A közbeszéd eldurvulása, az online gyűlölködés és a felszínesség mellett sokan csendben egy másik küzdelmet is hordoznak: a pornóval és az önkielégítéssel való belső harcot. Hogyan mérgezi a közléskényszer és a digitális zaj a kapcsolatainkat – és van-e valódi szabadulás a titokban megélt szégyenből? Az Életed kérdései rovatban Gájer László és Szilágyi Szabolcs atyák válaszolnak a Ti kérdéseitekre, őszintén a közbeszédről, a pornóról és a belső szabadság útjáról.
Dominik: Mit gondolnak a közbeszéd állapotáról, hogyan lehetne jobbá tenni a közbeszédet? Annyi gyűlölködést, mocskolódást olvasni, hogy az embernek teljesen elmegy az életkedve.
Gájer Lászó atya:
Kedves Dominik! A felvetéseddel nagyon sokan egyetértenek Magyarországon, de szerte a világban is.
A Szentatya is rendszeresen beszél a közbeszéd minőségéről és annak tisztaságáról. Én alig múltam negyven éves, de még én is emlékszem, hogy a közbeszéd szintje a mainál sokkal jobb is volt.
hirdetésA politikai viták jelentősen hozzájárultak ahhoz, hogy ma itt tartunk. De a kommunikációnk és a kommunikációs csatornák megváltozása még inkább.
A Facebook kora talán tizenöt éve kezdődött el, és onnantól ugrásszerűen változtak meg a kommunikációs csatornáink és a hírforrásaink. Amikor húsz éve egyetemista voltam, ha a hírekről akartunk tudni, akkor vettünk egy napilapot, vagy idővel fel-felmentünk ezen napilapok megszülető honlapjaira. Így az információ lassabban, ezért kidolgozottabban, árnyaltabban jutott el hozzánk. Ma alig vesz valaki napilapot, de az ismereteinket sem online hírcsatornákról szerezzük, hanem a közösségi médiában szembejövő kisvideókból, összefoglalókból. A Reels-videók sokkal jobban hatnak ránk, mint egy publicisztika vagy egy hírösszefoglaló. Úgy gondolom, hogy egy ilyen kommunikációs térben elérni és megnyerni az embereket rövid, és néha erős, ütős, figyelemfelkeltő üzenetekkel lehet. Még a magam által készített tartalmakon is észreveszem, hogy egy rövid videót sokkal többen megnéznek, mint ahányan meghallgatnak egy hosszabb podcastet. Vagy a mostani kérdezős rovatunkat… Ehhez már idő kell, elmélyültség, figyelem. ez a helyzet, ezek a tények.
Az emberek gyors elérése, főleg ha ez politikai célú is, nem egyszer leegyszerűsítő, vagy egyes helyeken ostoba, vulgáris, vagy, ami még rosszabb, hazug tartalmakat eredményez. És ez senkit nem érdekel már akkor, ha a tömegeket befolyáslni lehetett ezzel. Miközben pedig részévé lettünk ennek a rendszernek, mi magunk is egy megállíthatatlan, ám felszínes információszomj hatalmába kerültünk – pörgetjük a felületeket a mobiltelefonokon – és ezzel együtt egy közléskényszer is úrrá lett rajtunk. Vádolhatjuk a közösség kommunikációjának minőségét, de magunk is szerves részei lettünk ennek a nagy rendszernek, amikor szinte intimszférát nem hagyva közlünk magunkról mindent és osztunk meg kényszeresen olyan tartalmakat, amelyek régen a magánszférába tartozók voltak.
Egy legyőzhetetlen közléskényszerben élünk, ami bennünket is felszínessé, néha villódzóvá és üressé tesz. Nehéz ebben a térben jól élni.
