„Az imádság nem harc Istennel, hanem gyönyörű találkozás” – Székely János

Az EWTN Töprengés Istenről című sorozatának Székely János püspök atya volt a vendége. Egy igazán különleges témakörről, a lelki életünkben megtapasztalható személyességről fejtette ki gondolatait, többek között szó esett a Miatyánk imádság kapcsán az Istenhez fűződő kapcsolatunkról, lelkiismeretről, Isten akaratának fürkészéséről, hivatásról, szabadságról és nevelésről is. A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnökének gondolatait szemlézzük.

Személyesség

Annak kapcsán kezd az ember magára igazán reflektálni, hogy rájön: Isten színe előtt éli az életét. Van valaki, aki látja, hallja, akivel dialógusban van. A személyesség igazi mélysége a személyes Istennel való találkozás során bontakozik ki. Maga a személy szavunk is, mely latinul: persona, azt az álarcot jelentette, amin keresztül áthangzik a színész hangja. Egy szerep. De ennek a szónak igazi mélysége nem volt. Ezt a kereszténység által kapta. A kereszténység egy döbbenetes kulturális forradalom az ember önmegismerésében, a kiteljesedésében egy minőségi lépés.

Az ember lelkiismerete

Mi a lelkiismeret? Ez egy nagyon szent, különleges dolog. Hittan órán úgy tanultuk, hogy a lelkiismeret Isten hangja bennünk, ha jót teszünk megdicsér, ha rosszat, furdal. Az ember döbbenetes alaptapasztalata, hogy van bennünk egy hang, ami – főleg ha rosszat teszünk – kérlelhetetlenül elítél.

Ezt nem tudjuk elnémítani. Lehet tompítani vagy nem foglalkozni vele, de teljesen megszüntetni nem tudjuk.

Nincs felette hatalmunk, mert ez nem teljesen a mi részünk. Az ember a lelke mélyén érzi, hallja Isten jelenlétét, az Ő fényét, az Ő gyönyörű objektív rendjét. Van egy objektív mérce, aminek a fényében látom az életemet.

hirdetés

Mi Atyánk…

Gyönyörű a Miatyánk imádság kezdése. Tertullianus, egy régi egyházatya mondta, hogy „a Miatyánk az egész evangélium foglalata”. Lehetne ezt úgy folytatni, hogy a megszólítás, az „Abba”, az Atya szó pedig az egész Miatyánk foglalata. Ez a szó a legfontosabb az egész imádságban és bizonyos értelemben magában foglalja az egészet. A szó arámul hangzik el, ahogy a kisgyermek az édesapját szólította. Az ókori zsidóságban soha senki nem merte volna Istent így szólítani. A klasszikus héber nyelvben néha van ilyen, de teljesen más Istennek azt mondani régies nyelven, hogy „Atyám”, mint azt, hogy „Apa”. És Jézus ezt használja.

A getszemáni kertben Jézus hogy imádkozik? Ha szó szerint fordítjuk, így kellene mondani: „Apa, minden lehetséges neked, de ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogyan Te.” Jézus így szólítja Istent, hogy Apa. És bevezet minket ebbe a kapcsolatba. Én úgy szoktam ezt elképzelni és elmondani, hogy az imádság nem egy titokzatos küzdelem Istennel, ahol próbálom Őt rávenni, hogy amit én szeretnék, abban segítsen, az ő erejét bevonni a magam vitorlájába. Nem használom Őt, Ő nem egy eszköz.

Az imádság nem egy titokzatos harc Istennel, ahol próbálom Őt a magam oldalára állítani,

hanem egy gyönyörű találkozás. Vagy lehet ahhoz is hasonlítani, hogy a lelkünk olyan, mint egy edény, amit általában lefelé fordítunk. Hiába esik az eső, nem esik bele semmi. Ha imádkozom, az edényt felfelé fordítom, és az edény megtelik. Nem Isten változott meg. Ő mindig tudja, mit akarunk, és nem kell meggyőzni arról, hogy szeressen jobban, mert Ő végtelenül szeret. Magamat kell alakítanom, kinyitnom a szívemet, hogy az imádság boldogító találkozás lehessen. Az első szó, amikor kimondom, hogy „Apa”, a legfontosabb szó az egész Miatyánkban.

