Simon Dávid atya neve sokak számára összeforrt a rózsafüzérrel, a medjugorjei zarándoklatokkal és a tanúságtétellel. Tavaly tavasszal nekem is volt szerencsém részt venni Dávid atya egyik zarándoklatán Medjugorjéban, így személyes tapasztalatot is gyűjthettem. Az új év kezdetén egykori zarándoktársammal, a felnőttkorában megtért Nagy-Ferenczi Dórával és Dávid atyával beszélgettünk a zarándoklatok fontosságáról, a tanúságtevés erejéről és egy születőben lévő könyvről, melyet most akár ti is szerkeszthettek!
Sokáig nem hittem a zarándoklatokban, mert úgy gondoltam, hogy az Isten bárhol meg tud szólítani. Azonban a tavaly tavaszi medjugorjei zarándoklatot követően, mely mérföldkő volt a lelki életemben, már máshogy gondolom. Szerintetek miért fontos elmenni zarándokutakra?
Simon Dávid atya: Nagyon tetszik Keresztes Szent János mondása, aki szerint az Isten „lelki házasságra”, hívja az embert. És ahogy a szürke mindennapok könnyen erodálhatják a házasságot, úgy az Isten-kapcsolat is ellaposodhat, meglazulhat a hétköznapokban. Ahogy jót tesz a házasságnak, ha célirányosan egy vagy több napot dedikálunk a házastársunknak távol az otthonunktól, úgy ez nagyon jót tud tenni az Istennel való házasságunknak is. Ahogy az életünk célja a megtérés, ugyanúgy minden egyes zarándoklatnak is a mélyebb megtérés a célja. Ez azt jelenti, hogy egyre inkább elfordulunk a bűntől és Isten felé fordulunk. A zarándoklaton való részvétel helyes motivációja, hogy az ember ráncba akarja szedni vagy tovább akarja mélyíteni az Isten-kapcsolatát. Ezért jó az egynapos zarándoklat is, de minél hosszabb egy zarándoklat, annál jobb. Ahogy említettem, a mindennapok mókuskerekében könnyen elcsúszik a fókusz az Istenről.
Márpedig egy megtért keresztény ember életének középpontjában az Istennek kell lennie.
Ezért minden egyes zarándoklat egy olyan különleges idő, amit felszabadítunk azért, hogy elsősorban az Istenre figyeljünk, és ezzel párhuzamosan magunkra. Az elsődleges szempont tehát az Istennel való kapcsolat mélyítése, emellett reflektálás magunkra.
hirdetésA második szempontot a Fábry Kornél püspök atyától hallott szavakkal tudom összefoglalni, miszerint „mindenhol van levegő, de valahol jobb a minősége”. Isten mindenhol jelen van, hiszen „Benne élünk, mozgunk és vagyunk” (ApCsel 17,28), ettől függetlenül vannak helyek, ahol tapinthatóbb és érzékelhetőbb. Rengeteg kegyhelyen jártam már, de sehol nem éreztem olyan erőteljes isteni jelenlétet, mint Medjugorjéban.
Ezek a zarándok-úticélok amolyan beimádkozott helyek?
Dávid atya: Igen, szerintem itt két szempont találkozik. Egyrészt van a helynek az Istentől való megszenteltsége okán van egy különleges kisugárzása, ami miatt ott – nehéz ezt megfelelően kifejezni, talán azt mondanám, hogy – tapinthatóbb vagy erőteljesebb az isteni jelenlét, és erre jön rá az, hogy a sok ezer vagy tízezer ember imája vonzza Isten kegyelmét. Talán ez a két hatás adódhat össze, ami a kegyhelyek különleges lelki atmoszféráját okozza.
Dóri, felnőtt megtérőként és világi emberként, többgyermekes édesanyaként számodra mit jelent a zarándoklat?
Nagy-Ferenczi Dóra: Alapvetően hasonlóan gondolom, mint amit Dávid atya mondott, de egy kicsit más szemszögből közelíteném meg. Én felnőtt megtérő vagyok. Először a rózsafüzért kezdtem el imádkozni, aztán betértem egy templomba, utána elkezdtem gyónni és szentségekhez járulni, és a következő lépcsőfok volt, hogy elindultam zarándokolni. Azt éreztem, hogy számomra a zarándoklat egy tanúságtétel. Ha nem is öntöm szavakba a tanúságomat a hitemről, de beülök az autóba vagy felszállok a buszra és elmegyek egy olyan helyre, ahol több ezer ember imádkozik együtt. Ebbe az áramlásba kapcsolódom be, és ez erősíti a hitemet.