Az ellenjavaslataim az önkorlátozás és a figyelem. Tanulnunk kell a legfiatalabbaktól az offline időkre való igényt. Ha tartunk internetmentes időket a napunkban, illetve egy az egyben internetmentes napokat, akkor csendesedik a lelkünk. Újra elkezdjük felfedezni a valóságot, és azt, hogy kik vagyunk. A figyelem gyakorlásának fontos útja lehet a szemlélődő ima, amelynek keretében tanulunk egyszerűen a jelenben lenni. A jelenben lenni maga a figyelem, ami nem könnyű. Mert legtöbbször a múltban és a jövőben vagyunk: a gondolatainknál, a témáinknál, az elvárásainknál, a várakozásinknál. A jelenben lenni azt jelenti, hogy itt vagyok számodra, itt vagyok Isten számára. A csendes időket, a figyelem idejét kell megkeresnünk. Eközben a forrásainkat is felül kell vizsgálnunk: Miket olvasok, miket nézek meg, honnan tájékozódom. Hajlandó vagyok-e mélyebb, komolyabb forrásokból, elemzésekből is tájékozódni. Veszem-e a fáradtságot, hogy ne maradjak a mocskolódó, ellenséges és csak szekértáborokban gondolkodni tudó napi kommunikáció szintjén? Felvállalok-e mélyebb, árnyaltabb beszélgetéseket, vitákat?
A közbeszéd eldurvulásáról kérdeztél. Én pedig a kommunikációs szokásainkról beszéltem. De azt gondolom, hogy a vulgáris és felszínes közbeszédből is csak kimaradni lehet. Akkor változik valami körülöttem, ha magam mélyebben gondolkodom, mélyebben kommunikálok, képes vagyok az önkorlátozásra, a csendre. Ha nem ülök fel minden hazug és felszínes érv hullámára, ha autonóm személyiség vagyok, és bátran végig merek gondolni néhány kérdést, amelyek – akár a közéletet érintve is – fontosak az életemben.
A tömegek nem fognak megváltozni. De én változhatok.
Szilágyi Szabolcs atya
Hasonlóképpen látjuk a helyzetet, ezért sem olvasok közösségi médiát és a híroldalak cikkeit is csak válogatva…ugyanakkor meg társadalomban élünk, ahol minimális tájékozódásra azért mégiscsak szükség van, de akkor mit tegyen az ember?
A minap a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége közzétett egy nyilatkozatot, ami a „Keresztény buzdítás a közbeszéd megtisztításáért” címet viseli, jó szívvel ajánlom olvasásra, fontos és előremutató meglátásokat tartalmaz.
Keresve a kérdésedre a választ, az első ami eszembe jut, az egy régóta ismételt mondat, mely szerint: „A közbeszéd állapota jól tükrözi egy társadalom állapotát.” Ez alapján azt kell mondanunk, hogy egy igencsak sebzett társadalomban élünk.
A problémát pedig tovább növeli az, hogy a közbeszéd visszahat a társadalmunkra és tovább mérgezi azt.
Három szentírási idézetet hozok ide. Jézus azt tanítja, hogy „a szív bőségéből szól a száj.” (Lk 6,45) Tehát amit a másikról mondok, az vastagon rólam is szól, ráadásul visszahat rám, méghozzá nem is akár hogy: „Mondom nektek: az emberek az ítélet napján minden fölösleges szóról számot adnak, amit kiejtenek a szájukon. Szavaid alapján igazulsz meg, és szavaid alapján vonsz magadra ítéletet.” (Mt 12, 36-37) és Szent Pál ezért erre hív meg: „Inkább igazságban kell élnünk, és szeretetben.” (Ef 4,15). A helyzet világos, a következmény világos, és a meghívásunk is az.
Akkor mit tudunk tenni? Nem engedjük be a rosszat, a jót pedig előmozdítjuk.
