„Isten megvár és jön velem tovább” – Rúzsa Magdi tanúságtétele – VIDEÓ!

Rúzsa Magdi énekesnő is tanúságot tett a 777 által szervezett imaesten, amely kedden este volt a budapesti Szent István Bazilikában. Az „Itt vagyok, engem küldj” elnevezésű eseményünkön dicsőítés, tanítás, szentségimádás és tanúságtételek segítették az Istennel való találkozást. Rúzsa Magdi megindító tanúságtételét írásban is szemlézzük, de meg is nézhetitek a 777 YouTube-csatornáján.

„Amikor megérkezett a felkérő levél, hogy beszéljek itt, akkor nagyon elgondolkodtam: hogy mehetnék én oda, hogy beszélhetnék én ezekről a dolgokról, egy ilyen szent helyen? Én nem vagyok egy makulátlan ember, nekem bűnöm is van, jó is vagyok, rossz is vagyok, esendő ember vagyok. Valamiért azt gondoltam, hogy itt csak olyan ember állhat, aki egy szent. Folyamatosan azt pörgettem a fejemben, hogy mit akar tőlem most a jó Isten, miért küldte ezt a kérést az irányomba? 

Nagyon sok minden eszembe jutott és arra gondoltam, hogy sok fiatal lesz itt, és ha igazán őszintén beszélek olyan dolgokról,  amelyekről soha nem beszéltem vagy megszépítgettem – mert könnyebb volt így -, akkor lesz itt egy vagy több olyan ember, akinek tényleg üzenetet tudok adni: azt, hogy miért érzem, nagyon közel van hozzám a jó Isten. Mindazok ellenére, hogy mindig őszintén elmondtam, hogy nem is igazán érzem magam vallásosnak, én egy nagyon mélyen hívő ember vagyok, akivel ott van a jó Isten: soha nem egy távoli erőként kezeltem őt, már gyermekként is azt éreztem, hogy a barátom.

hirdetés

Ott van, jön velem, és ha időről-időre elmegyek máshova Ő tényleg megvár és jön velem tovább.

Nagyon sokat veszekedtem Vele, sokszor vitázom Vele most is. De Ő ott van, van hogy csak meghallgat, soha nem ítélkezik, nem vár el tőlem semmit, egyszerűen csak ott van.

Ahhoz, hogy megértsétek mit is akarok Nektek üzenni, muszáj hogy tényleg őszintén beszéljek a gyerekkoromról. Én egy rettentően szomorú, sokszor dühös, haragos gyerek voltam. Azért, mert azt éreztem, hogy valahogy minket elkerült a boldogság, a mi házunkba nem jött oda az Isten se, tényleg csak annyira, hogy ne legyünk betegek. Volt ott valami, ami nem volt jó. Nagyon tisztelem a szüleimet és nagyon felnézek rájuk sok mindenért, de nem volt boldog az ő kapcsolatuk: egymással nem voltak boldogok, és ez nagyon rányomta a bélyegét az én gyerekkoromra, a testvéreim gyerekkorára. Emiatt voltam nagyon sokszor haragos, csak mentem-mentem, kint voltam az utcán.

Időről-időre bementem a templomba, mert belém nevelték, de úgy éreztem, hogy egyáltalán nem úgy akarok beszélgetni Istennel mint mások. Már gyerekként is „összetűztem” Vele, ücsörögtem a templomban és elmondogattam a bajomat, de alapvetően lázadtam. Volt egy időszak, amikor „csak azért se” mentem be. Ahogy kamaszodtam voltak igazán zűrös dolgaim, amelyekről nem is tudott senki: nagyon sokszor pengeélen táncolt, hogy vajon a nagyon jó vagy a nagyon rossz irányba megy majd el az életem. 

A leginkább heves időszakomban egyszer jött egy lehetőség, hogy elmenjek Taizébe. Igazából még akkor is annyira dacos voltam, hogy arra gondoltam „engem nem is annyira ez érdekel, de elmehetek, láthatom Olaszországot és Franciaországot”. Megérkeztünk Taizébe, azon voltam, hogy én majd valahogy kihúzom magam a dolgokból, ne kelljen már mindig imádkozni, ne kelljen nekem megfelelnem, hiszen én tudom hogy mit szeretnék. Soha nem felejtem el:  bementem az első nagy közös imádságra, kezembe adtak egy kék fedelű kis könyvecskét és egyszercsak az a sok-sok fiatal elkezdett énekelni szebbnél-szebb dalokat. Abban a pillanatban valami meglepett, valami nagyon átjárt. Elkezdtem hallgatni ezeket a dalokat és azon kaptam magam, hogy egyre sebesebben lapozgatom a könyvet, hogy ez a dal melyik, mert szeretnék résztvenni benne. És utána már egyre jobban vártam, hogy ott legyek az imádságokon: valami hihetetlen békességet hozott számomra ahogy énekeltük a dalokat együtt.

Egy hét volt a tábor és talán az utolsó estén jött a pap és néhány gyermeket megáldott. Már nem is emlékszem hogy, de valahogyan odakeveredtem.

Rátette a kezét a fejemre és abban a pillanatban mintha valami üvegbúra szétrobbant volna körülöttem és elkezdtem zokogni. Azt éreztem, mintha egy nagy, vizes hálószerűséget valaki leszedett volna rólam. 