Milyen zarándokhelyeken jártál már, és voltak-e olyan konkrét tapasztalataid, amikről be tudsz számolni?
Dóri: Akárhová mentem zarándokolni, például Bodajkra vagy Mátraverebély-Szentkútra – hogy magyar zarándokhelyeket is említsek –, de Medjugorjéban is azt éreztem, hogy ezek átimádkozott helyek. Olyan mély imádságok és megtapasztalások tudnak ott születni egy frissen megtérőben is, ami óriási kapaszkodót jelent a hitünk mélyülésében. És amikor látjuk a többiek megérintődését, ahogy beszélgetünk másokkal, ezek mind arra utalnak, hogy jó helyen vagyunk, jó úton járunk és van értelme az útkeresésnek. Én a medjugorjei zarándoklaton érintődtem meg igazán mélyen. Amikor hazajöttem, azt éreztem, hogy nagyon sok embernek van szüksége arra, hogy elmondjuk: érdemes ilyen zarándokutakra elmenni, és tanúságot tegyünk nekik az ott történtekről.
Ne csak magunkban hordozzuk azokat a megtapasztalásokat, amikor megérintett minket az Isten, hanem mondjuk el, írjuk le, adjunk hangot nekik.
Amit Dávid atya is említett, hogy azokon a helyeken, ahol nagyon sok ember együtt imádkozik, nagy kegyelmi erőteret lehet érezni. Óriási potenciál van abban, hogy több millió ember megfordul ezeken a helyeken, és nem véletlenül hangsúlyozzák a katolikus egyházon belül, hogy beszéljünk erről, motiváljunk másokat, hogy minél többen elinduljanak zarándokolni és megtérjenek. Egy kisebb közösségben kevesebb hatás éri az embert, de egy ilyen zarándokhelyen óriási élményben lehet részünk, és ha ezt magunkkal visszük, abból napról napra merítkezhetünk. Ezért is fontos a zarándokhelyek felkarolása és az erről való kommunikáció.
Dávid atya: Igen, egy nemzetközi zarándokhelyen sokakra nagy hatást gyakorol már pusztán az, hogy látják a világegyházat, látnak különböző kontinensekről érkező testvéreket. Már az a gondolat meg tudja erősíteni a hitünket, hogy ezek a több ezer kilométerre élő emberek ugyan azt hiszik, mint én. Az a tapasztalatom, hogy nagyon ritka, ha valaki első alkalommal elmegy egy hosszabb zarándoklatra, az ne akarna újra menni. Általában az emberek eleinte tartanak tőle, aztán rájönnek, hogy zarándokolni a legjobb dolog a világon. Azt szoktam még mondani, hogy amikor elmegyünk nyaralni, a testünk, az elménk pihen, de az ember lelke az Isten nélkül nem tud pihenni. A zarándoklaton viszont – még ha fizikailag fárasztó is – az ember azt éli meg, hogy a lelke is pihen.
A lélek csak az Istenben tud megpihenni,
és ha egy zarándoklaton tényleg Istenre fókuszálunk, akkor az egy igazán komoly feltöltődés a lélek számára.
Nagyon jó dolog ez az Istennek dedikált idő néha-néha, de mi van a hétköznapokkal? Amikor hazajövünk és folyik tovább a megszokott életünk.
Dóri: Azt gondolom, hogy tulajdonképpen folyamatosan zarándokolunk. Az egész életünk egy zarándoklat. Erről szólnak a napjaink, hogy van egy célunk, amit igyekszünk megvalósítani – az most mindegy, hogy hétköznapi dolog vagy komolyabb történet, mindig el akarunk jutni valahova. A mindennapjainkban emellett lelki zarándokutat is járunk. Szerintem ennek a fizikai megvalósulása egy zarándoklat akár Medjugorjéba is. Amilyen lelki folyamatokkal imáinkban megküzdünk a hétköznapokban, azoknak egy hosszabb zarándoklat lehet a fizikai megvalósulása.
Dávid atya:
Meg – jó esetben – a menny felé is zarándokolunk. Nap nap után az Isten felé.