Az első, hogy nem engedjük be a rosszat. Kerüljük azokat a médiumokat, amik nagyrészt a rosszat és a negatívat emelik ki, a többit pedig kritikával kezeljük, és időbeli mértéket tartunk. Személy szerint sosem volt tévém, mert nem szeretném, hogy kérdezés nélkül az arcomba mondják ezt vagy azt, így vagy úgy. A híreket is csak adott hírportálokon olvasom (jobb és baloldalin), mert ott én döntöm el, hogy mire kattintok rá, de ezt is csak naponta egyszer teszem meg, és maximum 10-15 percet szánok rá, többet nem. Bár a közösségi médiában vannak akik ezt-azt megosztanak rólam, tőlem, de magam egy közösségi platformot sem használok, így ott sem kapok semmi ilyet. A kommentelés pedig (kis kivételtől eltekintve) gyakorlatilag maga a métely.
A komment legtöbbször magáról a kommentelőről szól, és nem a kommentáltról, még kevésbé a téma empatikus és értelmes megközelítéséről.
A második, hogy a jót mozdítjuk elő. Mindenki ott, ahol éppen él, dolgozik, van. Az első a Jóistennel való őszinte és mély párbeszéd, ezt hívjuk imának, ez a jó kommunikáció legfőbb forrása. A második az önmagunkkal való igazságos ugyanakkor irgalmas párbeszéd, ezt hívjuk önmagunkkal kapcsolatos őszinteségnek. Végül a harmadik a másokkal való igazságban és szeretetben történő párbeszéd (lásd a fenti páli idézetet). Az igazságot próbáluk mondani, ugyanakkor azt szeretettel tesszük. Ez művészet, de erre vagyunk meghívva.
Az életkedved pedig ne menjen el. Az előző vasárnap hallottuk: „Te vagy az én szeretett Fiam, benned telik kedvem.” (Lk 3,22) Ha Istennek a teremtettségünk és keresztségünk által bennünk kedve telik, akkor ne hagyjuk, hogy azt elvegyék. Istentől egyszer s mindenkor kedvet kaptunk, örüljünk neki, Neki!
András: Rendszeresen járok misére, a családom előtt „rendben vagyok”, közben titokban pornót nézek. Szégyellem, gyónni is nehéz róla. Valóban súlyos bűn ez, vagy „csak” egy rossz szokás? Van ebből valódi szabadulás?
Szilágyi Szabolcs atya:
Kedves András! Köszönöm az őszinte kérdést. A szégyen, amiről írsz, jelzi, hogy a pornó nézése nincs rendjén, de nézzük meg közelebbről, hogy miről is van szó.
Amikor az ember a Paradicsomban bűnbe esik, észreveszi, hogy mezítelen és fügefalevelekből kötényt készít magának. Miért teszi ezt? Nemcsak azért, mert onnantól kezdve megjelenik a szégyen, hanem azért is, mert az ember védeni akarja saját magát az illetlen tekintetektől, attól, hogy valaki birtoklóan, az élvezet eszközeként nézzen rá, és ezáltal tárgyiasítsa őt. A tárgyiasítás megfosztja a másikat attól, ami őt igazán emberré teszi: a személy mivoltjától. A pornográfia pedig sajnos pont ezt teszi; és nem érv az, hogy akit az ember a képernyőn néz, az ehhez hozzájárult, mert a testünk nem a miénk, hisz nem magunkat teremtettük. A testünk ajándék, ezért nem tehetünk vele azt, amit akarunk, hanem aszerint kell bánnunk vele, akitől ajándékban kaptuk.
Ami pedig a képernyő másik oldalán ülőt illeti, Jézus maga mondja: „Aki bűnös vággyal asszonyra néz, szívében már házasságtörést követett el vele.” (Mt 5,28)
A pornó nézése bűn, azért az, mert tárgyiasítja a másikat, és mert az ember a mély vágyait ilyenkor torz módon éli meg.
Nincs magán bűn, mert amit egyedül követek el, még az is kihat az Isten, a másik ember, és az önmagammal való kapcsolatomra. És a pornó már csak azért sem ártatlan, mert függőséget okoz. Aki mást állít, az próbálja meg abbahagyni, és rájön, hogy mennyire addiktív, ami pedig elveszi a szabadságomat, az rossz.