„Legyen meg a Te akaratod”

Amikor kimondjuk a Miatyánkban, hogy „legyen meg a Te akaratod”, a legtöbb ember a szenvedésre, nehézségre, halálra gondol. Benne van a Miatyánk kérésében ez is, de elsősorban nem ez van benne. És erre jó rácsodálkoznunk. Amikor Jézus arról beszél, hogy mi Isten akarata, akkor azt mondja, hogy elsősorban az életünket, a boldogságunkat akarja. Azt mondja: „Azért jöttem, hogy életük legyen és bőségben legyen.” Vagy egy másik helyen a főpapi imájában azt mondja: „Atyám, azt szeretném, hogy akiket nekem adtál velem legyenek, lássák dicsőségemet.” Isten akarata az ember kiteljesedése, boldogsága, nem elsősorban a sorscsapások. Ezt kérjük, hogy történjen meg bennem Isten nagyszerű akarata, hogy kiteljesedjen az életem, szent lehessek, szerethessek, boldog ember legyek.

Az sem teljesen evidens talán minden imádkozónak, hogy a Miatyánkban a második és a harmadik kérdés: „jöjjön el a te országod” és „legyen meg a Te akaratod”, tulajdonképpen ugyanaz. A Te királyságod azt jelenti, hogy Te uralkodj bennem és a világban. Ne csak a mennyben, ahol az angyalok, a szentek, az üdvözültek az Ő békességében, az Ő akaratában élnek. Legyen Ő a király itt a földön is. A Te akaratod ne csak a mennyben legyen meg. Ott megvan, Isten akarata ott tökéletesen teljesedik, hanem végre történjen meg bennem is.

Ezt kéri az ember, hogy általam is valósuljon meg Isten álma.

„Bocsásd meg bűneinket…”

A héber és az arámi nyelvben is gyakran azzal a szóval fejezték ki a bűnt, hogy „tartozás”. Ez egy nagyon alapvető bibliai fogalom. Miért? Mert a bűn lényege az, hogy tartoznék neked azzal, hogy szépen éljek, hogy boldoggá tegyelek, hogy csak pozitív dolgot adjak, de ezt nem tudom megtenni. Sokkal többet kellene adnom, de mindig mínuszban vagyok, tartozom. És tartozom Istennek is, tőle kaptam a létemet, a gyönyörű világot, lehetőséget arra, hogy szeressek, az életemből szépet hozzak ki. Szeretni lehet egészségesen, de lehet betegen is, lehet jómódban és lehet szegényen is, lehet harmonikus családban és lehet megsebzett családban is. Lehetőséget kaptam, szerethetnék.

Hogyan fedezhetjük fel Isten ránk vonatkozó akaratát?

Arra, hogy konkrétan mi Isten akarata, nem egyszerű a válasz. Kicsit hasonló ehhez a bibliai sugalmazottság. Istentől jön a gondolat, a kinyilatkoztatott kegyelem és igazság, de átszűrődik a szent szerző értelmén, szabad akaratán, egyéniségén. Benne van a szent szerző az ő egyéniségével. Isten akarata is ilyesmi. Föntről jön az isteni kegyelem, de átszűrődik minden ember egyéniségén. Nem kaptafa. Mindenki életében kicsit más. És azt is hozzátenném, hogy ez egy dialógus.

Az Isten várja azt is, hogy én mit lépek, merre megyek. Ő nem egyedül találja ki az én sorsomat, hanem engedi, hogy keressem.

Nem ment fel a gondolkodás, a felelősség alól. Azt akarja, hogy kutassam, keresgéljek, néha tévutakra tévedjek.