Nagy-Ferenczi Dóra gyermekeivel a Krizevacon
Fotó: Nagy-Ferenczi Dóra
Szerintetek lehet-e rosszul zarándokolni? Megmondom, miért kérdezem. Amikor elkezdődött az életemben a személyes megtérés folyamata, abban az időben én úgymond lelkigyakorlat-függő voltam. Sok lelkigyakorlaton vettem részt, jó volt, élmény volt, de egy idő után kiürült. Az első komolyabb zarándoklatom tavaly áprilisban Medjugorjéban volt veletek, és – talán ez a korábbi tapasztalat vezetett el oda, hogy – azonnal tudtam, hogy az ott kapott kegyelmeket egyrészt haza kell hoznom, másrészt tudatosan meg kell őriznem: valamit máshogy kell csinálnom. Azóta bebizonyosodott, hogy tudatos változtatásokkal az imaéletemben, szokásaimban sikerült megőrizni valamit a hatásából.
Dávid atya: Három dolog jutott eszembe, amin elcsúszhat a dolog. Az egyik probléma lehet az, ha nem Isten van a zarándoklatunk középpontjában, hanem például hogy jól érezzük magunkat, szép helyeket lássunk. A második, ha kevés időt töltünk csendben, a harmadik pedig, ha a zarándoklat nem terem maradandó gyümölcsöt a mindennapi lelki életünkben. Mire gondolok? Vannak olyanok, akik sokszor voltak már Medjugorjéban, de még mindig alig imádkoznak, hazamennek és ott folytatják az életüket, a felszínes Isten-kapcsolatukat, ahol abbahagyták. Az életünket alapvetően nem változtatja meg önmagában a zarándoklat, csak akkor, ha ez ad egy nagy motivációt ahhoz, hogy az Isten segítségével és az Isten által elkezdjünk változtatni, hogy végre elkezdjünk komoly lelki életet élni. Szerintem az problematikus tud lenni, ha valaki mindig visszajár, hogy feltöltődjön egy rövid időre, viszont megtérni esze ágában nincs. Aki így működik, ő még nem érti, hogy
az Isten azt akarja, hogy Medjugorje békéje legyen állandóan a szívünkben, de ezért a mindennapi Isten-kapcsolatban meg kell küzdeni.
Úgy, hogy nap nap után rászánunk fél-egy órát, vagy még többet az Istenre. És akkor szerintem pár év elteltével mindenhol közel olyan békét fogunk érezni a szívünkben, mint Medjugorjéban.
Dóri, ebből a szempontból is érdekes a te korábbi válaszod, mert azt mondtad, gyakran mész el szent helyekre, számodra ez egy tanúságtétel. Szerinted miért lehet szükséges újra és újra elmenni zarándoklatokra?
Dóri: Néha ki kell lépnünk a megszokott feladatainkból, mert az ember így tud koncentráltan időt tölteni az Istennel, a lelki életével és önmagával, befelé fordulva. A hétköznapokban, több gyerek mellett nehezebb a csendet megtalálni, bár akik már gyakorlottabbak ebben, megtalálják. De alapvetően ezek a napok olyan feltöltődést adhatnak hosszú távra, amihez később is vissza lehet nyúlni.
Te például hogyan szoktál a korábbi élményekből erőt meríteni?
Dóri: Én vizualizálni szoktam, hogy a Jelenések hegyén vagy a Krisevacon vagyok és imádkozom. Becsukom a szemem és érzem, ahogy lépkedek a köveken. Ez egy gyakorlat számomra, hogy emlékeztetem magam az ott tapasztalt Isten-élményre. A nehéz pillanatokban visszaidézem ezeket az élményeket és ez kapaszkodót jelent számomra. Nem csak képileg, hanem az érzetet is próbálom visszahozni az imában.
A zarándoklatok témájából indultunk, aztán szinte észrevétlenül megérkeztünk lélekben Medjugorjéba. Dávid atya, miért éppen Medjugorjéba viszed az embereket? Mondtad, hogy sok helyen jártál már, mégis ide kísérsz leggyakrabban fiatalokból és felnőttekből álló zarándok-csoportokat. Részben említetted már, hogy itt érzed a legerősebben a jelenlétet.
