel, de nem ez a lényeg, hanem az akarati elhatározás.

A hűség sem érzés, hanem döntés. Az Isten-kapcsolatot sem szabad, hogy az érzések befolyásolják.

Tehát nem szabad mindig azt várni, hogy az Isten érzékelhető módon megérintsen minket, mert az esetek túlnyomó többségében Ő csendben dolgozik. Az imádságban az a lényeg, hogy az Istennel találkozzunk, nem pedig a jelenléte által kiváltott érzések. Aki az imádságban érzéseket keres, az előbb-utóbb abba fogja hagyni az imádkozást.”

hirdetés

Gájer László atya két érdekes tapasztalatáról mesélt, melyek az imádságban való kitartásról szólnak. Megemlítette egyrészt a „Merülő napok” nevű programot: ez egy egynapos imagyakorlat, melyben a szemlélődő imát dicsőítő imaformával ötvözik. László atya fogalmazott a podcast adásban: „ezek a gyakorlatok azért érdekesek, mert amikor az ember egész nap markánsan benne van az imagyakorlatokban, rádöbben, hogy ez kitartást igényel”. Majd Mustó Péter atyát idézte, aki szerint az imának egyetlen szabálya van: „folytatni, folytatni, folytatni” kell. László atya másik tapasztalata szerint, amikor fiatalokkal beszélgetett és tanította őket imádkozni, sokan belelkesedtek, viszont hamar el is veszítették a lendületüket. Akiknek volt személyes tapasztalatuk arról, hogy ebbe energiát kell beletenni, ők jobban is tudták folytatni, mint aki csak fellelkesedett és a lelkesedése hamar alábbhagyott.

Dávid atya a lelki szárazság kérdésére is kitért. „Mi ez a lelki szárazság? Amikor az Isten megvonja a lélektől az érzékelhető jelenlétét. Azt mondják az imádság mesterei, hogy az Isten így teszi próbára a lelket, és gyakran azt akarja megvizsgálni, amikor ilyen szárazságot bocsát a lélekre, hogy

a lélek önmagáért szereti-e az Istent, vagy az ajándékokért, amelyekkel az Isten imádság közben és az életben elhalmozza.”

Dávid atya Johannes Tauler rajnai misztikust idézte, aki így írt: „aki állhatatos a szárazsággal végzett imádságban, annak Isten nagyobb kegyelmet ad, mintha sokat imádkozott volna nagy érezhető áhítattal”.

„Szárazságban komolyan fel van adva a lecke” –tette hozzá Dávid atya. „És az Isten az erőfeszítésünket borzasztóan nagyra értékeli és rendkívül sok kegyelemmel jutalmazza meg, csak ezek a kegyelmek ebben az időszakban nem érzékelhetők, hanem az érzékelés alatti szinten nyeri el a lélek őket.”

László atya hozzátette, hogy a lelki szárazság időszakában jó elfogadni, hogy „ez is én vagyok, és most itt tartok”. Ezzel az ember növekszik önmaga elfogadásában és az önismeretben, hiszen a szétszórtság vagy zaklatottság pillanataiban sokszor önmagunkkal szembesülünk. Most ennyire tudom érzékelni és értékelni ezt az egészet. „A jezsuiták gyakran mondják, hogy annak is kell örülni, ha bennem szétszórtság van, vagy éppen nincs megtapasztalás, azzal együtt, hogy lelkileg egyre mélyebbre megyünk, ahol már kevésbé fontosak az érzékek, ahol egy fontosabb rétegbe érkezünk, míg az érzékek a felszínen vannak. … Sokszor önmagunk zaklatottságától is el kell szakadnunk, és el kell mélyülnünk ahhoz, hogy imádkozni tudjunk. És ez egy hosszú út, ahogy szakadunk el a zaklatottságtól, amiben mindennap élünk.”

