El akarták vetetni, kisgyermekként molesztálták, két abortusza volt, elvált és súlyos autoimmun betegséggel küzdött. Csajági Ildikó, aki a Ráhel Szőlőskertjének egyik önkéntese végtelen őszinteséggel mesélt megrendítő történetéről a 777-nek.
Korábban egy tanúságtételben Krisztus öt sebével párhuzamot vonva az életed öt sebébe engedtél betekintést, az első az, hogy te egy nem várt gyermek voltál. Mi előzte meg a születésed?
Mielőtt a gyerekeim megszülettek, elindult bennem egy önismereti munka, melynek során kaptam egy konkrét feladatot, hogy anyukámat kérdezzem meg arról, hogyan is történt az én születésem.
Ő ekkor rögtön elkezdett mentegetőzni: „én akartalak, apád nem akart.”
Nem értettem, miről van szó, ekkor derült ki: én egy nem várt gyerek vagyok, becsúsztam még a házasságkötés előtt. Apukám egy nagyon vidám, bohó ember volt és mint egy fiatal férfi, egészségesen megijedt, azt gondolta, nem tudná ezt vállalni, ezért nem akarta, hogy megtartsanak. És bár anyukám is megijedt, benne megjelent a felelősségérzet is és attól való félelmében, hogy a jövőben nehogy baj legyen az abortuszból, – hiszen szeretnének majd gyereket -, azt mondta, megtart. Három hónapig folyt erről a vita a fejem felett. Közel hatvan évesen tudtam meg, hogy édesanyámnak volt már előttem egy abortusza és tulajdonképpen lemásoltam azt a mintát, amelyben felnőttem.
hirdetésMit okozott benned a tudat, hogy el akartak vetetni?
Ezt nagyjából negyven évesen, sok mindennel a hátam mögött tudtam meg, így akkor már nem borított ki. Azt éreztem, hogy ez a puzzle is bekerült a helyére. Sokkal inkább segítette a belső munkámat, mert megértést adott. Ugyanis akkor már évek óta megfigyeltem, hogy január-februárban mindig nagyon nehéz időszakom volt, azt éreztem, nincs rám szükség, nem vagyok jó, állandóan bántottam magam, de nem értettem, hogy miért, mi okozza ezt. Aztán kiderült, hogy ezekben a hónapokban vitatkoztak arról, hogy megtartsanak vagy elvetessenek. Onnantól kezdve már fel tudtam készülni és lelkileg tudatosan ápoltam magam ezekben az időszakokban.
A lelki adoptálás lehetősége is segítette a feldolgozási folyamatot?
Egy könyvbemutatón, Puskás Antal pálos tartományfőnök atyától hallottam a lelki adoptálásról. Rögtön jelentkeztem, elkezdtem a kilenc hónapos imádkozást, és azt éreztem, hogy ez párhuzamosan segíteni fog abban, hogy az én kilenc hónapomról is kiderüljön, aminek kell. Egy tanúságtétel szövegében olvastam, hogy valaki azt írta: „én egy megmentett gyerek vagyok.” Ekkor bennem is kisimultak a születésem körülményei, nagyon hálás vagyok, hogy az anyukám az előzmények után is, de kiállt mellettem. Én tényleg egy megmentett gyerek vagyok.
A második seb a gyermekkori molesztálás, aminek öt és tizenkét éves korod között áldozata voltál. A környezeted észrevette, hogy mi történik veled?
Egy olyan, hozzám közel álló férfi molesztált, aki mindig megteremtette azokat az alkalmakat, amikor kivonhatott a családi körből. Nem emlékszem, de lehet, hogy családon belül jeleztem. Azt szokták mondani az áldozatoknak, hogy miért nem szóltak, de ezzel nem lehet védekeznie a családnak. Egy domonkos atyától hallottam a statisztikát, hogy a gyerekeknek 6-8 felnőttnek kell szólniuk ahhoz, hogy az információra felfigyeljenek. Amikor felnőtt fejjel szóba hoztam a témát, azt mondták, hogy nem vették észre, és ők is azt kérdezték, miért nem szóltam…
12 évesen már nyilván emlékeztél ezekre a dolgokra. Szégyen, félelem gátolta meg, hogy erről beszélj valakinek vagy egyáltalán, hogy felfogd, ez veled tényleg megtörtént?