Dávid atya: Kicsit távolabbról kezdeném. Számomra ez az egész úgy kezdődött, hogy másodéves voltam az egri szemináriumban, amikor megtudtam, hogy lesz egy kéthetes zarándoklat, amit az egri spirituális, Szabó Józsi atya fog vezetni. Ez a zarándoklat volt rám olyan hatással, hogy aztán rákaptam az ízére. Annyira jó volt: jó beszélgetések, szép helyek, együtt-imádkozás, tanítások a buszon. Magával ragadott a hangulata. Nyilvánvaló volt, hogy újra menni akartam. És ezeken a zarándoklatokon emlékeim szerint Szabó Józsi atya mindenkit kihívott a mikrofonhoz hazafelé a buszon, és meg kellett osztani a megéléseinket.
Ahogy te is ezt teszed, Dávid atya, a zarándoklatokról hazafelé vezető úton…
Dávid atya: Szerintem ez egy nagyon fontos dolog. Sokan csak megkérdezik, hogy szeretne-e valaki valamit megosztani a megtapasztaltakból, és ilyenkor, amikor csak opcionális, általában nagyon kevés ember szokta elmondani a benső élményeit. Nálam nincs apelláta, a megosztás nem választható, mindenki tud öt mondatot mondani. Tudom, hogy sokaknak nehéz mások előtt beszélni, de fontos, hogy erősítsük egymást a hitünkben. Mert mit mondott Jézus? „Azokat, akik megvallanak engem az emberek előtt, én is megvallom majd mennyei Atyám előtt” (Mt 10,32), meg Margaritha Valappila nővér szokta mondani, hogy „aki tanúságot tesz Istenről, az plusz kegyelmet kap”.
Ezekből a megosztásokból tudom, hogy a medjugorjei zarándoklatról hazatérve sokkal erőteljesebb beszámolókat hallottam, sokkal több Isten-élményről számoltak be, mint a kéthetes francia vagy a tíznapos lengyel zarándoklatokon. Amikor körülbelül öt évvel ezelőtt először voltam csoporttal Medjugorjéban, éppen a Mladifesten (ifjúsági találkozó), hazafelé a buszon azt hallottam, hogy egy embert leszámítva mindenkit megérintett az Isten. A korábbi zarándoklatokon ilyen elképesztő arányok soha nem voltak. Erre felkaptam a fejem, és megfogalmazódott bennem, hogy ide minél több embert el kell vinni, mert ez a legegyszerűbb útja annak, hogy az emberek megtapasztalják az Istent és ezért jó eséllyel megtérjenek, azaz hogy elkezdjenek komoly lelki életet élni.
Egy-egy zarándoklat mindenkire hatással van? Pontosan hogyan kell elképzelni azt a pillanatot, amire azt mondod, hogy az embert megérinti az Isten?
Dávid atya: Az a tapasztalat, hogy egy felnőtt buszon szinte mindenkit megérint az Isten, de amikor gimnazistákat viszek, ott is körülbelül 70-90 százalékuknak Isten-élménye van. Ezeknek a megtapasztalásoknak különböző formái vannak: sokan soha nem tapasztalt mélységű békét vagy korábban nem tapasztalt intenzitású szeretetet éreznek, vagy éppen látszólag minden ok nélkül elkezdenek könnyezni. És ha indokolatlanul sírunk, az nagyon gyakran Isten érintése. Többeknél előfordult, hogy elkezdett remegni, volt, akit forróság töltött el, vagy elkezdett erősen kalapálni a szíve. Nem egy embert ismerek, aki azt érezte, hogy fizikálisan megöleli valaki. Vannak, akik belső hangot hallanak, vagy éppen rózsaillatot éreznek. A legmegdöbbentőbbek azonban a szabadulások: szorongástól, alvászavartól, étkezési zavartól, satöbbitől.
Az mindenképpen hangsúlyozandó, hogy ezeken az érzeteken felül Medjugorje legfőbb gyümölcse a rengeteg megtérés. A megtérés a lényeg, az említett megtapasztalások csak azért fontosak, mert ezekből gyakorta megtérések fakadnak. Isten kegyelméből én ott hihetetlen mély szentgyónásokat hallgathattam. Nem véletlenül hívják Medjugorjét „a világ gyóntatószékének”. Fatimában és Lourdes-ban sem látni olyat, hogy 30-50 pap gyóntat – a Mladifesten akár 100 is, és kígyózó sorokban állnak hozzájuk az emberek. Papként azt tudom mondani, hogy ott teljesen más minőségű szentgyónások vannak. Ott annyira dolgozik az Isten, hogy az emberek szembenéznek magukkal és bűnbánatot tartanak. Ez valami elképesztő.
