Néhány napja lelkiségi tartalmak után böngésztem a Youtube-on, szerettem volna egy lélekemelő beszédet hallgatni. Ekkor bukkantam rá Varga László püspök atya egy korábbi lelkigyakorlatos beszédére, mely azonnal felkeltette az érdeklődésem. Lángoló szívvel, néha könnyezve hallgattam szavait a semmittevés titkáról, mely megnyitja lelkünket Isten szavának meghallására.
Varga László atya Mária és Márta jól ismert történetével kezdte beszédét: „mindkét nővér megpróbálja kifejezni szeretetét Jézus iránt. Márta süt-főz és mindent előkészít ahhoz, hogy a vendég jól érezze magát. Mária meg semmit nem csinál. Ott ül Jézus lábainál és issza a szavait. Szeretettel figyeli a vendéget. Ismerjük a folytatást, Márta kiakad. Nem Máriának szól, hanem Jézusnak. És Jézus válasza elgondolkodtató: „Márta, sok mindennel törődsz és sok minden nyugtalanít, de csak egy a fontos. Mária a jobbik részt választotta, nem is veszíti el soha”.
Olyan kultúrában élünk, amely Szent II. János Pál pápa szerint „az aktivitás eretnekségében vergődik”. Ezerszer jobban hiszünk abban, amit mi csinálunk, mint amit Isten végez. Teljesen el vagyunk bűvölve a tudományunktól, a technikánktól, az eredményeinktől, az eredményességünktől; és nem nyűgöz le bennünket Isten jelenléte és Isten működése. Észre sem vesszük. Ahhoz, hogy megláthassuk és betöltsön minket,
fel kellene fedeznünk azt a jobbik részt, amire azt mondta Jézus, hogy Mária nem veszíti el soha. Mi azonban elveszítettük.
Maradjunk egy kicsit ennél a történetnél. Sajnos az elmúlt néhány évszázadban ezt a szentírási részt úgy magyarázták, hogy szembeállították egymással a két nővér állapotát. Mária a szemlélődő lelkiségét képviseli, Márta pedig a tevékeny, aktív lelkiséget. És nemcsak szembeállítottuk, hanem arról beszéltünk, hogy Mária lelkisége magasabb rendű, mint Mártáé. Tudnunk kell, hogy közel ezer éven át nem így értelmezték ezt a szentírási részt. A középkorban úgy magyarázták, hogy a kettő nem szemben áll, hanem kiegészíti egymást.
Ahhoz, hogy Márta ne akadjon ki a testvérén és ne kérje számon Jézuson keresztül Máriát, Mártának fel kell fedeznie a jobbik részt. Fel kell fedeznie, hogy mit jelent semmit tenni, csak egyszerűen befogadni a vendég jelenlétét, befogadni Jézus szavait, és szeretettel szemlélni ezt a jelenlétet. Viszont Máriának sem szabad belesüppednie a lelki jó érzés állapotába: szemléli az Urat, de mindegy, hogy kap enni vagy sem, nagyon szereti és gyönyörködik benne. Úgy magyarázták ezt a szentírási részt, hogy Máriának fel kell nőni Márta lelkületéhez.
Csak akkor igaz, hiteles és jó ez a szemlélődő, Krisztus jelenlétébe belefeledkező lelkület, ha ebből szolgáló cselekedetek, szolgáló szeretet gyümölcsözik vagy születik.
Az aktivitás eretnekségében vergődő kultúránk hatott a kereszténységre is. Miközben mindent megszervezünk, állandóan nyüzsgünk és valami szépet akarunk tenni Istenért, az egyházért, nincs jelen az öröm és a béke az életünkben. Terheltek, gondterheltek vagyunk. Mindennel törődni akarunk: családdal, közösséggel, egyházzal, de úgy, hogy elfelejtjük a jobbik részt. Az egyik legjobban terjedő betegség a kiégés egyháziak életében is. Mert valamit elveszítettünk.