Dávid atya kitért az általa sokat emlegetett analógiára, amely Keresztes Szent Jánostól származik, miszerint az Isten lelki házasságra hív minket. Az imádság nehézségeit a házasságban lévő hullámvölgyekhez hasonlította, amelyekben kiderül, hogy mennyit ér a másik ember számunkra, hogy ezekben a nehéz időszakokban tudunk-e küzdeni a kapcsolatunkért és hűségesek tudunk-e maradni hozzá.

László atya a házasság analógiához kapcsolódva feltette a kérdést, hogy miért is érdemes vállalni az imádság küzdelmét. Elmondta, hogy lehet az ima helyett filmet nézni vagy szórakozni, „de akkor valami mélység nem épül ki az ember életében. Az imában az örök távlatokra és nem rövid távra építkezünk, és az örök távlatokra bizony energia befektetésével kell építkezni.” Dávid atya kiemelte azt is, hogy „az imádság során Istenben gazdagodunk, nem pedig élményekben. És aki Istenben gazdagodik, az gazdagodik szeretetben, bölcsességben, békében, erőben. Mi, amikor imádkozunk, nem élményeket gyűjtünk, mint a világi emberek sokan, hanem

egyszerűen meg akarunk nyílni az Istenre, hogy Isten legyen a szívünk gazdagsága.”

Vágvölgyi Gergely ezután az ima és a küzdelem témakörére kérdezett rá a két római katolikus papnál:

Dávid atya: „minden olyan dolog, ami nem szórakoztató és nem izgalmas, erőfeszítést igényel. A munka, a tanulás, a sportolás erőfeszítést igényel. A napi két perc imában és abban nem nehéz kitartani, hogy mondjuk félóránkét megszólítom az Urat. És egyébként borzasztó nagy dolog, hogyha valaki napközben gyakran megszólítja az Urat. Azt viszont, hogy napi szinten odaszánjuk az időt úgy, hogy közben minden mástól eltávolodjunk, valami más rovására tudjuk adni. Ha ezt valaki úgy meg tudja csinálni, hogy ez neki semmiféle erőfeszítést nem jelent tíz-húsz éven keresztül, akkor én elkérném a receptet.”

László atya: „amikor a már említett Merülő napokat kezdjük, mindig elmondom reggel, hogy ez a nap nem lesz wellness, ez fizikailag, mentálisan és lelkileg is fárasztó nap lesz. Aki elkezd imádkozni, az szokjon hozzá. Azt is hozzáteszem, hogy ez a küzdelem nem gyümölcstelen. Mindig meg merem ígérni saját tapasztalat alapján, hogy belátható idő alatt lesz ennek gyümölcse: elérkezel a mélységekbe, és elkezded észrevenni, hogy változik a gondolkodásod, más lesz a bűneidhez való viszonyod, elkezdenek eltűnni bűnök az életedből. Olvasod az igét, és az másként szól, életre kel számodra, közelebb kerülsz önmagadhoz, bekövetkezik egy-egy megbocsátás az életedben.

Ez nem egy gyümölcstelen kínlódás, de tény, hogy nem rögtön jön és nem is feltétlenül abban a ritmusban, ahogy várnánk.”

László atya a számára igazán kedves imaforma, az imazsámolyon való csendes szemlélődés kapcsán – ami tapasztalatai szerint különösen erősíti a kitartást – rámutatott arra is, van olyan, amikor egyszerűen nem tud odafigyelni az imára. Ilyenkor „az ott töltött idő egy odaajándékozott idő Istennek. Látszólag semmi haszna nem volt, elpazarolt idő volt, amiben zaklatott voltam és próbáltam arra törekedni, hogy a folyton beúszó gondolatokat, benyomásokat, érzéseket eltakarítsam az útból. Ez olyan, mint amikor leülünk a Duna-partra és nézzük a hömpölygő vizet (ez a szemlélődés). Egyszer csak a hömpölygő vízbe beúszik egy hajó, amire felugrunk (ez a hajó az ima közben felmerülő gondolat). Aztán jön egy másik hajó, arra átugrunk, aztán jön egy harmadik, egy érzés, egy félelem, arra is átugrunk. És hajóról hajóra ugrálunk ahelyett, hogy néznénk a végtelen vizet. Ez nagyon küzdelmes, de azt is el merem mondani, hogy az esetek felében ez jó érzéssel tölt el.”