Az egésszel az a probléma (ami sok mindennel korunkban), hogy az ember direktbe akarja az örömöt, holott az öröm következmény, annak a folyománya, hogy jól gondolkodtam, beszéltem, cselekedtem. Aki az örömöt direktbe akarja, az egyrészt függő lesz, másrészt könnyen kihasznál másokat. Az intimitás öröme a mély megosztásból és igaz bensőségességből fakad.
Mit lehet akkor tenni? Jól kell nem-et, és jól kell igen-t mondani. Nemet kell mondani a vágy torzulására, a kínálkozó lehetőségre, és amennyiben már függőség is kialakult, ott minden kísértés elején elmondani, hogy: „Most nem.” és amikor újból jön, akkor megint: „Most nem.”
Meg kell törni a függőségi köröket.
Az ember azért néz pornót, mert szomjazik a szeretetre, és ez a mély vágya teljesen jó és egészséges. Viszont a válasz, amivel próbálja betölteni, az egy ördögi zsákutca, és soha nem fogja oltani a szomját. Meg kell keresnie, hogy mi az, ami az igaz szomjoltó az ő életében, de ezt csak akkor tudja megkeresni illetve megtalálni, ha előbb abbahagyja a pornó nézését. És így érkezünk meg oda, hogy mondjak igen-t a mély és tiszta vágyaimra, a kölcsönös és tiszta szeretetre, mondjak újból igen-t a házastársamra, és a kettőnk közti intimitást megfelelő megélésére, és ápoljam az igaz baráti kapcsolatokat, és törekedjek a kölcsönös megosztásra.
A hitünk is nagy segítség: értelmet tudunk adni a lemondásainknak és fel tudjuk ajánlani őket, tudunk imádkozni és böjtölni, amik a legerősebb eszközeink, vagy segítséget is kérhetünk, ha egyedül nem megy.
Van szabadulás, mert Jézus a Szabadító és neki van hatalma arra, hogy szabaddá tegyen. Ő még a szégyenünket is képes elvenni tőlünk. Jézus a kereszten meztelenül függött, mekkora szégyen ez! A teljesen tiszta ki van téve mindenki tekintetének, de Ő még ezt is vállalta értünk, hogy elvegye a szégyenünket. Áldott legyen érte!
Gájer László atya:
Kedves András! Jó, hogy őszintén fel merted tenni ezt a kérdést. A kamasz és egyetemista korúak, elsősorban a fiúk, de sok lány is, illetve nem egyszer felnőttek, akár házasok is szenvednek ettől a függőségtől. Tehát ez nem egy elszigetelt probléma, nem a te problémád egyedül. Azt magad is érezheted, hogy az önkielégítés nem jó. Valami rendezetlen cselekedet, sőt, néha úgy mondom, hogy “gagyi”. Ennél azért többről szólna az emberi élet, az emberi test.
Meglett, komoly emberek, akik az életszentségre törekszenek, elakadnak, és úgy viselkednek, mint egy kamasz, amikor nem tudnak kikecmeregni ebből a rossz szokásból.
Az önkielégítés bűn. Biztosan nem a legnagyobb bűnök egyike, mert például egy házasságtörés egészen más szintet jelent. De attól még bűn, amely – magad is érzed – anélkül, hogy foglalkoznál a tiltás, a parancs jellegével és minőségével, elszakít téged Istentől. Olyan ez, mint a madárka esete, akit csak egy vékony selyemfonallal kötöztek meg, nem egy vastag lánccal, de ez mindegy: attól még nem tud elrepülni.
Sokan ebben a bűnben súlyosan benne ragadtak, és napi szinten jelen van az életükben. Így aztán, ha komolyan veszik a Tízparancsolatot és annak értelmezését, akkor gyakorlatilag sosem járulhatnak szentáldozáshoz. Ez pedig nagyon nem jó. Folytonos bűntudatban nem lehet élni, és az sem jó mentálisan, ha az ember mindig és kényszeresen gyónni rohangál.