Tenni tudunk, de lenni nem tudunk, és jelen lenni még kevésbé.”
Püspök atya bevezette a hallgatóságot személyes történetébe is:
„akkor fedeztem fel a semmittevést mint az egyik legfontosabb ajándékot az életemben, amikor azon fáradoztam és az érdekelt, hogy hogyan lehet olyan közösségeket szervezni, amely hatékonyak és növekednek. Mindig nagyon aktív életet éltem, amióta megtértem, folyamatosan szerveztem a közösségeket és minden érdekelt, ami a lelkipásztori szolgálatban előbbre viheti a missziót, az evangelizációt.
Két nehéz tapasztalatom volt. Az egyik, hogy a közösségek olyanok voltak, mint a galambdúc, amiben ott vannak a galambok, és berepülnek a verebek, lelkesen felcsipegetik a magot és továbbrepülnek. Kevés olyan közösség volt, amelyikben a tagok elköteleződtek és egy életen át bontakoztatták ki a közösségen belül a szolgálatukat. A másik tapasztalatom meg az volt, hogy ebben a nyüzsgésben, szervezkedésben frusztrálttá váltam. Nagyon szerettem volna találkozni olyan közösségekkel, ahol nem így mennek a dolgok.
Amikor végre elmehettem nyugatra, egy hónapig kinn voltam Svájcban, Franciaországban, Németországban, és azokat a közösségeket kerestem meg, ahol más a tapasztalat. A technika érdekelt: hogy csinálják? Hogy lehet szervezkedni? Ez az út teljesen megváltoztatta az életem, mert kiderült, hogy nem az akción és a szervezésen múlik, hanem pont az ellenkezőjén:
azon múlik, amikor nem csinálunk semmit.
Taizében kezdtem el kapiskálni: nem biztos, hogy ott a titok, ahol én sejtem. Ebben a kis francia faluban a fél világ megfordul, miközben a szerzetesek semmi rendkívülit nem csinálnak, a közösség tagjai csak befogadják az embereket, és lehetőséget adnak nekik az imára, az igéről való beszélgetésre. És gyönyörű a liturgiájuk, ahol szintén semmi rendkívüli nem történik. És ez engem meglepett.
Aztán folytattuk az utunkat. Párizs külvárosában a Szeretet Misszionáriusainak a közösségét kerestem meg, egy férfi közösséget, ahol naponta 60-70 hajléktalan embert fogadtak be, és ezt derűsen tették. Azt kérdeztem a pásztortól, hogy mi a titok, hogy lehet ezt kibírni? Az emberek megmosakodnak, esznek, visszamennek és újra jönnek. És senki nem kerül vissza a társadalomba, csak romlik a helyzet, ti pedig derűs szeretettel szolgáljátok őket. Azt mondta, hogy menjünk utána. Felvitt bennünket az emeletre egy szobába. Ebben a szobában nem volt semmi más, csak egy tabernákulum, egy nyitott tabernákulum, benne az Oltáriszentség a monstranciában, és ez előtt a tabernákulum előtt térdelt egy szerzetes a hét közül.
Azt mondta, hogy ez a titok. Az a titok, hogy egy közülünk semmit sem tesz, csak itt van az Úr előtt a többiekért.
Nagyon meglepődtem. Aztán Párizsban a Foucault-testvéreknél laktunk, ők egy bérlakásban éltek. 4 férfi szerzetes. Volt köztük gyári munkás, kamionsofőr és pincér, aki a prostituáltak negyedében dolgozott, és közülük egyvalaki otthon volt és fogadta a vendégeket. Megkérdeztem, hogy lehet így szolgálni? Azt válaszolták, hogy minden héten vasárnap délután van két óra, amikor semmit nem csinálnak, hanem csak ott vannak az Úr jelenlétében. Ez nekem teljesen új volt.