Fotó: dreamstime.com

Gájer László és Simon Dávid atya azt a témakört is említette, hogy hogyan máködik a kapcsolódás Istennel – azaz tulajdonképpen hogyan is kellene imádkoznunk:

László atya: „az ima olyan, mint az emberi személyiség. És az emberi személyiség mind különböző. El tudom mondani, hogy én hogy csinálom, de azt, hogy te hogy csináld, azt nem. Vannak jól bevált imaformák, amiket meg kell nézned, és ha teljesen kezdő vagy és a nulláról akarsz indulni, akkor ki kell próbálni néhányat, aztán majd valahol megállapodsz. Szoktam mondani, hogy a gyakran átültetett fa nem ereszt mély gyökeret, így aki gyakran váltogat imaformát, az nem biztos, hogy mélyre megy. Előbb-utóbb meg kell állapodni valamilyen gyakorlatban, de ezt meg kell keresni. Merem állítani, hogy viszonylag hamar találhat mindenki olyan imagyakorlatot, ami az övé.”

László atya az egyéni imaformák megtalálásához hozzáfűzött egy lényeges szempontot: „az mindenképpen fontos, hogy

a szavakkal végzett imádságból el kell jutnunk egy szívvel végzett imához.

Ami nem azt jelenti, hogy nem használunk szavakat, de a szavak puszta ismételgetéséből, szövegek elolvasásából, tehát egy racionálisan végzett imádságból meg kell érkeznünk egy olyan mélységbe, hogy ezeken keresztül is szemlélődsz, tehát egy szívvel végzett imádságba.”

A Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanszékvezető tanára – azaz Gájer László atya – azt is megosztotta, számára mely imaformák váltak be leginkább:

„Nekem a csendes szemlélődő imádság és a heti egyszeri hangos dicsőítő imádság vált be, ami ellenpontja ennek a csendnek. A csend azért, mert megpróbálok mindent távol tartani, és a lényegre figyelek, a dicsőítés pedig azért, mert beleadom mindenemet – testem, lelkem, érzelmeim –, amikor felállok, kitárom a kezem és éneklek, és ezáltal a figyelmem Jézusra koncentrálódik. Ez a két imaforma be tudja húzni a figyelmemet Jézusra, ezért vált ez a kettő a legfontosabb imaformává számomra. De nem vagyunk egyformák, és nem spórolhatod meg azt, hogy megkeresd, ami a hozzád illő imaforma.”

Dávid atya: „Szent Josemaría Escrivá így írt: „nem tudsz imádkozni? Állj Isten elé, és amikor elkezded mondani: Uram, én nem tudok imádkozni – biztos lehetsz benne, hogy már elkezdted.” Barsi Balázs atya pedig azt mondta: „ki imádkozik rosszul? Az, aki abbahagyja.” Szerintem az imádságban elengedhetetlen egy másik Valaki felé fordulni. A két legegyszerűbb imagyakorlat az, hogy gondolj Istenre, és mondd el Neki, ami benned van. Szólítsd meg! Annyira szép, ahogy mondja a feltámadásról nevezett Lőrinc testvér: „nincs a világon édesebb és kellemesebb életmód annál, mint ha szüntelenül Istennel beszélgetünk. Azok érthetik csak meg, akik ezt gyakorolják és megérzik az ízét.” Azt hiszem, Avilai Szent Teréz is azt mondta, hogy „az Isten arra vágyik, hogy úgy beszélgess Vele, mint a legjobb barátoddal.” És ezt bárki meg tudja csinálni.

Most olvastam el egy vékonyka könyvet, Avilai Szent Teréz imádsággal kapcsolatos gondolatairól szólt. Azt írja a szerző, egy karmelita szerzetes:

„az imában egy elengedhetetlen dolog van: Isten jelenlétébe helyezkedni.”