Medjugorjénak tehát az elsődleges gyümölcse, hogy az ember vagy hitre jut és elkezd kapcsolatot ápolni az Istennel, vagy elmélyül az Istennel való kapcsolata.
Személyes tapasztalatom szerint ezt az okozza, hogy az emberek számára érzékelhető módon van egy találkozás az élő Istennel. És teljesen más az, amikor az embernek teoretikus a hite, vagy mint amikor tapasztalati. Fontos hangsúlyozni, hogy bár most elsődlegesen Medjugorjéról beszélünk, nem szabad elfeledkeznünk a csodálatos magyar zarándokhelyeinkről sem. A teljesség igénye nélkül: Bodajk, Máriagyűd, Mátraverebély-Szentkút, Máriaremete, Máriapócs, Máriabesnyő, vagy akár a győri Káptalandomb a bazilikával és a könnyező kegyképpel. Azt is fontos kiemelni, hogy most buszos zarándoklatokról beszélünk, a gyalogos zarándoklat és az ott szerzett élmények más kérdés.
Jelenések hegye, Medjugorje
Fotó: Simon Dávid atya
Magam is tapasztaltam, hogy amikor az ember hazajön Medjugorjéból, nem tud nem beszélni róla. Úgy szoktam ezt kifejezni, hogy a szeretet nem tud nem adni, mert a szeretet lényege, hogy önmagát adja. Ez az Isten lényege is. Neked – ahogy említetted – volt egy példád arról, hogy érdemes megosztani a megtapasztalásokat. Miért tartod ezt fontosnak, miben látod a tanúságtevés jelentőségét?
Dávid atya: A tanúságtevés gondolatát mindenekelőtt szeretném kontextusba helyezni. Nyilvánvaló, hogy minden keresztény küldetése és feladata az evangelizáció, az apostolkodás. Azt gondolom, hogy azokat az embereket, akik tényleg mernek beszélni a hitükről – meg régen a misszionáriusokat is, akik elmentek messzi országokba hirdetni az igét, vállalva akár az életveszélyt is –, három dolog motiválhatja. Az egyik az evangelion (örömhír), amit mindenkinek hallania kell. Mi ez az örömhír számomra? Az, hogy van egy szerető Isten, a második isteni személy emberré lett, meghalt a bűneinkért a kereszten, és nem elég, hogy egy barlangistállóban megszületett,
benned is meg akar születni. Át akar téged isteníteni és veled akarja tölteni az örökkévalóságot.
Halhatatlan lelked van, van egy végtelenül szerető Isten, aki önmagát akarja neked ajándékozni, és ő azt akarja, hogy vele legyél örökre, de ez a te döntéseden múlik, Ő akar téged, de te vajon akarod-e Őt. Ösztönző hatással bírhat az is, hogy a felebarát elkárhozhat, és nekünk mindent meg kell tennünk, hogy mindenki megmeneküljön. A harmadik ok, hogy akik megtapasztalták, milyen szép és jó az Istennel élni, arra vágynak, hogy ezt mindenki megtapasztalja. Siennai Szent Katalinnak azt mondta az Isten, hogy „én tudom egyedül betölteni az embert”. El akarják mondani mindenkinek, hogy az Isten tőled is karnyújtásnyira van, – ahogy Szent Ágoston mondja:
„Közelebb vagy hozzá, közelebb, mint én saját magamhoz” és csak Ő tud boldoggá szeretni téged.
XII. Piusz pápa mondta, hogy „minden kereszténynek apostolnak kell lennie. Az apostolkodás legfontosabb módja az imádkozás.” Azt gondolom, hogy az apostolkodásnak ezt a formáját mindenki meg tudja csinálni, az is, aki félénk. Az apostolkodás szempontjából elengedhetetlen a példamutatás is, az életünkkel és a kisugárzásunkkal is apostolkodunk. Ki kíváncsi arra, hogy egy megkeseredett ember miben hisz? A harmadik fajta tanúságtétel pedig az, amikor arról beszélsz, hogy mit tett veled az Isten, mit tett benned az Isten, vagy hogyan tapasztaltad meg az Istent. Én mindig el szoktam mondani a testvéreknek, hogy nem érdemes belemenni teológiai vitákba. Ezerből egy ember, akit érveléssel meg lehet győzni. Azzal viszont nem lehet vitatkozni, ha elmeséled, hogy mit éreztél, vagy mit tapasztaltál, hogyan változtatott meg Krisztus.