Igen, a szégyen és a félelem együtt. Mert mi van, ha nem hisznek nekem, ha megharagszanak rám, ha emiatt bárkinek bántódása esik? Végül pedig nagyon eltakartam ezt magamban. A pszichológia úgy fogalmaz, hogy bemegy a tudatalattiba és bár emlékbetörésekkel elő tud jönni belőle egy-egy kép, de az agynak van egy speciális önvédelmi rendszere. Valószínűleg nem bírnánk ki, hogy ne bolonduljunk bele, ezért a biológia megvéd, hogy el bírd viselni. Én pedig a természetemből fakadóan el is bagatellizáltam. Szépen egyre vastagabb réteg került rá, egészen odáig, hogy elhitettem magammal, hogy meg sem történt. Amikor ez a felismerés felbukkant bennem 35 éves koromban, azonnal az volt az első gondolatom, hogy mi van, ha én ezt csak kitaláltam?
Hogy lehet ezt észrevenni? Mit tanácsolsz szülőként?
Amikor előkerült bennem a történetem, a lányom közel annyi idős volt, mint én akkor. Megjelent bennem az a félelem, hogy hogyan tudom ettől megvédeni őt.
Arra törekedtem, hogy ebből ne egy görcsös félelem legyen, hanem éberség.
Fontos lett számomra, hogy a gyerekek mindig mindent elmondhassanak, bármiről beszélhessenek, mindent meg lehessen kérdezni. Ez a kommunikáció szerintem régen hiányzott, én nem is mertem kérdezni.
Hogy hatott a molesztálás tényének felismerése a nőiségedre, én- és önképedre?
Teljesen aláásta őket. Kialakult bennem az a női modell, hogy az a dolgom, hogy szolgáljak és védjek, kísérjek egy férfit és az adott ponton, ha kell akkor félre álljak. Ez maximálisan megfigyelhető volt a párkapcsolati mintáimon. Nőként egyszerűen nem volt magamról képem, csak az, hogy kiszolgálok, ha kell védelmezek, alárendelem magam – kéretlenül is – a férfi igényeinek.
Hogy lehet egy ilyen jellegű abúzust feldolgozni?
Egyedül nem lehet. Mindig azt mondom, hogy a Jóisten a tenyerén hordott, csak én nem tudtam róla. Ha belegondolok, a nagy önmagam keresését is valahonnan innen gyökereztetem: nem tudtam, ki vagyok, mi a valódi dolgom. Folyamatosan mindenféle önismereti tanfolyamokra jártam, ezotériában is megfordultam több helyen. Van fenn az interneten tarot kártyával kapcsolatos videó is, amelyben szerepelek, de már rég nem foglalkozom ezekkel. Viszont ez is mutatja, hogy mi mindent megteszünk azért, hogy összekapcsolódjunk saját magunkkal.
A lelkivezetőmet, Gesztelyi Nagy Juditot 2008-ban, Antal atyát pedig 2018-ban ismertem meg – általuk új emberekkel találkoztam. A közösségünk, és később a gyónások, sokat segített. Egy olyan világi közösség tagja vagyok Judit által, amelyben a pálos szerzetesrend felé elkötelezetten, önként és teljesen ingyenesen segítjük az atyák mindennapjait.
Tehát azt gondolom, szakemberek kellenek, lelkivezetésre szükség van és, ha valaki keresztény, akkor a fókuszba a gyónást helyezném.
Mert nekem a gyónás szentsége azóta is fontos segítség az önismereti munkában.
Érdekes, hogy ennél a témánál hozod be a gyónást, hiszen itt nem te voltál a hibás. Az önmagadnak való megbocsátás útja is a gyónás számodra?
A gyónás a magamnak való megbocsátás egyik fontos állomása, illetve annak is, hogy megbocsássak annak az embernek, aki engem bántott.
Meg tudtál bocsátani a bántalmazódnak?
Igen. Amikor ez megtörtént, még nem voltam keresztény. Ennek a férfinak agydaganata lett, tudtam vele találkozni a betegség alatt – nem bírt már beszélni – de teljesen öntudatlanul odamentem hozzá és azt mondtam neki, hogy nem haragszom. Ez csak évekkel később jutott eszembe.