Tehát tudatosítani, hogy Isten itt van, én Istennel vagyok és most Felé fordulok. Ha szavakkal, akkor szavakkal, ha csendben, akkor csendben. Azt írja ez a könyv is, hogy egy veszély van, ha az imád önmagad körül forog. Ha lényegében ebbe az imába ezt a másik Valakit nem hozod be, hanem csak ülsz csöndben, aztán most éppen kattogsz, és azt hiszed, hogy imádkozol. Meg kell szólítani ezt a Valakit, tudatosítani kell, hogy én most ehhez a Nagy Istenhez akarok kapcsolódni.”

Adódik a kérdés, hogy hatékony-e az ima, ha semmi változást nem veszünk észre magunkon – akár több hónapnyi kitartó imádságot követően is? Gájer László atya szerint olyan nincs, hogy az ima ne történjen valami:

„Szerintem mindenképpen történik valami, azt ne mondja senki, hogy nem történik semmi. Az lehet, hogy nem érzed, hogy történik valami. Én egyelőre saját tapasztalat alapján merem ezt mondani, hogy érzékelni fogsz változást. Az egy más kérdés, hogy nem feltétlenül jönnek olyan gyorsan vagy olyan ritmusban, ahogy mi gondoltuk. Itt meg kell engedni magunknak, hogy ezt nem tudjuk kézben tartani. Itt van valami, ami nincs az uralmunk alatt. Azt mondjuk ilyenkor, idézve Johannes Hartlt, hogy „Isten megszelídíthetetlen”. Ezt az összefüggést te nem vonod az uralmad alá. Itt belemész egy kapcsolatba, ahol benne van egy szabad, egyben megszelídíthetetlen másik fél. Te nem fogod Őt uralmad alá hajtani a dolgaid, a céljaid érdekében. Attól függetlenül egyébként a segítségedre siet és megtörténik nagyon sok minden, amit kérsz, a gyógyulások, a változások, de nem feltétlenül úgy, ahogy te akarod. És amikor ezt el tudod fogadni, akkor kezd el mélyebben történni valami. És szerintem ez sokkal izgalmasabb, mintha egy nagyon kiszámítható történet lenne, mert innentől kezdődik egy szeretet-kaland.”

Dávid atya: „amikor imádkozunk, akkor az Istennel érintkezünk, aki a szeretet. És ha kiszolgáltatjuk magunkat ennek a szeretetnek, ez elkezd minket megváltoztatni. Hogyha az imában Jézus Krisztus tanítványai leszünk, ott ülünk a lábánál és Ő nevel minket, akkor nyilvánvaló, hogy a Krisztussal töltött tanítványi idő hatására az ember elkezd bölcsebbé válni. Lényegében az a feladat, hogy engedjük, hogy a Szentlélek vezessen minket. A Szentlélek vezetése az Isten-kapcsolat mélyülésével következik be,

az Isten-kapcsolat ápolásának elsődleges eszköze az imádság.”

És ugye azt írja Szent Pál: „a Lélek gyümölcse pedig: szeretet, öröm, békesség, türelem, szívesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás”. (Gal 5,22)

„Az Istennel lépünk communióra az imádságon keresztül, és az Isten részesíteni akar minket önmagából és bizonyos tulajdonságaiból. Ő szeretetet akar nekünk adni, bölcsességet, örömöt. Matta el Meszkin írja le, hogy háromféle módon lehetséges az, hogy nincs változás, azaz „három úton nem éri el az ima a célját. Ha azért imádkozol, hogy jó színben tűnjél fel önmagad előtt, vagy Isten előtt, vagy az emberek előtt.” De olyan nincs, hogy valaki imádkozik és nem változik. Még az is változik, aki lagymatagon imádkozik, az is változik, aki nem nagy odafigyeléssel imádkozik. Az ima soha nem marad hatástalan.”

