Te még hiszel a Mikulásban? A húsvéti nyusziban? A Jézuskában? Hányszor halljuk ezeket a naivitásra utaló kérdéseket? A gyermeki hit megrendíthetetlen. Ők azok, akik csodálattal hallgatnak történeteket. Nem keresnek apróbetűs részeket, kiskapukat. És ami a legcsodálatosabb bennük, hogy feltétel nélkül tudnak szeretni.
Mi felnőttek már átéltünk megannyi csalódást, egyre több negatív tapasztalatot gyűjtünk, és bizony megrendült a bizalmunk is. Ha teljesen őszintén magunkba nézünk, valószínűleg találunk nem is egy olyan alkalmat, amikor előítélettel álltunk valaki előtt. A kinézete, a „híre” vagy egyszerűen csak a saját megállapításunk miatt. És mekkora szégyen az, amikor valakit rosszul ítéltünk meg, majd kiderül, hogy egy barátságos, pozitív személyiség! Nyilván előjön a védekező mechanizmus – hiszen a mai kor emberének abból bőven kijut, egyfajta pajzsot húz maga elé, és máris mentesítve érzi magát – és rögtön előkapar az emlékezetéből néhány példát, amikor pozitívan fordult egy embertársa felé és csalódnia kellett. Valójában Jézus is csalódhatott a tanítványaiban, amikor ők nemes egyszerűséggel magára hagyták a Golgotán. Júdás elárulta, Péter megtagadta, a többiek sem nagyon törekedtek arra, hogy kiálljanak mellette. Egyedül János a szeretett tanítvány volt az, aki végig Krisztus mellett maradt. Mégis meglátogatta őket a feltámadása után , és ahelyett, hogy sértődötten szólt volna hozzájuk vagy lehordta volna őket a sárga földig, így szólt:
„Békesség nektek!” E szavakkal megmutatta nekik kezét és oldalát. Az Úr láttára öröm töltötte el a tanítványokat. Jézus megismételte: „Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.” Ezekkel a szavakkal rájuk lehelt, s így folytatta: „Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek megtartjátok, az bűnben marad.” (Jn 20, 19-24)
Egyszerű szavak. Békesség. Megbocsájtás. Bocsánat.
Valahogy felnőttként ezek egyre inkább nehezünkre esnek. Békét kötni valakivel, aki megbántott. Megbocsájtani a másiknak, aki ellenünk tett vagy mondott valamit. És főképp bocsánatot kérni, még akkor is, amikor nem feltétlenül nekünk kellene megtenni az első lépést.
Ezekre a dolgokra viszont a gyerekek képesek. Nekik nem a saját igazuk a fontos. Sok időt töltök köztük és tapasztalom, hogy ők is bántják egymást, de a fájdalmuk, a sértettségük nem tart hosszú ideig, hiszen nekik fontosabb az, hogy játszanak, nevessenek. Ők tudnak felejteni, nem hordozzák magukban a haragot, ami csak megmérgezi őket. Nem hiába mondta Jézus:
„Ki a legnagyobb a mennyek országában?” Odahívott egy gyereket, közéjük állította, s azt mondta: „Bizony mondom nektek, ha nem változtok meg, s nem lesztek olyanok, mint a gyerekek, nem mentek be a mennyek országába. Aki tehát megalázza magát, mint ez a gyerek, az a legnagyobb a mennyek országában. Aki befogad egy ilyen gyereket a nevemben, engem fogad be.” (Mt 18,1-7)
Az „igazunkat” csak a sírig visszük, de ott már mit sem ér. Senki nem fog úgy távozni ebből a világból, hogy „megérte haragot tartani, mert úgyis nekem volt igazam”. A földön kell gyakorolni a megbocsájtást és a bocsánatkérést, mert ezek által jutunk el a békességre.
Sok felnőtt nem látja be, de bőven van mit tanulni a gyerekektől. Vagy egyszerűen visszaemlékezni a saját gyermekkorunkra. Azt gondolom előbb jut eszünkbe a gyerekkori barátunk neve, mint azé, akivel egyszer rosszban voltunk. Szokták is mondani, az idő megszépíti a dolgokat, enyhíti a fájdalmakat, begyógyítja a sebeket. Minél távolabb kerülünk a konfliktustól, annál inkább halványul a kép. Talán ma már nem is érintene minket mélyen az a mondat vagy viselkedés, mégsem nyúlunk a telefonért, hogy megtegyük az első lépést. Még talán akkor sem, amikor csak magunknak bevalljuk, hogy hiányzik a másik társasága. Barátok, családtagok ássák egymás között a szakadékot, ahelyett, hogy gyermeki bölcsességgel hidakat építenének. Az érettség nem biztos, hogy egyenesen arányos a kor előrehaladtával.
Isten éltesse a gyerekeket, akik példájukkal segítenek emlékezni, miként érdemes ezen a Földön élni!
hirdetés