Aztán mentünk tovább a Bárka közösségbe, Jean Vanier közösségébe, ahol az egészséges segítők az értelmileg sérült testvéreinkkel laknak élet- és szeretetközösségben. Együtt dolgoznak, együtt imádkoznak, együtt étkeznek, együtt örülnek és együtt szenvednek. Megdöbbentő volt a közösség öröme. Amikor ugyanazt a kérdést feltettem, hogy mi a titok, hogy csinálják, egy lány, aki már 15 éve ott volt a közösségben, azt mondta, hogy kövessük. Elvitt minket a kápolnába. Ez a kápolna reggel 5-től este 11-ig nyitva van, és végig ki van téve az Oltáriszentség. És ez a lány azt mondta, hogy a titok nagyon egyszerű: itt kell lenni az Úr előtt. A semmittevés a titok. És ő mondta nekem azt a mondatot, ami mind a mai napig meghatározza a kapcsolatomat az Oltáriszentségben jelen lévő Krisztussal és a megtört emberekkel:
az Oltáriszentségben jelen lévő megtört Krisztus és a megtört ember ugyanaz. Addig kell szeretettel szemlélni Jézus jelenlétét az Oltáriszentségben, amíg felismerjük Jézus jelenlétét a megtört emberben.
Kalkuttai Szent Teréz anya ezt úgy mondta nővéreinek és fivéreinek: addig kell szeretettel szemlélni az Oltáriszentségben jelen lévő Krisztust, amíg felismeritek a jelenlétét, és aztán elmenve felismeritek és megszeretitek az út szélén fekvő emberben jelen lévő Krisztust. Ez ilyen egyszerű. Ahhoz, hogy ez megtörténhessen, meg kell tanulnunk a semmittevést. Katolikus szakzsargonnal kifejezve: a szentségimádást. De valahogy másképpen.”
Hogyan kamatoztatta Varga László atya a közösségekben tanultakat?
„Amikor hazajöttem erről az útról, másnap letérdeltem. Önként, szabadon, szeretetből odatérdeltem hajnalban az Úr elé. Mondtam neki, hogy „szeretnék találkozni Veled. Szeretném megtanulni a jelenléted a Te jelenlétedben”. Elkezdődött egy kaland, ami mind a mai napig tart, és ez a semmittevés lett az életem, a hivatásom forrása. Szeretem mindennap gyakorolni. Nagyon nagy szükségem van rá. Ez az a bizonyos jobbik rész, amire Jézus azt mondta Máriának, hogy nem veszíti el soha.
Mi kell ahhoz, hogy megtanuljunk szemlélődni, megtanuljuk a szentségimádást, kicsit másképp, mint ahogy a templomainkban gyakorolják?
A templomainkban ugyanis szentségimádási órákat végzünk, ami nagyon szép, de egy-két dolog hiányzik belőle. Nagyon sokan vannak, akik a vallásgyakorlatukkal megvédik magukat Istentől. Mert mi történik? Teljesítünk egy vallásos programot, kipipáljuk a naptárunkban, és teljesen nyugodt a lelkiismeretünk, hogy imádkoztunk. Imádkozni és imákat elmondani nem ugyanaz. Jézus egyetlen imát tanított meg a tanítványainak. Ha lassan mondom, akkor 2 perc. De közben folyamatosan tanította őket imádkozni.
Az imádkozás azt jelenti, hogy találkozunk. Az ima találkozás az élő Istennel.
Ahhoz, hogy találkozhassunk, egy-két dolognak meg kell történnie:
1. Először is senkivel nem találkozom, ha nem vágyakozom a találkozásra. Azt mondjuk, hogy nincs időnk imádkozni. Ez hazugság, önbecsapás. Mert mindenre van időnk, amire vágyakozunk. Ha nem vágyakozom Istenre, akkor nem fogok imádkozni. Ha vágyakozom, akkor senki nem fog megakadályozni abban, hogy ez megtörténjen. A szívünk mélyén ott van a vágy, meg kell vizsgálni, hogy mire irányulnak a vágyaink.