A személyes megszólításban látod tehát az apostolkodás kulcsát?
Dávid atya: Igen, és amiről még nem esett szó, hogy nagyon fontos az elhívás. Van egy kutyakozmetikus ismerősöm, akinek a hatására már több ember megtért. Munka közben beszélgetett az ügyfeleivel, akik kiöntötték neki a szívüket, ő pedig elhívta őket lelkigyakorlatra vagy zarándoklatra. A személyes elhívás borzasztó fontos. Nemrég egy körülbelül száz embernek tartott lelkigyakorlaton megkérdeztem, hogy ki az, aki hozott magával keresőt, vagy keresőket. Körülbelül hatan jelentkeztek. Jól megdorgáltam őket, hogy csak magukra gondolnak, de nem jut eszükbe elhívni valakit. Lehet, hogy a hívás sokszor eredménytelen, de előbb-utóbb lesz olyan, aki meghallja.
Amikor az emberek az evangelizációról hallanak, mindig arra gondolnak, hogy meg kell győzni a másikat.
Arra nincs sok esély, hogy meggyőzöl valakit! Többre mész az imával, a tanúságtétellel, az elhívással mint azzal, hogy osztod az észt.
Nem könnyű ebbe belekezdeni, és nem is mindenki olyan személyiség, hogy szívesen beszél mások előtt.
Dávid atya: Van olyan, hogy valakinek lenne miről beszélnie, de nem mer, van olyan, akinek nincs miről beszélnie, és a harmadik, akinek van miről és beszél is. Győrben, ahol korábban voltam, a közösségben és az iskolában elterjedt egy tanúságtevő kultúra. Az emberek automatikusan ki mertek állni beszélni. Nem volt egyedi és szokatlan, lassan természetessé vált.
Miért van az, hogy egyes embereknek nincs mondanivalójuk Istenről? Ez akkor szokott előfordulni, amikor az embernek az embernek nincs mély imaélete, nincs mély Isten-kapcsolata. Akik intenzív kapcsolatban vannak Istennel, akik keresik Őt, akik szomjaznak rá, azoknak előbb utóbb lesz mit mondaniuk Róla, hisz az Úr elkezd cselekedni bennük és általuk. Ehhez viszont komolyan el kell kezdeni imádkozni, hogy az Isten elkezdje megváltoztatni a szívünket, hogy elkezdjük érezni Krisztus békéjét.
És mivel a legtöbb ember nem ápol komoly kapcsolatot Vele, a szívében nem történik semmi, nincsenek Istennel kapcsolatos megtapasztalásai.
Azt látom, hogy bizonyos eseményeken nagyon gyakoriak az Isten-élmények, úgymint a Medjugorjei zarándoklatokon, lelkigyakorlatokon, dicsőítésen, Szentlélek-szemináriumon, vagy például Cursillón. Azt csak az Isten tudja, miért van ez így. Egyesek persze mondhatják, hogy miért fontos ez? Annyi ember becsülettel szépen leélte már az életét Istennel ilyen megtapasztalások nélkül is. Fel is nézek rájuk! Így kitartani Isten mellett óriási dolog! Viszont érzékelem a környezetemben és én is megtapasztaltam, hogy mennyire jót tud tenni az ember hitének, a lelkének és az Istennel való kapcsolatának egy érzékelhető találkozás az Úrral.
Fotó: Nagy-Ferenczi Dóra
És akinek volt ilyen élménye, annak felelőssége van abban, hogy hívjon másokat is és megossza a saját történetét. Dóri, a tavalyi medjugorjei zarándoklat után a te szívedben lassacskán megfogant egy Medjugorje gyümölcseiről szóló könyv ötlete. Hogy is történt ez?