A tanúságtételedben volt egy olyan mondatod, hogy amikor kislányként molesztáltak, teljesen levágott lettél a Jóistentől. Hogy épült ki a hited?
Én egyáltalán nem vallásos környezetben nőttem fel. Gyerekkoromban sokat voltam a természetben, és ott, egy magam által alkotott álomvilágba mindig el tudtam menekülni. A Istentől való levágottságot a Ráhel Szőlőskertje lelkigyakorlaton tudatosítottam, és ez a felismerés fájdalmas, de felszabadító volt. Én addig folyton tepertem, mindent megcsináltam, mindenkinek a kedvében jártam, hogy szeressenek, mert azt gondoltam, rossz vagyok. Ennek az alján volt a szégyen, amiatt, ami kiskoromban történt velem. Az ördög nagyon-nagyon rafinált, mert ez így egyáltalán nem kapcsolódott össze bennem, csak tudtam, hogy nagyon sokat kell tennem azért, hogy jó legyek. Amikor Judit elküldött Antal atyához, az életgyónásom ideje alatt volt egy pillanat, ahol azt éreztem, mintha egy angyalkának a szárnyáról a szurok kezdene lekopni a beszélgetésekkel. Azt mondtam, hogy én azt és csakis azt szeretném mostantól, amit a Jóisten tervez velem. Elsőáldozó lettem, bérmálkoztam. Mindennek megadtam a módját, mert nagyon örültem, hogy a keresztény tudás, az, hogy a Jóisten valójában mit, hogy akar, átveszi mindannak a helyét, amit előtte jónak gondoltam.
Két abortuszod is volt. Nem volt olyan szociális háló, vagy bárki körülötted, aki meg tudott volna győzni arról, hogy mégse így dönts? Milyen tudatállapotot kell elképzelnünk, hogy jobban meg tudjuk érteni ezeket a nőket, vagy ha éppen le akarnánk beszélni erről valakit, hogy tudunk belehelyezkedni a helyzetükbe?
Olyan, mint hogyha egy sisak került volna a fejemre, bármi érkezett körém, fölém, hozzám, az nem tudott bejutni. Az én esetemben nem volt olyan, aki le akart róla beszélni. A szégyen miatt nem is beszéltem róla. Amikor kiderült, hogy terhes vagyok, anyukámnak mondtam el, aki úgy reagált: „Úristen, mit fognak hozzá szólni a szomszédok?!” 18 éves voltam, nekem semmi szexuális felvilágosultságom nem volt. Azt gondoltam, ha egy férfi megkíván, akkor nekem az a dolgom, hogy kielégítem az ő igényit.
Arról, hogy én mondhatok rá nemet, hogy a szüzesség kincs, érték, védeni való, nekem nulla tudásom volt.
Az én történetemnek egy még drámaibb része, hogy ekkor, 18 évesen két férfi vetett rám szemet… Borzalmas, így visszatekintve, hogy fel sem merült bennem, hogy lehet más választásom, így amikor teherbe estem, nem tudtam eldönteni, hogy melyikőjüktől lehet. Elmondtam nekik, hogy terhes vagyok, külön-külön, úgy, hogy egymásról nem tudtak. Mindketten az abortusz mellett álltak, az anyukámmal együtt.
Bementem a kórházba és egy bizottság előtt formaságból el kellett mondanom, hogy miért nem vállalom a gyereket. Senki nem győzködött, hogy tartsam meg. Semmilyen támogató közeg nem vett körül, de ez egy olyan kétségbeesett állapot, hogy nagyon szeretetteljes légkör kell ahhoz, hogy át lehessen vinni bármit egy ilyen állapotban lévő nőnek.
Meg tudtál már bocsátani magadnak?
A lelkivezetőm folyamatos megerősítéseivel és a Ráhel Szőlőskertjének segítségével, igen. Az első alkalommal, amikor a lelkigyakorlaton voltam, még nyomokban bennem voltak a bűntudat morzsái, aztán ez teljesen fel tudott szabadulni. Azt gondolom, hogy nem is tudnék hitelesen önkéntes lenni, ha a történtek nem kerültek volna a helyükre.