2. Nem elég vágyakozni Isten után, szükség van időre is. A szeretet nagyon leleményes! Ha vágyakozom valaki után, szeretnék vele találkozni, akkor biztos, hogy adok neki időt. Ahhoz, hogy megtanuljunk szemlélődni, imádkozni, ahhoz kell a vágy, és kell idő. És nem mindegy, hogy milyen időt adok. Ha azt az időt kapja, amikor hullafáradt vagyok, az nem ugyanaz, mint amikor a minőségi időt kapja, amikor friss vagyok, oda tudok figyelni és be tudom fogadni. Állítólag Istent szeretjük a legjobban. Tényleg? Az idő és a szeretet nagyon összefügg. Ha néhány perc jut Istenre egy napból, a 24 órából, akkor kérdés, hogy tényleg szereted? Vagy csak azt hiszed?
3. És nem elég vágyakozni és időt adni, meg kell tanulnunk elhallgatni. Az imáinkban állandóan beszélünk és éneklünk. Nagyon fontosnak tartom ezt is, senki ne értsen félre. Csak van jobb. És ezt jó lenne felfedezni. És ez a jó, az, ha megpróbáljuk meghallgatni az Istent. Ezt is Kalkuttai Szent Teréz anyától tudom:
Isten a csend barátja. Isten a szív csendjében beszél.
Nem az a fontos, amit mi mondunk neki, hanem az, amit Ő mond nekünk. Isten válaszol mindenféle misztikus tapasztalat nélkül. Nekem nincsenek látomásaim, nincsenek extra karizmatikus élményeim, de van egy kapcsolatom, egy nagyon élő, mély kapcsolatom Istennel, Aki mindig meghallgat és válaszol. Ahhoz, hogy meghalljam, mit mond a másik ember, először is be kell fogni a számat. El kell hallgatnom, és meg kell hallgatnom, hogy mit mond. Mert amit mond, az nemcsak a szavak egymásutánja, hanem az egész teste beszél, az egész lénye üzenet, nemcsak az, amit megfogalmaz. Be kell fogadnom, hogy mit mondott a szavaival és mi van a szavai mögött. Nemcsak őt kell meghallanom, a Szentlelket is meg kell hallanom, aki a legjobban ismeri a másikat. Meg engem is.
Ahhoz, hogy ez megtörténhessen, csend kell. Ezért a szentségimádás, amit már több mint harminc éve gyakorlok, egy teljesen csendes szentségimádás. És úgy tűnik, hogy ez nagyon sokaknak ajándék. Egyszer Jézus azt kérte tőlem, hogy ne egyedül végezzem, hívjak meg másokat is. Nagyon sok közösségbe elmentem, meghívtam embereket. Az első alkalomra csak öten jöttek el. Igaz, nem volt nagyon kedvező a kínálatom, mert azt mondtam mindenkinek, hogy szeretném, hogyha eljönnél: „nem beszélhetsz, nem kapsz enni, csak kenyeret és vizet, és szeretettel látlak”. Először öten jöttek el, aztán éveken át megtelt a plébánia. Állandóan jöttek az emberek. Semmi mást nem csináltam, mint lehetőséget adtam a csendre. Befogadtam őket, és hallgathattak. És időnként meghallgattam azokat, akik el akarták mondani, hogy mi van a szívükben.
Aztán amikor bekerültem Kaposvárra, ugyanezt csináltam. Augusztus elsején kerültem át a Szent Imre templomba. Negyedikén már volt egy kápolna, a csend helye, ahol volt egy tabernákulum és csend. Aztán feltűnt a testvéreknek, hogy mi van a pappal?
A kérdés így hangzott: „miért jársz te munkaidőn kívül is a templomban”?