Dóri: Onnan indult a könyv ötlete, amikor Dávid atya a zarándoklat után kérte, hogy küldjünk tanúságtételt a megéléseinkről. Láttam, hogy egyik zarándoktársam, Ibolya szép rajzokat készített Medjugorjéról. A megtapasztalásaimat korábban már megfogalmaztam vers formájában, én azokat küldtem át Dávid atyának. Rácsodálkoztam, hogy mennyire sokfélék vagyunk, ez a tanúságtételeinkben is kirajzolódhat. Mindenkinek más az életútja, és ahogy a hitünket is máshogy éljük meg, különböző formákban is tudjuk megmutatni egymásnak. Többször imáimba foglaltam ezt az ötletet, kérve az útmutatást, hogy van-e értelme ezt megjeleníteni. És a Szűzanya abba az irányba terelt, hogy ezeket össze kell gyűjtenünk és meg kell mutatnunk. Mutassuk meg egyrészt azoknak, akik nem mernek tanúságot tenni, másrészt azoknak, akik nem voltak még Medjugorjéban. Az egyik imádságomban jött egy késztetés, hogy ezt könyv formájában tegyük meg, és hogy van értelme egy ilyen összefogásnak. Az egyes emberek tanúságtételeiben vannak ugyanis fontos üzenetek, melyek megszólíthatják a keresőket, és segíthetik őket a hitük megtalálásában. Én ebben érzem a tanúságtétel erejét.
Ha valaki esetleg kedvet érez ahhoz, hogy elküldje saját tanúságtételét, ezt hogyan teheti meg? Illetve milyen formában várjátok a tanúságtételeket?
Dóri: A könyv – ahogy már mondtam – a megélések és tanúságtételek sokféleségére épül. Várjuk a klasszikus tanúságtételeket, megtapasztalásokat.
Dávid atya: Ezekben az írásokban annak hangsúlyozása is fontos, hogy az egyes emberekben mit indított el a medjugorjei zarándoklat, és az hova futott ki, milyen gyümölcsei lettek az életében.
Dóri: Igen, a tanúságtételek ne csak a konkrét zarándoklaton történt megtapasztalásokra vonatkozzanak, hanem arra is, hogy abból aztán mi fakadt. Ahogy a megálmodott könyv címe is mutatja: Medjugorje gyümölcsei. Ehhez, ha valaki kedvet érez, várunk tehát egyrészt írásos tanúságtételeket, verseket, novellákat, esetleg dalszöveget (adott esetben a Youtube-ra feltöltött videó linkjével), másrészt a rajzokat, festményeket, a megéléseket megjelenítő fotókat is. A tanúság bármilyen olyan kifejezése megfelelő, ami megjeleníthető egy könyvben. Nagyon hálásak vagyunk, hogy minden kategóriára van már jelentkező, de várjuk még a további hozzájárulásokat. Ha valaki esetleg nem tudja leírni a tanúságtételét, de van mondanivalója, ő is jelentkezzen, és szívesen meghallgatjuk, segítünk a tartalom leírásában. Természetesen nem tudjuk garantálni, hogy mindenki anyaga belekerül a kiadványba, de köszönjük, ha minél több hozzájárulásból tudjuk összeállítani a könyvet. A medjugorjegyumolcsei@gmail.com e-mail-címre várjuk jelentkezéseteket legkésőbb 2026. március végéig.
Medjugorje gyümölcsei felhívás
Véssük eszünkbe és szívünkbe Jézus szavait: „azokat, akik megvallanak engem az emberek előtt, én is megvallom majd mennyei Atyám előtt” (Mt 10,32). Ahhoz, hogy legyen miről tanúságot tennetek, induljatok el, hogy találkozzatok az Istennel! Íme, egy csodálatos vers, mely összefoglalja a zarándoklat lényegét. Zarándoklatra fel!
Gróf Bethlen Istvánné: Mária-úton Boldogasszonnyal
Aki zarándokol, nem rohan.
Aki zarándokol, nem menekül.
Aki zarándokol, nem menetel.
Aki zarándokol, nem túrázik.
Aki zarándokol, nem kirándul.
Aki zarándokol, nem sétál.
Aki zarándokol, nem bóklászik.
Aki rohan, azt az idő szorítja,
Aki zarándokol, azt az idő tágítja.
Aki menekül, önmaga elől fut,
Aki zarándokol, önmaga felé tart.
Aki menetel, másokhoz igazodik,
Aki zarándokol, saját ritmusára jár.
Aki túrázik, teljesít,
Aki zarándokol, teljessé tesz.
Aki kirándul, kikapcsolódik,
Aki zarándokol, bekapcsolódik.
Aki sétál, nézelődik,
Aki zarándokol, befelé figyel.
Aki bóklászik, céltalan,
Aki zarándokol, célra talál.
Aki zarándokol, úton van.
Aki zarándokol, jó úton van.
Dóri, Dávid Atya, nagyon köszönöm a beszélgetést!
Kissné Berta Rita
Köszönet a cikkben szereplő képekért Nagy-Ferenczi Dórának és Simon Dávid atyának.
hirdetés