Mit tehetünk, hogy segíthetünk egy krízisterhes nőnek?
A megelőzéssel, hogy mindenkinek legyen információja arról, mit jelent az élet. És azzal is, ha ítélkezés nélkül tudunk mellettük maradni.
Mi abban hiszünk, hogy valamikor meg fog történni az a fajta fordulás, amikor azzal már nem lehet becsapni az embereket, hogy a magzat élete nem élet.
De az ima a legfontosabb, mert sok minden a hatáskörünkön kívül esik ezekben a helyzetekben.
Hogy tudtad feldolgozni a két kisbabád elvetetését?
Az életgyónásban elmondtam ezt Antal atyának, aki megkérdezte, mit gondolok, hol vannak ezek a gyerekek, majd rám nézett, és annyit mondott, hogy ők hozzám tartoznak. Nekem ezt annyira jó érzés tudni. Nincsen ez az ezoterikus maszlag, hogy ők angyalkák, meg majd ide kerülnek, oda kerülnek. Én négygyerekes anyuka vagyok, kettő itt van velem, kettő pedig fent vár. Nekem ez muníció, hogy még jobban tegyem a dolgomat, mert találkozni szeretnék velük. Ők a közbenjáróink. De az értük felajánlott misék csodáit is többször megtapasztaltam már.
Hogy lettél a Ráhel Szőlőskertjének önkéntese?
Az életgyónás kapcsán kerültem oda, és amikor elvégeztem a három napos lelkigyakorlatot, rögtön szóltam, hogy ha szükségük van önkéntesre, itt vagyok. Eltelt egy év és újra jelentkeztem, majd fokozatosan kapcsolódtam be a munkába.
Mennyire tud sikerre jutni a missziótok? Akik megfordulnak nálatok egy abortusz után, általánosságban nem követik el újra?
Mi magunk is azt tapasztaltuk, hogy ha ismertük volna a Ráhelt, akkor a második abortuszunk valószínűleg már nem történt volna meg. De az elsőnél, abban a beszűkültségben bennünket sem biztos, hogy le tudtak volna beszélni.
Három lábon állunk: van az abortusz.hu, ahol ránk találnak olyanok, akik abortuszra készülnek, van a lelkiadoptalas.hu és a rahelszoloskertje.hu oldalak.
Volt, hogy megkeresett bennünket valaki, aki abortuszra készült és nagyon nehéz volt megélnünk azt, hogy végigkísértük őt, de nem tudtuk megváltoztatni a döntését. Abban segíthettünk, hogy nem ítélkezünk, nem törünk pálcát fölötte.
Visszatérve a második abortuszodra, akkor már egy komoly párkapcsolatban voltál. Miért döntöttél újra így?
Annyira futószalag szinten ment bennem a program: nem alkalmas, nincsen rá idő, egyedül maradnék a gyerekkel… Tehát olyan sztereotípiák futottak végig bennem, hogy azt láttam, nincsen más megoldás. A döntésből teljesen kizártam a páromat, „az én életem, én döntök”, pedig ez egy közös ügy… Visszatekintve, nagyon bánom , hogy ennyire kiközösítettem akkor őt.
Végül összeházasodtatok és született két gyermeketek, majd 14 év után elváltatok. Ez a negyedik seb. Hogy élted meg azt a nehézséget?
Amikor azzal szembesültem, hogy nem tudok így tovább élni a gyerekeim apjával, az számomra egy óriási kudarc volt. Volt olyan, hogy csak feküdtem és nem tudtam kikelni az ágyból, pedig én akartam a válást, én kezdeményeztem, ami után megint visszakerültem abba a zsákutcába, hogy értéktelen vagyok, feleségként és anyaként is csőd.
Két éve szentségi házasságot kötöttem, és most már érzem a különbséget, hogy mit jelent az, hogy a házasság egy szentség. Az előző egy polgári házasság volt és nagyon különbözőek voltunk, és a saját erőnk kevésnek bizonyult a nehéz pillanatokban, ráadásul a válásban az abortusz is szerepet játszott.
Apai elhelyezésbe kerültek a gyerekek. Ez nehéz döntés volt?