László atya: „a Lélek gyümölcsei az idézett Galatáknak írt levélben nem önmagunkra irányuló dolgok. Az imánál ez nagyon fontos. Ahogy Matta el Meszkintől is elhangzott az idézet, az a lényeg, hogy nem önmagam építéséről szól ez az egész. Az ima pont arról szól, hogy másokkal kapcsolódom, elsősorban Istennel és a testvérekkel, és a szeretetben növekszünk. A Lélek gyümölcseinek mindegyike közösségi vonatkozású. Az ima egy olyan ajánlat, amikor a kapcsolódásban, a közösségben és a szeretetben növekszem. Nagyon fontos, hogy a keresztény ajánlat tényleg egy olyan, ami nem önmagamról szól, de közben én is felépülök.”

Dávid atya: „Krisztus azt akarja, hogy megengedjük Neki, hogy használjon minket. És Krisztus minden egyes emberen keresztül be akar lépni a világba. Krisztus azt akarja, hogy amikor veled találkozik egy ember, akkor Krisztus békéjével, szeretetével, örömével találkozzon. Nagyon sok misztikus így beszél: az Isten azt akarja, hogy te második Krisztus legyél. Engedd, hogy Krisztus működjön.”

László atya:

„üdvözülni csak közösségben fogunk: elsősorban Vele – és egymással. Az ima erre való út és nem egy önmegvalósító meditáció.”

Dávid atya: „és a mennyben nincsenek magányos cellák.”

Fotó: dreamstime.com

Milyen arányt tartsunk a kötött ima és a saját szavainkkal mondott, vagy még inkább a szemlélődő ima között? Erre a témakörre is kitértek az Agapé+ podcast adásában:

Dávid atya: „én azt gondolom, hogy Laci atyával egyetértünk abban, hogy az imaéletbe kell a csend, és azt is többször hangsúlyoztuk, hogy nagy valószínűséggel egy nagyon elfoglalt ember is tud félórát csendben tölteni az Istennel. Ez azért is fontos, mert azt mondják, és ez a mi személyes tapasztalatunk is, hogy 15-20 perc kell a megérkezéshez. Ezentúl meg ami jön, és úgy, ahogy jön. Minél többet gondolni Istenre, minél inkább tudatosítani Isten jelenlétét, minden tevékenységbe behívni az Istent. Innentől kezdve nincs túl nagy jelentősége, hogyan imádkozunk. Megjegyezném, hogy a Szűzanya nem véletlenül hívta fel a figyelmünket a napi egy Szentolvasó imádkozására, én erre mindenképpen szakítanék időt, de ezentúl minél többet gondolni Istenre, minél többször megszólítani Őt, minél inkább tudatosítani minden tevékenységünkben, hogy „Benne élünk, mozgunk és vagyunk”. (ApCsel 17, 28) Mi Benne vagyunk, Ő meg bennünk van.”

László atya: „képzeld el magadnak, hogy leülsz egy barátoddal kávézni, és te végig beszélsz, a másik szóhoz sem jut és meg sem kérdezed, hogy van. Kérdezd meg magadtól, hogy hogyan vagyok Istennel? Beülök egy találkozási helyzetbe, végig beszélek, és Őt nem kérdezem, nem hallgatom? Mert lehet, hogy mondana valamit, ugyanis Ő itt volt ebben a helyzetben, én viszont nem voltam ott, hanem magammal voltam.”

László atya felhívta a figyelmet arra, hogy érdemes áttekinteni, mivel mennyi időt töltünk, hogy ráeszméljünk, igazán sok időt pazarolunk el. Majd hozzátette: „jó azt is tudatosítani, hogy ki vagyok és hogyan képzelem el az életemet. Mert ha úgy képzelem el, hogy valahogy túl kell élnem, akkor az lesz a fontos, hogy halmozom az élvezeteket. Vagy átállok valami más gondolkodásmódra és elkezdek abban élni, ami egy idő után tapasztalattá is válik és az öntudatom részévé válik.

Az öröklétbe való bekapcsolódás egyetlen útja az, hogy elkezdek imádkozni, és akkor abban a valóságban vagyok, ami örök.