Felelősségünk van abban, hogy milyen jelentőséget tulajdonítunk az eseményeknek

Olvastam egy érdekes esetet arról, hogy milyen jelentést adok az életem nehézségeinek. Egy olasz lányról szólt, akinek édesanyja korán meghalt. Az apja is viszonylag fiatalon halt meg, a lány egyedül maradt. Az apja képkeretező volt, és nem hagyott mást a lányára, mint rengeteg képkeretet. Gondolkodott egy ideig, mit kezdjen velük. Furcsa ötlete támadt. Vett rengeteg tükröt, bekeretezte őket, elvitte a piacra, bombasiker volt, ugyanis felírt a tükrökre egy különleges feliratot:

„Isten adott neked egy arcot, de mosolyogni neked kell vele. Néha ellenőrizd”.

Isten adott nekünk egy életet, lehetőséget, de ebből jót kihozni nekünk kell. Rajtunk múlik. Nagyon sok ember panaszkodik a gyerekkorára, hogy milyen nehéz volt. Azt gondolom, hogy ez nagyon rossz hozzáállás. Nem az a dolgunk, hogy ítélkezzünk. Az a dolgunk, hogy amit kaptunk, abból kiválasszuk a jót és arra építsünk. A hozzáállás fontos, hogy mit kezdünk azokkal az építőkövekkel, amiket kaptunk, akarunk-e belőle jót vagy szépet kihozni.

A megkülönböztetésről

Egy másik gondolat, ami talán közel visz ahhoz, hogyan olvassa ki az ember Isten akaratát. Nagy mestere volt ennek Loyolai Szent Ignác, akinek a lábát egy ágyúgolyó találta el, ami után nagy vívódásban volt, válságba került az élete. Ahogy gyógyult, eleinte lovagregényeket olvasott, az volt a nagy álma, hogy hadvezér, hős legyen. Aztán elfogytak a lovagregények, és elkezdte olvasni a szentek és Jézus életét. Észrevette, hogy a lelke teljesen máshogy reagál a lovagregényre és Jézus életére. A lovagregény izgalmas, de mikor letette, ürességet, keserűséget hagyott. A szentek és Jézus élete nem volt olyan vonzó, kicsit unalmasabb volt, de amikor letette, lelke mélyén hatalmas vágy volt, hogy ilyen akar lenni, ez az igazi nagy hősiesség. Vagyis rájött, hogy a lelkünknek van egy felszíne. Azok az indítások, amelyek felszínesek, a gonosztól valók, az a lelkem felszínének tetszik, de a mélynek nem. Ami pedig Istentől van, az a felszínnek nem igazán tetszik, mert az igényes, de a lelkem mélyének igen. Így nevezte el ő, hogy ez a lelkek megkülönböztetése. És ilyen módon ismerte fel, mi az életében Isten akarata.

Amikor arról beszélünk, hogy a magam számára megtalálom az Ő akaratát, arról van szó, hogy mi az én sajátos élethivatásom. Például a párválasztás hatalmas döntés. Vagy például a papi, szerzetesi hivatás. Hogyan vagyok ebben biztos? Ezekről beszélünk, amikor az isteni hang meghallásáról szólunk.

Székely János a saját hivatásáról

Körülbelül hét éves voltam, és az állatkertben sétáltunk a családdal. Az unokahúgom megkérdezte tőlem, hogy ha megnövök, őt feleségül fogom-e venni. Mondtam, hogy sajnos nem, mert én pap leszek. Nagyon hamar megszületett bennem teljesen világosan, hogy pontosan miért, nehezen tudnám megmondani. Benne van a szüleim szép, hiteles hite, egymás iránti szeretetük, tiszteletük, édesanyám nagyon mély imádságos élete, édesapám nagy tisztasága, nagy jóakarata. Benne van a ferences templom egészen különleges légköre. Első élményem onnan, talán öt éves lehettem, a sekrestyében tébláboltam, és nem vettem észre, hogy kibomlott a cipőfűzőm. Egy idős plébános atya volt, aki nehezen mozgott, és azt vettem észre, hogy lekuporodott és bekötötte a cipőfűzőmet.

