Az emberi történelemben kevés kapcsolat annyira meghatározó, mint az apa-fiú viszonyulás. Ez a szál sokszor szoros és szeretetteljes, máskor terhelt és konfliktusos, olykor pedig a veszteség árnyéka borítja be.
Vannak könyvek, amelyek nem pusztán témát ajánlanak, hanem tükröt tartanak. Visszanéz ránk belőlük a saját történetünk, kérdéseink, elnémult vagy félbemaradt mondataink. Bolyki László Apák és fiúk című kötete ilyen tükör.
„Az öregek koronája: az unokák, és a fiak ékessége: az atyák.” (Péld 17,6) A Szentírás rövid, de mindent átfogó mondata világossá teszi: az apa és a fiú egymás tükrei és ajándékai. A gyermek jövőt hordoz, de múlt nélkül gyökértelen, az apa örökséget ad, de jövő nélkül árván marad. E kettő egymásban teljesedik ki, mint két part, amelyet a híd köt össze. Bolyki László Apák és fiúk -A férfivá válás útján című könyve e híd felépítésére vállalkozik. Szavakkal, történetekkel, iránymutatással segíti, hogy a nemzedékek egymás felé forduljanak és az életlánc ne szakadjon meg.
Az emberi történelemben kevés kapcsolat olyannyira meghatározó, mint az apa-fiúi viszonyulás. Ez a szál sokszor szoros és szeretetteljes, máskor terhelt és konfliktusos, olykor pedig a veszteség árnyéka borítja be. Szóljunk a zenéről is. Elengedhetetlen Bolyki László szolgálatát ismerve. Az apa–fiú kapcsolat zenetörténeti ábrázolásai egyszerre hordozzák a szeretet, a küzdelem, a tekintély, a veszteség és a megváltás dimenzióit. A barokk szakrális Atya–Fiú misztériuma, a klasszicizmus harmonikus rendje, a romantika tragédiája, a modern kor vádló kórusai és a mai világ filmes mítoszai mind ugyanazt mondják:
az emberi lét egyik legmélyebb kapcsolata a szülő és a gyermek közti kötelék.
Fotó: Líra.hu
A szerző zenész, igehirdető és lelkigondozó, aki nem elméleti katedráról beszél. Zenéhez szokott füle érzékenyen hallja meg a hamis és a tiszta hang különbségét az apa–fiú kapcsolatban is. Saját élettapasztalatból, igehirdetői helyzetekből és közösségi élmményekből táplálkozó szövege nem receptkönyv, hanem iránytű. Egyszerre tárgyilagosak és személyesek ezek a szövegek, tanítók és bátorítók. Aki ezt a hangot megismeri, könnyen megérti, miért nem ideológia, hanem gyógyítás ez az írás.
Schubert Erlkönig-jében (Egy vers – egy dal: Goethe – Schubert: Erlkönig Op. 1, D 328) ott a kétségbeesett apa, aki nem tudja megmenteni fiát. Bach kantátáiban ott az örök Atya, aki Fiát adja a világért. Britten War Requiemjében (The War Requiem, Op. 66) ott az elnémult generációk fájdalma. Mindez ugyanannak az igazságnak a hangjai:
az apák és fiúk egymásra vannak utalva, és sorsuk közös dallamként zeng végig a történelemben.
Végül, de nem utolsó sorban mintegy mennyei csattanóként szólal meg a Szentírás: „Az atyák szívét a gyermekekhez téríti, a gyermekek szívét az atyákhoz,” (Mal 3,24) a kötet utolsó mondataként a revideált Károli fordítás alapján: „És az atyák szívét a fiakhoz fordítja, a fiak szívét pedig az atyákhoz” (Mal 4,6a). Ez az ige mintegy feloldásként és útmutatásként áll az évszázadok zenéje fölött. Amit a muzsika sejtet és kifejez, azt Isten szava véglegessé teszi. Ez lenne az apák és fiúk egymásra találása a szeretetben.
Vannak könyvek, amelyek nem pusztán témát ajánlanak, hanem tükröt tartanak. Visszanéz ránk belőlük a saját történetünk, kérdéseink, elnémult vagy félbemaradt mondataink. Bolyki László kötete ilyen tükör. Nem azért, hogy megijedjünk tőle, hanem hogy végre megálljunk előtte, hogy a szétszálazódott életfonalat újra kézbe vehessük, és csomót kössünk rajta. Nem a kétségbeesés, hanem a helyreállítás csomóját.
A könyv tétje nagy, hogyan lesz a fiúból férfi, és a férfiból apa, miként öröklődik – vagy szakad meg – a bizalom, a bátorság és a felelősség lánca nemzedékről nemzedékre.
Bolyki László éleslátással mondja ki azt, amit sokan tapasztalunk. A férfias erények – erő, állhatatosság, tekintély – sok közegben gyanússá váltak vagy megfakultak. Ennek egyik ára, hogy az apák – testben vagy lélekben – gyakran hiányoznak. Nem adják át a tartást adó mintákat, az áldást, a felelősség örömét. Az életlánc ilyenkor megszakad, s a fiúk beavatás nélkül maradnak, útjelzők híján. A kötet nem siránkozás, inkább ébresztő és újjáépítő szándékú írás, amely visszavezeti az olvasót a forráshoz, a jó értelemben vett, szolgáló férfiszerephez.