Zajlott az élet tovább, de azon kaptam magam, hogy időről-időre érkezett egy „kis csónak”, amelyben minden a zenéről szólt. Elkezdtem örülni ezeknek a kis csónakoknak. Befejeztem a középiskolát, szerettem volna munkába állni, de állandóan úgy éreztem, hogy piros lámpák előtt állít meg az élet és egyszerűen nem tudok előre lépni. Szerettem volna dolgozni, szabad lenni, belépni egy igazi felnőtt életbe, de mindenhol le voltam blokkolva és nem hagyott az élet. Annyit veszekedtem akkor a jó Istennel, hogy elmondani nem tudom: „Miért nem engedsz már engem, miért nem segítesz hogy sikerüljön?” Aztán ebbe a blokkba egyszercsak beküldtek a fentiek egy igazán nagy hajót: meghirdettek egy tehetségkutatót. Olyan érzésem volt már a későbbiekben, hogy lehet, odafenn azért blokkoltak engemet ennyire, hogy egynap nehogy az legyen, nem tudok elmenni a meghallgatásra mert dolgoznom kell, mert nem cseréli el velem valaki azt a napot senki.

Bármennyire nem voltak anyagi lehetőségeim, mégis nyíltak a kapuk és összehozta az élet, hogy én el tudjak jönni erre a meghallgatásra. Utána nagyon sok minden történt, nagyon gyorsan. Egy ország megismerhetett, hallhatott. Elképesztő lehetőségeket kaptam és akkor már kezdtem mosolyogni, hogy most már kezdem érteni. De még mindig azt éreztem, hogy itt valami megállt, most hogyan tovább, ezzel mit kezdjek? Ahhoz, hogy én ezt jól tudjam csinálni, ahhoz dalok kellenek, de hogy lesznek nekem dalaim?

Időről-időre betértem a kishegyesi templomba, a kis Szűzanya szoborhoz és ott mindig dalokat kértem.

Úgy imádkoztam, hogy azt kértem, hogy küldjetek nekem zenét! Én nem a gazdagságra, a hírnévre vágyom, én az emberek mindennapjaiba szeretnék benne lenni, legyek én az aláfestő zenéjük. Legyek én az, akivel boldog, legyek ott a szép pillanatában, a bánatában, a szerelmében: adjak neki szép pillanatokat, fontos és nem fontos napokon. A másik, amit mindig kértem, hogy „add édes Istenem, hogy mindig legyen miből adnom”.

Szépen lassan elindultak a dalok, de még mindig annyira nem bíztam magamban, hogy emlékszem egy alkalommal pont Istennel beszélgettem egy dalon keresztül, a dalt pedig elküldtem egy számomra fontos embernek, Novák Péternek. Mondtam neki, hogy írtamegy kis vázlatszöveget, de megtenné-e hogy ír rá egy normális szöveget? Körülbelül félórán belül visszajött a válasz, hogy „Te nem vagy normális. Ez a szöveg úgy jó, ahogy van. Írjál Rúzsa!”. Onnantól kezdve elkezdtem nagyon őszintén ontani magamból az érzéseket, a gondolatokat. Azt éreztem, hogy fentről pedig elkezdték küldeni nekem azokat a dalokat, amelyeknél látom, hogy mennyire sokan szeretnek.

Ha az ember nagyon őszintén kér valamit és ha azt jószándékkal teszi és viszi tovább, akkor minden egyes ima meghallgattatik. 

Fotó: Szefcsik Boldizsár

Egy másik élmény, amit azt hiszem, hogy sose fogok elfelejteni. Amikor megtudtam, hogy várandós vagyok és hármas ikrek vannak a szívem alatt, akkor rettentően meg is ijedtem. Sokan akkoriban akarva-akaratlanul, de kimondták azt, amitől én is féltem: hogy ez nehéz várandóság, baja lehet a gyerekeknek. Végigvittem egy várandóságot úgy, hogy minden egyes nap csak azért imádkoztam, hogy ők egészségesek legyenek.

De volt egy pillanat, amikor még nem is beszélhettem senkinek arról, hogy mi is történik velem: egy alkalommal a színpadon nagyon-nagyon csúnyán elestem. Annyira nagyon, hogy egész koncert alatt remegett a kezem és attól tartottam, hogy most valakit vagy mindenkit elveszítettem. Hazamentem és befeküdtem az ágyamba és meg se mertem mozdulni. Életemben először valahogy nagyon máshogy szóltam a jó Istenhez. Nem csak úgy kértem, tisztán emlékszem arra, hogy azt mondtam: „Most kérlek, tényleg gyere ide és most fogjál engem, és ne engedd, hogy bajunk legyen.” Olyan érzésem volt, mintha abban a pillanatban az ölében tartott volna a jó Isten. Ez egy annyira eleven pillanat volt.

És aztán sikerült világra hoznom három teljesen egészséges gyermeket, akik gyönyörűek, és a legnagyobb csodák, amiket valaha kaphattam.

Nincs semmi más dolgom, csak hogy adjak. Talán erre próbált engem a jó Isten rávezetni: „Ne dühöngj, bárhogy is van, én pontosan tudom, mit miért kell úgy végigjárnod, ahogy végigjárod. Bízd magad Rám”. Én hiszem azt, hogy ha az ember nagyon őszintén és szépen kér, akkor a jó Isten ott van és azon dolgozik, hogy alakuljanak a dolgok jól. Bár az tény, hogy tenni is kell azokért a dolgokért, de szerintem az az ember, akiben van erő ahhoz, hogy tudjon jól kérni, abban van igenis erő ahhoz is, hogy amikor megérkeznek az első lehetőségek, akkor tegyen is értük. 

Hát, ez vagyok én és a történetem a jó Istennel. Nekem Ő tényleg egy olyan örök barátom, akivel életem végéig fogok majd mendegélni az úton. Nem tudom, hogy tudtam-e ezzel adni, de legalább őszinte voltam. Nagyon köszönöm, hogy meghallgattatok.

hirdetés