Egyetlen mondatát sem tudom felidézni, de ez a mozdulata kitörölhetetlenül bennem van. Egy megérintettség.

Nagyon szerettem ministrálni, elvarázsolt. Nem értettem még a miséből semmit, de a dolog szentsége, mélysége, nagysága, szépsége teljesen meghódított. Egy belső vonzás volt.

A szabadságról és a nevelésről

Ez egy nagyon nagy problémakör. Én azt gondolom, hogy körübelül 200 évvel ezelőtt (felvilágosodás) a modern ember azt érezte, hogy felnőtt, felvilágosodott, és nem kellenek neki az atyáskodó tekintélyek: egyház, Biblia, Isten. Neki senki ne szabjon törvényt. Boldog akar lenni, ahogy neki tetszik. Ennek a mentalitásnak a keretében az ember elutasít minden objektív törvényt. Azt gondolja, hogy a szabadság az, hogy korlátlanul megtehesse, ami eszébe jut. Emiatt elutasítja a nevelést is. Ellenséggé válik a szülő, a hagyomány, amit átad egyik nemzedék a másiknak. Pedig egy óriási kincsestár, amit kapunk. Kapunk az előttünk lévő nemzedéktől rengeteg tudást, értékeket, tapasztalatot. A nevelés azt jelenti, hogy átadjuk ezt a kincsestárat.

A mai társadalmunk odáig jutott, hogy a felnőtt generáció már nem is nagyon hisz abban, hogy bármit át tudna adni.

Nevelésünk ezért is teljesen elvesztette a hatékonyságát. Nincs már olyan egységes értékrend, amibe a gyerekek bele tudnak illeszkedni, hanem van egy erős káosz és abban próbál valahogy elhelyezkedni.

Mi a hiba ezzel a szabadság-fogalommal? XVI. Benedek pápa gyönyörűen megvilágítja. Szerinte három nagy baja is van:

1. sok ember van a Földön, sok szubjektív szabadság, ezt valahogy össze kellene hangolni. Ehhez kellene egy objektív mérce.

2. nem csak mi emberek vagyunk itt, hanem van egy objektív külvilág, pl. a Föld bioszférája. Ennek vannak törvényei, korlátai. Nem tehetünk vele azt, amit akarunk. Ha az ember önkényesen kizsigereli a földet, önmagát fogja elpusztítani.

3. A harmadik és a legalapvetőbb probléma ezzel az önkényes szabadság-fogalommal, hogy

az ember lényege szerint társas lény. Szeretetre, önátadásra született.

És ha egy fiatal apa úgy nevelkedik fel, hogy az én szabadságom a fontos mindenek felett, akkor soha nem fog tudni kötődni, szeretni, életre szólóan elköteleződni. Vagyis a boldogság legalapvetőbb útját veszíti el. Meg kellene tanulni kötődni. Rájönni, hogy ez nem parancs, nem egy negatív dolog, a kötelék szeretetet jelent a másik ember iránt. Magamra veszem a terheit és az örömeit is. A kötelék az előző nemzedékkel nem korlát, nem behatárol, hanem kincseket kapok általa. A kötelék az objektív valósághoz nem korlát, a valóság nem ellenség. Nem én találom ki az identitásomat. Nem én találom ki önkényesen az élettervemet. Kapom. Az életemet, anyanyelvemet, identitásomat kaptam, ezek nem ellenségek. Nem elvágni kell magamat tőlük, hanem erre kell építenem, ebből kell a legjobbat kihoznom.

A teljes beszélgetés itt nézhető meg:

Borítókép – fotó: Székely János püspök atya Facebook-oldala

hirdetés