Szent Péter és Pál apostolok ünnepén Nagy Péter János felvidéki plébános arra emlékeztet, hogy az Egyházat nem csupán hagyományok és intézmények, hanem maga Krisztus tartja össze. Az apostolok – Péter, a szenvedélyes halász és Pál, a megtért farizeus – életpéldája az alázat, a megtérés és a tanúságtétel örök értékére irányítja figyelmünket. Az Egyház közössége Krisztus titokzatos Testének tagja, s a szentségi életből merítve halad az örök élet felé. A szerző hangsúlyozza: Isten szeretete megelőzi a mi válaszunkat, és akkor is jelen van, amikor gyarlóságaink miatt eltávolodunk Tőle. A keresztény ember hivatása, hogy hiteles élettel, alázattal és bizalommal válaszoljon erre a szeretetre.
„Mi tartja össze az Egyházat? A hagyomány? A tanítás? Az intézmények? Vagy valami mélyebb – valaki?”
Hitünk tanítása szerint az Egyház a megkereszteltek közössége. A keresztség ajtót nyit a szentségek világára, és beilleszt bennünket az Egyház testébe – Krisztus titokzatos Testének leszünk tagjai. Isten népéhez tartozunk. Ez a hovatartozás azonban nem intézményi, hanem lételvi valóság: az Egyházban élők Krisztus életében részesednek.
Ma Szent Péter és Szent Pál apostolokat ünnepeljük – az Egyház oszlopait. Az apostoli hitre épül az Egyház hite. Szent Pál világosan írja az efezusiaknak:
hirdetés„Az apostolokra és a prófétákra alapozott épület vagytok, s a szegletkő maga Jézus Krisztus. Ő tartja össze az egész épületet, belőle nő ki az Úr szent temploma. Ti is benne épültök egybe a Lélek közreműködésével az Isten hajlékává.” (Ef 2,20–22)
Az Egyház történelme során a keresztények szívében mindig elevenen élt a meggyőződés: ez a földi élet csak előkészület az örök életre. Mindent – tudást, munkát, örömöt és szenvedést – az örök haza fényében értelmeztek. De az idők változása nem mindig kedvezett ennek az örök dimenziónak.
A kísértés – ma talán még élesebben, mint valaha – újra és újra megkísért: a korszellemhez való igazodás.
Ez az Egyház egyik legnagyobb próbatétele: amikor pásztor és hívő egyaránt megfeledkezik arról, hogy nem e világból való, hanem az örök élet felé tart.
Mi a legfontosabb kérdés?
Hisszük-e az örök életet – és életünket Isten és embertársaink felé ennek a fényében éljük-e?
Megtartjuk-e Isten parancsait?
Hisszük-e mindazt, amit kinyilatkoztatott – és élünk-e a szentségek kegyelméből?
Ha ezekben a kérdésekben lelkileg és testileg is igyekszünk buzgón élni, akkor az alázat lesz a legnagyobb földi erényünk – s egyben a legnagyobb kegyelem, amit ember elnyerhet. Az alázat nem önleértékelés, hanem Istenben való bizalom.
Merjük szeretni az Egyházat – mint anyánkat –, örök életünk reményében!
Sokan úgy gondolják, hogy a bűn és az erény küzdelme a modern kor betegsége. Pedig nem újkeletű. A sátáni logika változatlan: az embert Isten szeretetéből kiszakítani. Csak a módszerek változnak.
Már az első keresztény századokban is akadtak, akik – a nyugalmat választva – inkább megtagadták hitüket, mintsem oroszlánok elé vessék őket.
De ne feledjük: nem mi tartjuk össze az Egyházat, hanem Jézus Krisztus.
Ő a szegletkő, Ő a hajó kapitánya, Ő a pásztor.
Ezért meg kell állnunk egy tisztán kinyilatkoztatott igazság mellett – hogy egyre mélyebben megértsük a szentségi élet, az önátadás és a tanúságtétel értelmét.
Ahogy Szent János írja:
„Megismertük és hittünk a szeretetben, amellyel Isten van irántunk.” (1Jn 4,16)
A Szentírásban a „megismerés” nem puszta értelmi felfogás, hanem mély, személyes kapcsolat. Aki igazán ismer, az szeret. Aki igazán szeret, az alázattal közeledik. Nincs bensőségesség alázat nélkül – sem ember és ember, sem ember és Isten között.
Ez az Egyház szeretetének forrása.
Lelki szemeink ma Szent Péterre és Pálra irányulnak. Két különböző világra figyelünk:
– Péter halászfalu fia. Egyszerű ember, aki nem ismeri a görög filozófiát, de szíve nyitott, természete szenvedélyes. Hol elbukik, hol felemelkedik, mígnem elérkezik a hitvallás órája.
– Pál tanult farizeus, Gamáliel tanítványa, római polgár. Éles eszű, eltökélt, kérlelhetetlen – mígnem egy nap lehull a lóról, s Krisztus megszólítja: „Saul, Saul, miért üldözöl engem?”
Azaz: miért üldözöd az Egyházat?
Két ember – két világ. És mégis: egy szív, amely nyitott volt Isten szeretetére.
Mindketten meg lettek érintve Krisztus által – és ez a találkozás új emberré formálta őket.
Péter a halfogás csodájánál ismeri fel bűnösségét: „Uram, menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok!” – mondja, és Jézus akkor mondja neki: „Embert halászol majd.”
Pál a damaszkuszi úton hallja a hívást, és attól a pillanattól kezdve az Egyház apostola lesz. Azé az Egyházé, amelyet korábban üldözött.
Ők az Egyház oszlopai. Az alázatuk az, ami örök példa számunkra. Péter ma is figyelmeztet:
„Urunkat, Krisztust szentül tiszteljétek szívetekben, és legyetek mindig készen rá, hogy mindenkinek megfeleljetek, aki csak kérdezi, mi az alapja reményeteknek.” (1Pt 3,15)
Zárásként két világos igazságot szeretnék a szívünkbe vésni:
- Isten előbb szeretett bennünket, mint hogy mi megismertük volna Őt. Szeretett akkor is, amikor még nem kerestük Őt, és szeret akkor is, amikor botladozunk, távol vagyunk. Ma már tudjuk: szeretve vagyunk.
- Isten a bűneink ellenére is szeret bennünket. Ahogyan szerette Pétert, aki megtagadta Őt, és szerette Pált, aki üldözte az Egyházat. Úgy szeret minket is – akár halászok vagyunk, akár szenvedélyes lelkű, éles eszű hithirdetők.
A tettek hitelesítik a hitünket. Ne csak szavainkkal, hanem életünkkel szeressük Krisztust – és szeressük az Egyházat.
Nagy Péter János
gútai plébános
hirdetés