És abban a valóságban kezdek el létezni és döntéseket hozni. Tehát van egy olyan kulcsfontosságú része is az egésznek, hogy ha elkezdek imaéletet élni, akkor aktívan elkezdődik az életemben a mennyország, és lassan átmegyek abba a valóságba, ami örök, ami egyetemes. Ennek ez az egyetlen útja. Vagy itt maradok ebben a világban és keresem az élvezeteket, ami előbb-utóbb úgyis lehetetlenné válik, és elfogyok. Itt tényleg távlatok nyílnak meg, más minőségű életet kezdek el élni.”

Dávid atya: „nagyon sok ember számára a karrier, család, élmények gyűjtése az élet fő célja. Egy keresztény ember számára pedig földi életének célja az üdvösség – kapcsolatban lenni az Istennel -, és a hitünk szerint azok üdvözülnek, akik itt kapcsolatban vannak Vele, akik itt szeretik Őt. És ha valakit szeretünk, azzal időt akarunk tölteni. Egy keresztény ember számára a legfontosabb cél: engedni Istent, hogy Ő legyen benne, egyesülni a szívében lakó Istennel – és a Vele való kapcsolódás elsődleges útja az imádság. És ebből az következik, hogy nincs fontosabb tevékenység az ember számára, mint az imádság.”

László atya: „és mindeközben az ima nem visz el minket ebből a világból. Mondhatnánk azt, hogy akkor csak a túlvilág a fontos? Csak ott lesz jutalom? Igen, csak az a fontos és ott lesz jutalom, de közben az evilági életminőséged is jobb lesz. Jézus megtestesült, tehát Neki ez a világ, a testem, az érzelmeim, az emberi voltom, az emberi kapcsolódásaim mind fontosak, ezeket mind üdvözítette.”

Dávid atya: „ez a belső metamorfózis, ami az Istennel való kapcsolat eredménye, az esetek túlnyomó többségében nem úgy valósul meg, hogy egy hallható gondolati dialógus kezdődik el az ember és az Isten között. Hanem ahogy az ember egyre több időt tölt az Istennel, egyre inkább krisztusivá teszi a gondolatait, érzéseit, vágyait. Tehát egy belső átalakuláson megy keresztül, de ez az átalakulás olyan lassú, hogy az ember alig veszi észre egy-két nap vagy hét távlatában. Egy-két év távlatában viszont azt veszi észre, hogy teljesen mássá váltak a gondolatai, az érzései és a vágyai. Az imádság nem egy olyan beszélgetés az Istennel, ahogy két ember beszélget egymással, hanem ahogy ezekben az imádságos időkben ráirányulunk az Istenre,

az Isten elkezdi átitatni önmagával a lelkünket és ennek következtében az ember belső működési módozatai olyanná válnak, amilyenek Krisztuséi.”

Mi segíthet minket eltávolodni a világ zajától? Hogyan tudjuk tanulni az elcsendesedést – erre a témára koncentrálódott a beszélgetés következő része:

László atya: „szerintem ez egy folyamat, ami ott kezdődik, hogy tartok offline időket. Az is biztos, hogy a fizikai értelemben vett csend nem a cél, az egy körülmény, ami nem feltétlenül kell, hogy megvalósuljon az imádságban. De ha a lelkem kiabál, összeszedetlen, szétszórt vagyok, akkor ezt gyakorolni kell. Egyfajta életmódváltást is jelent ez az egész.”

Dávid atya: „dedikálni kell olyan időt, amikor az ember elmegy egy csendes helyre, vagy beteszi a füldugót. Ha nem tud az ember csendes zugot találni, akkor használja a füldugót.”

László atya: Abban is meg kell vizsgálni magunkat, hogy az imába esetleg azért viszünk-e könyvet, hogy addig se legyünk saját magunkkal, hanem elmeneküljünk valami más helyre? Kipróbáltad-e már, hogy elmész egy-két órára, fél napra valahova úgy, hogy nem viszel semmit és nem csinálsz semmit? Csak figyelsz és a jelenbenvagy. Ez hallatlanul nehéz, de ez egy gyakorlat. Vagy egyáltalán csak megkérdezni az imában, hogy itt vagyok-e? Vagy a múltban, esetleg a jövőben, a gondolataimmal és érzéseimmel? Nem vagyok itt, pedig Isten itt van.