Mire szegeződik tekintetünk a nap huszonnégy órájában, a hét tízezret meghaladó percében? Merre kalandozik a szívünk? Mi az, amit kényszerből, teszünk, s mi az, ami után a lelkünk levegővétel szintjén sóvárog? Olyanoknak kéne lennünk, mint a kisgyerekek? Lehet, hogy éppen Istenre jut a legkedvesebb figyelmünk és időnk?
Minden kornak megvan a maga sajátossága, érdeklődési köre: a gyermekeket elsősorban a játék köti le, szinte mindent érdekesnek találnak, majd elkezdenek válogatni, megtartva, ami számukra megragadó, figyelmen kívül hagyva mindazt, amit nem találnak vonzónak. Szülőként nyilván ezt nem mindig hagyhatjuk jóvá, hiszen részesítenünk kell őket mindabban, amire szükségük van, gyermeki szemmel nézve viszont nagyon jól teszik, nemde? Miért is ragaszkodjanak számukra feleslegesnek tetsző dolgokhoz és terheljék meg magukat olyan információkkal, amelyekről azt gondolják, hogy nem szolgálnak segítségükre?
Elérkezik az az időszak is, amikor a gyermekekből lett kamaszokat értelemszerűen egyre több dolog foglalkoztatja, s ilyenkor már egyre gyakrabban kényszerülnek döntéshozatalra, mi is az igazán fontos, és mi csupán délibáb. Minden, ami feltűnést keltő, első benyomásra tetszetős, az tűnik a legérdekesebbnek, így hát abba szeretnék idejüket fektetni, energiájukat arra összpontosítani, abból a legtöbbet kihozni. Felnőttként már annyi minden lefoglalja figyelmünket, hogy sokszor sajnos eljutunk oda, hogy a tenni akarás tömkelegében az igazán fontos dolgok egyre inkább háttérbe szorulnak. Melyek is azok? A „mellőzni lehet”, „nélkülük is működik minden” kategóriákba tartozók, amik a mindennapi teendők lebonyolításához csapdaszerűen nem alapvetően szükségesek, létfontosságúak.
A szomorú az, hogy ezek nagyon sokszor éppen az Istennel való mindennapi kapcsolatteremtés és -ápolás különböző formái.
„Ahol a kincsetek, ott a szívetek is” (Lk 12,34) Ebből kiindulva megállapításra kerül a tanítás is, miszerint
„ahol a tekinteted, ott a gondolatod, ahol a gondolatod, ott a figyelmed, s ahol a figyelmed, ott a szíved.”
Olvassuk csak el ezt a gondolatot még egyszer, s ha lelkiismeretünk éberen őrködik, azonnal rájövünk, hol is hibázunk visszatérő módon és miért nem úgy alakulnak bizonyos dolgok, ahogy szeretnénk. Elsősorban azért, mert a tekintetünket nem mindig a jó irányba fordítjuk, s ebből láncreakcióként következnek a járulékos hatások, másodsorban pedig azért, mert akaratunk nem biztos, hogy mindig megegyezik az Atyáéval. Imáiban Krisztus az égre emelte tekintetét, azaz teljesen átadta magát az Atyának, ezáltal is hangsúlyozva a Vele való bensőséges kapcsolatot. Mennyire szép gondolat, ugyanakkor szinte felfoghatatlan mélységeket hordoz:
amire irányítjuk tekintetünket, azaz figyelmünket és időnket mint legértékesebb ajándékainkat, ott a szívünk.
Mire szegeződik tekintetünk a nap huszonnégy órájában, a hét tízezret meghaladó percében? Merre kalandozik a szívünk? Mi az, amit kényszerből, teszünk, s mi az, ami után a lelkünk levegővétel szintjén sóvárog?
Amikor egyik alkalommal – heti randizásunk részeként – kettesben kimentünk a városba a feleségemmel annak érdekében, hogy egymás számára valóban jelen legyünk, beszélgessünk egymással és egymásról, azon tűnődtünk, hogyan fog ez sikerülni, amikor a vendéglőben vagy éppen a parkban mások is vannak, zajosabb a környezet, figyelmünket igénylő tényezők sokasága vesz körül. De minden csakis attól függött, merre szegeztük tekintetünket: lehetett telt ház és sok ember körülöttünk, úgy éreztük, csak mi vagyunk és
Krisztus szeretete, ami lehetővé tette, hogy egymás szemébe s ezáltal szívébe nézve jelenlétünket igazán egymásnak szenteljük.
Higgyük el, minden bizodalmunk legyen abban, hogy Ő mindenkor velünk van, ahogy azt megígérte, csupán Rá kell néznünk. Amikor Péter levette tekintetét Jézusról, süllyedni kezdett, azaz meginogott a hite, ami gyakran velünk is megesik. Legyünk hát bátrak, s
vállaljuk fel azt a tekintetünket, amiből bárki ráismerhet arra, hogy mi valóban Krisztuséi vagyunk.
Aranyosi Ervin: Ablak tükörképe
Ha átnézel rajta, látod a világot,
a ragyogó Napot, kint nyíló virágot,
szellő által borzolt, lengedező ágat,
földbe gyökerezett, állva maradt fákat.
Kéklő ég vízében úszó kósza felhőt,
égben szálló lepkét, szél hátán tekergőt.
Ha bámulsz kifelé valóságod látod,
valóságnak tűnő álomszép világod.
Ha a tekinteted az üvegre rebben,
önmagadat látod szép tekintetedben,
Földhöz ragadt tested, bezárt zord rabságát,
kitárt szép szívedet foglyul ejtő rácsát.
Lelked szabadságát tested korlátozza,
a vágy, a gondolat, ami feloldozza.
Vagy ki kéne lépned és szabaddá válnod,
vagy lelkedben lelni élő szabadságot.
Ám ha a képzelet átlép tükrön, rácson,
s nem akad fenn többé néma elmúláson,
ha az akadályok végre elenyésznek,
megnyílik a lelked az álmodott szépnek.
Túl az ablakodon szabad élet vár rád,
át kellene lépned, mondd csak: – Megpróbálnád?
Ma a tükröd falát, hiteid alkotják,
esélyed a szépre nap, mint nap elrontják.
Teremtsd meg lelkedben a sok vágyott álmot,
lépd át tükröd falát, sorsszerű világod!
Képzeld el, teremtsd meg, hozd létre a dolgot!
Lépj ki kalitkádból, legyél végre boldog!
Csákay Ancuța és Zoltán
hirdetés