A könyv bibliai történetekre támaszkodik, de nem vallási zsargonként használja a Szentírást, hanem élő tapasztalatként. Példák, képek, emberi sorsok felől közelít, majd a jelen mindennapi dilemmáira fordítja le a tanulságot. A személyes elbeszélések mellé történelmi kitekintés társul, hogyan öröklődnek minták, mi minden metszheti el a szellemi örökséget és mit tehetünk, ha már megtörtént a törés.
A hangsúly mindvégig a lehetőségen, a visszafordíthatóságon van.
A kötet egyik csöndes, mégis erőteljes állítása, hogy a férfivá válás nem az öklök összeszorításával kezdődik, hanem a gerinc kiegyenesítésével. A tartás, amelyben fegyelem és gyöngédség, határ és meghittség egyszerre van jelen, nem ellentéte az érzelmeknek, hanem formája. A fiú akkor kap erőt, ha az apja tekintetéből nem hiányzik a gyönyörködés; és akkor tanul határt, ha az apja szava mögött ott áll a saját élete mint igazolás. Bolyki szövege több ilyen „apanyelvi” alapigazságot is kimond, az áldás kimondásának jelentőségét, a jelenlét elsőbbségét a teljesítéssel szemben és azt, hogy a felelősség felvétele az egyetlen út a szabadsághoz.
A modern társadalom egyik rejtett sebe éppen a beavatás-kultúra hiánya. A fiúknak ritkán adódik tiszta, közösségileg is megerősített alkalom arra, amikor megélhetik, hogy ettől a perctől fogva másképp tekintenek magukra és másképp az apákra, akik férfiként számíthatnak rájuk és rájuk férfiként számíthatnak ők. A könyv arra tanít, hogy a beavatás nem nagy szavak és hősies gesztusok látványos színháza, hanem következetes, szeretettel feszesített mindennapok sora.
Közös munka és közös csönd, kimondott bocsánatkérés és kimondott dicséret, közös útvonalterv és közös ünneplés. Ez a felnövés ritmusa.
A bibliai történetekre épülő gondolatmenetben a férfiszerep nem ideológiai csatatérré válik, hanem szövetséggé, Isten, ember és közösség egymásba fonódó kapcsolatává. A tekintély nem uralkodás, hanem gondnokság, a vezetés nem önigazolás, hanem szolgálat. Ez a könyv nem a régi szerepek restaurálását sürgeti, hanem a személyesség helyreállítását, hogy a név valóban név legyen, a kézfogás valóban kézfogás, az ígéret pedig tényleges ígéret.
Kinek szól ez a könyv?
… szól az apáknak, akik érzik, hogy a gyorsuló világ zajában elhalkul a saját hangjuk és szeretnék újra hallani.
… szól a fiúknak, akik egyszerre éheznek a szabadságra, ugyanakkor vizsgálják határaikat és szeretnék megtanulni, hogyan lehet ez a kettő szövetség és nem ellenség.
… szól az anyáknak is, akik gyakran híd szerepben állnak, s szeretnék jobban érteni a két part – apa és fiú – jelzéseit.
… szól a lelkészeknek és a pedagógusoknak, akik közösségeket kísérnek, s tudják, hogy kell egy gyermekhez közösség, de ugyanúgy gyülekezet kell egy férfihoz is.
Fotó: Dreamstime.com
Bolyki prózája nem harsány, mégis szenvedélyes. A zenéből hozott fegyelme érződik a kompozíción, motívumok térnek vissza, hangsúlyok épülnek, csöndek kapnak értelmet. A könyv legnagyobb ereje éppen ez a fegyelmezett szenvedély, meg tud állni a fájdalom előtt, meg meri nevezni a veszteséget, de nem engedi, hogy a seb elmondhatatlanná váljon. A mondatok végén nem pontot, hanem kilátást kapunk.
A hazai közélet és egyházi tér aligha bővelkedik olyan, széles közönségnek szóló, mégis gondolati igényességű munkákban, amelyek a férfivá válás kérdését nem szlogenekkel, hanem lelki és kulturális mélységgel tárgyalják. Ebben az értelemben – témájával és megközelítésével – a kötet az utóbbi évek egyik fontos kiadványa, jelentőségét nem a hangereje, hanem a tisztasága adja. Mindemellett a legkihangsúlyozandóbb tény, hogy a kötetben végig jelen van az alázat.
Érdemes szívünkbe vésni a könyv egyik kulcsmondatát: „Ne a sarkadra állj, hanem a helyedre!”, oda, ahol felelősség, hűség és jelenlét vár ránk. Ez a mondat nem keménységet, hanem megbízatást jelent, a családban, a gyülekezetben, a munkában, a barátságban. És aki megáll a helyén, az nem csak bírja, hanem építi is a többiek életét. (Hab 2,1)
„Én pedig elküldöm hozzátok Illés prófétát, mielőtt eljön az Úr nagy és félelmetes napja. Az atyák szívét a gyermekekhez téríti, a gyermekek szívét az atyákhoz, hogy pusztulással ne sújtsam a földet, amikor eljövök.” (Mal 3,23–24) Ez az ígéret prófétai erővel mondja ki, hogy
a világ jövője azon áll vagy bukik, hogy a nemzedékek egymás felé fordulnak-e.
Ha a szívek találkoznak, ott áldás születik: a fiú örököl, az apa beteljesül, és együtt épül tovább a jövő. Ha viszont elszakadnak, pusztulás marad.
Bolyki László könyve nem egy egyszerű olvasmány, mindemellett hívás: apákhoz és fiúkhoz egyaránt. Hívás a szív odafordítására, hogy az életláncban újra felcsendüljön az áldás dallama. Aki csak teheti, olvassa el. Ne egyszer!
Turczi Árpád
hirdetés