És persze az sem, hogy letagadja az egész helyzetet, és azt hazudja magának, hogy az önkielégítés nem is bűn.
Hadd jegyezzem meg azt is, hogy aki erősen és elszántan küzd, de tényleg odateszi magát, és néha mégis elesik, azt szoktam engedni szentáldozáshoz. Nyilván óvatosan, körültekintően, de meg szoktam engedni. Ez is lehet a felépülés útja.
Azonban szeretném hangsúlyozni, hogy a szexuális vágy bennünk olyan, mint egy rugó. Amit ha megpróbálsz lenyomni, akkor annál jobban ellenáll. És előbb-utóbb kirobban. Nem tudod tovább nyomni. Ezért nem hinném, hogy a harc, az elfojtás, a vágyaink ilyen le/elnyomása volna a jó út. Az a tapasztalatom, hogy az önkielégítéstől való szabadság mindenkinek jó. Annak is, aki nem hisz. Mert egy infantilis magatartásformát nem jó megtartani az életünkben. (És közben tudom, hogy egy pszichológus, szexuálpszichológus talán jobb, árnyaltabb magyarázatokat is tudna adni a helyzetről. Én inkább egy-egy benyomást mondok, ami bennem kikristályosodott.) Javaslatom az, hogy a rugót ne lenyomjuk, mert arra úgyis képtelenek vagyunk, hanem emelkedjünk fel, és hagyjuk hátra.
Aki elkezd belső életet élni, és napi imádkozóvá válik, az – garantálom – hogy belátható időn belül ezen a téren is komoly változást tapasztal. Keresztényként csak a parancsokat sulykolni magunknak egyszerűen rossz, aggályos lelkiismerethez vezet, amely szorongást, elégedetlenséget és folyamatos bűntudatot okoz. Ez nem Isten terve. A parancsok a találkozásból fakadnak. Mert ha találkozom vele, akkor már mindent megteszek hogy jól és hiánytalanul szeressem őt. De előbb van a Vele való élet és találkozás, és abból fakadnak a parancsok – és nem fordítva. (Nem jó tehát a hittanórákat, a katekéziseket a parancsokkal kezdeni, anélkül, hogy a hallgatóság találkozott volna Istennel…) Isten azt mondja: Én belépek az életedbe, és megváltoztatom. Ha Isten jelen van benned, akkor az utána való vágy sokkal erősebb lesz, mint a rendezetlen testi vágy. Az Ő jelenlétében egyszerűen rendeződnek a vágyaid. A tested is jó irányba kerül, jól fog vágyakozni. És ekkor tudsz megnyílni egy másik ember, egy társ szeretetére is.
Aki önmagát kényezteti, az önmagát szereti. Önmaga körül forog. Aki megnyílik a másik felé, az tudja befogadni a másikat.
A papi nőtlenségnek, a cölibátusnak is ez a nyitja. Ha nem imádkozol, az egész csak egy agglegényélet, egy szükségtelen magányos önkizsákmányolás. Ha imádkozol, akkor betölti a benned lévő űrt, és – állítom és tapasztalom, hogy – az érzelmi és testi vágyaid rétegeit is. Ő képes betölteni. Ő képes rendezni a benned lévő vágyakat.
Ne parancsolatot akarj teljesíteni. Hanem szeress. Szeresd Őt és az embereket, nyílj ki. Ha imádkozni kezdesz, ő elrendezi ezeket a vágyaidat, és véget ér az önkielégítésből fakadó folyamatos szégyen és bűntudat ideje, erről tanúságot teszek. Napi fél óra ima, és garantálom, hogy ez a kérdés már nem lesz jelentős kérdés az életben. Nem könnyű, de az üdvösség maga a találkozás Vele.
Mire várnánk még?
Ez a rovat a ti kérdéseitekből áll össze. Várjuk kérdéseiteket a kerdes@777blog.hu címre, vagy a Facebook / Instagram oldalunkra privát üzenetben!
hirdetés