Igen, nagyon. Nem akartam kiszakítani őket a megszokott közegükből, úgy éreztem, nem tudnék nekik anyagilag megfelelő hátteret biztosítani. Szorosan tartottam velük a kapcsolatot és bár nekik is nagyon nehéz volt, nem nehezteltek rám.
Súlyos autoimmun betegséggel küzdöttél, amivel kapcsolatban úgy fogalmaztál, hogy az volt a megérzésed, hogy kegyelmi állapotba kerültél. Ez volt az a pont, amikor végérvényesen a Jóisten karjaiba menekültél?
Valójában nem is kellett menekülnöm. Ekkor már a lelkivezetőmhöz kerültem, akit kértem, hogy segítsen, mert bár sok mindent összegyűjtöttem magamról, de a lélek hiányzik belőlem.
Elkezdtem tudatosítani magamban, hogy ami bennem nem szeretet, az múljon el az életemből. Ezzel párhuzamosan megjelent egy torzulás a fejemen, aztán a bőrömön lettek elváltozások, vagyis elkezdődött egy autoimmun betegség, ami egyszerűen megfogalmazva azt jelenti, hogy a szervezet önmaga ellen fordul.
Mindaz az önostorozás és bűntudat, ami folyamatosan ott volt az életemben, egyenes úton vezetett a betegséghez.
Elkezdődött egy párbeszéd Istennel, még nem azzal a tudatossággal, mint ahol most tartok, de emlékszem, amikor feküdtem az ágyban, nem tudtam megmozdulni, és azon gondolkoztam, hogy miből fogom fizetni a csekkjeimet. Belülről hallottam egy hangot, hogy a „hogyan nem a te dolgod.”
Nagyon sok minden történt az életedben. Miért kaptad ezeket a kereszteket és miért mesélsz róluk?
Hogy miért kaptam, azt a Jóisten tudja. Szokták mondani, hogy a jó tanítvány kap nehéz feladatokat, reménykedem benne, hogy jó tanítvány leszek talán egyszer. Hogy miért mondom el ezeket? Mindig nagy mesélő voltam, pedagógusként, trénerként végig kint álltam az emberek előtt és valakit vagy valamit képviseltem. Egy kedves barátom elhívott egy podcast adásba, mert érdekes emberekkel szeretett volna beszélgetéseket készíteni. Megcsináltuk, jól is sikerült, de amikor visszahallgattam, akkor azt mondtam magamnak, hogy soha többet nem szeretnék érdekes ember lenni, hanem tanúságtevővé szeretnék válni, de az nem tudtam, micsoda. A lelkivezetőm nagyon egyszerűen elmagyarázta, hogy akkor mindig Istenre mutassak, ne magamról, a vállalkozásomról szóljon a történet. Merthogy, amilyen nehézségek történtek az életemben, azokat emberi erővel szerintem nem lehet megoldani.
Most szombaton, szeptember 13-án, 14 órakor megrendezésre kerül a Mindenki Születésnapja életpárti séta, ami a Magyar Tudományos Akadémia elől indul majd.
Ez a program arra egy nagy lehetőség, hogy együtt lehet majd látni azokat a szervezeteket, ahol azt szeretnék megmutatni, hogy mit jelent az élet, miért jó azt védeni. Jó alkalom lesz ez a tájékoztatásra, illetve a a tanúságtételek, személyes történetek megosztásai szintén sokat fognak segíteni abban, hogy legyen az embereknek információjuk az életvédelemről.
Kiknek és miért ajánlod a sétán való részvételt?
Nagyon sok kisbabás családot látok, akik tavaly is ott tolták a babakocsit a sétán. Ők a legnagyobb propagandistái az életnek.
De jöjjenek el azok is, akik átestek abortuszon, nehéz helyzeteken, itt megtapasztalhatják, hogy támogatva vannak és muníciót kaphatnak, hogyha legközelebb az abortusz kísértése eléri őket, akkor ellen tudjanak állni és másoknak is azt tudják mondani, hogy van más választásuk.
Azt gondolom, hogy ezen a felvonuláson érezni lehet az élet szeretetét.
A Mindenki Születésnapja sétáról itt tudhatsz meg részleteket: Mindenki Születésnapja séta.
hirdetés