Mert én ott voltam a munkaidőn kívül is. És én mondtam, hogy „gyertek, nézzétek meg”. Aki szerette volna megnézni, annak adtam kulcsot. Ennek egy feltétele volt: ha megígérik, hogy nem imádkoznak és nem énekelnek hangosan. Azért, mert meg kell tanulni meghallani az Istent. Az összes imakönyvet és imát kívülről tudja a Jóisten. Jobb lenne, ha te is megtudnád, hogy Ő mit mond! Azért nem engedtem meg, hogy hangos ima és hangos ének legyen, mert a katolikusok szeretnek versengeni. Ki tud szebben, ki tud jobban? És mindig legyőzik egymást. És ez nem jó.
A csendben, a hallgatásban mindannyian egyformák vagyunk, Isten pedig úgyis ismeri a szívünket.
Odáig ment ez a csendes jelenlét, hogy végül ki kellett nyitni a templomot. A Szent Imre templom 1998. január 4-e óta nyitva van egész nap, és egész napos csendes szentségimádás van, és mindig jönnek az emberek a semmittevésre. Reggel kitesszük az Oltáriszentséget, este pedig eltesszük, és ott vannak az emberek, mert vágyakoznak a találkozásra. Tanulják a jobbik részt, amelyre mindannyiunknak szüksége van.
Két nagy kísértés van, amibe a gonosz beviszi az életünket. Az egyik a lustaság. A másik pedig a pörgés. Amikor pörgünk, olyanok vagyunk, mint a búgócsiga. A démon semmi mást nem csinál, csak időnként nyom rajta egyet. Mi meg ezerrel pörgünk. Magunk körül. Nem Isten körül. Nem a másik körül. Saját magunk körül forgunk. Ebből a csapdából ki tud vezetni minket Isten, ha megtanuljuk a jobbik részt. Ha végre elcsendesedünk, ha végre adunk Neki időt, ha megtanulunk jelen lenni – ez nem könnyű, talán a legnehezebb tananyag.
Mert ha elcsendesedünk, akkor mi történik? Nem vagyunk jelen. Vagy a múlt törmelékein matatunk, vagy tervezünk. Nekem legalábbis, ha elcsendesedem és szemlélődöm, azonnal eszembe jut, hogy mit nem csináltam meg. És mi az, amit megtehetnék az alatt az egy óra alatt. De pontosan tudom, hogy ez kísértés. Ezt is Teréz anyától tanultam: minél több a feladat, annál több időt kell szánni a semmittevésre. A történet szerint a nővérei azt kérték tőle, engedje meg, hogy lerövidítsék a szentségimádás idejét, mert annyi a beteg és haldokló az utcán, hogy nem győzik. És ő azt válaszolta, hogy „nem lerövidítjük, hanem kétszer annyit fogunk imádkozni. Mert ha lerövidítitek, akkor két hét múlva már nem látjátok meg bennük a Krisztust, és nem fogtok segíteni”. Ha viszont nem rövidítjük le a szemlélődés, a csendes jelenlét, a szentségimádás idejét, akkor
fel fogjuk fedezni Isten csodálatos műveit a saját életünkben, a családunkéban, az egyházban és a történelemben is.”
Egészen másképpen fogunk látni. Az a történelem, azoknak, akik a jobbik részt választják: üdvösség-történet, amelynek célja és iránya van, és nem esnek kétségbe, mert tudják, hogy ki a jelen kor történelmének az ura. És mindig ő fog győzni, senki más. De ezt csak azok tudják, akik ismerik Őt.
Én ezt felfedeztem, gyakorlom és felkínálom. Ha van bátorságotok, akkor kezdjetek el semmit tenni az Úr jelenlétében!
Szemlélődni, szeretettel szemlélni a titkot, aki jelen van az Oltáriszentségben, jelen van az Élet Igéjében, aki jelen van bennetek, a másik emberben – és tele lesz hálával a szívetek.”
A teljes videó megtekinthető itt:
Borítókép – Fotó: Kaposvári Egyházmegye Facebook-oldala
hirdetés
