Nagyböjt vége felé járva, és a keresztút stációiról mindig más szempontok szerint elmélkedve, újra és újra elcsodálkozom azon, hogy az egyes stációk mennyire megfelelnek az emberi élet megpróbáltatásainak. Hiszen az életben is előfordulnak olyan időszakok, amikor úgy érezzük, mintha magunk is a keresztutat járnánk.
Amikor igazságtalanság ér minket, amikor visszük a saját keresztünket, melynek súlya alatt oly sokszor elesünk, amikor segítőtársakra lelünk a kereszthordozásban, vagy éppen a megfosztottság, veszteség és teljes kiszolgáltatottság állapotában vagyunk, jusson eszünkbe, hogy Jézus ezeket mind ismeri, előttünk járt, utat mutatott, így nem is gondolnánk, mennyire közel van mindazokhoz, akik testi vagy lelki szenvedés súlyát cipelik.
Bizonyára mindnyájan voltunk már olyan helyzetben, amikor félreértettek minket, vagy valótlan következtetéseket vontak le szavainkból, tetteinkből, netán vádoltak vagy rágalmaztak minket. Ilyenkor az ember teljesen természetes reakciója az, hogy próbálja megmagyarázni saját nézőpontját, és reméli, hogy megértik. De tekintsünk csak Jézusra. Ő mit tett vádlói előtt? „Jézus hallgatott.” (Mt 26,63)
hirdetésMilyen sokat mondó ez a csend. Ez a szeretet és az Atyának való teljes odaadottság csendje.
Kalkuttai Szent Teréz anyának van egy gyönyörű verse, címe A hallgatás értéke. Ennek egyik versszaka így szól: „A hallgatás hit, amikor nyugodtan vársz, mert tudod, hogy az Úr fog cselekedni. Amikor lemondasz a világról, hogy az Úrral lehess, amikor nem törődsz azzal, hogy megértsenek téged, mert elegendő neked, hogy az Úr megért, a hallgatás hit.”
Kérjük az Úrtól annak a teljes odaadottságnak és hitnek az ajándékát, mely által már el tudunk szakadni a világtól azért, hogy Vele lehessünk már itt a földön, és majd az örökkévalóságban.
De Jézust követve tudjuk, hogy a dicsőségbe a kereszten át vezet az út.
Mindannyiunknak vannak keresztjei, mindenkinek más természetű. Életünk megpróbáltatásait, szenvedéseinket, nehézségeinket, keresztjeinket nem hordozzuk igazán szívesen. De emlékezzünk Jézus szavaira: „Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét és kövessen engem.” (Mt 16,24)
Gondolkodjunk csak el rajta, hogy mi meddig akarjuk követni Jézust? Addig vagyunk Vele, amíg ünnepli a tömeg, amíg népszerű és szamárháton bevonul Jeruzsálembe? Követjük-e akkor is, amikor elárulják, megvádolják, vállára teszik a keresztet, és keresztre szegezik? Van-e merszünk ott állni a kereszt alatt Máriával és Jánossal?
Egy nagyon érdekes nézőpontú írást olvastam Monforti Grignon Szent Lajostól, címe: Levél a kereszt barátaihoz. Ebben az írásában egy első látásra meglehetősen erős kijelentést tesz: „Látszatra sok barátom van, akik ugyan hangosan bizonygatják, hogy szeretnek engem; valójában azonban gyűlölnek, mert nem szeretik keresztemet. Sok olyan barátom van, akik asztalomnál akarnak ülni, de kevés olyan, aki keresztemet hordozza.” Igazán elgondolkodtató ebből a nézőpontból áttekinteni személyes hitünket és Jézus iránti szeretetünket. Szívesen ajánlom ezt a rövid, de igazán mély tartalmú olvasmányt.
A szentek életét olvasva gyakran találkozhatunk részükről azzal a vággyal, hogy szívesen szenvednek Jézusért, örömmel teszik és vágynak arra, hogy Jézus szenvedéseiből részesüljenek. Az én kedves védőszentem, Szent Rita is arra vágyott, hogy osztozhasson a megfeszített Jézus kínjaiban. Ekkor kapta homlokára a töviskorona egyik tövisének stigmáját.
De hogyan tudjuk türelemmel és engedelmesen viselni szenvedéseinket? Csakis Jézusba kapaszkodva, csak Vele együtt járva életünk keresztútját. Szent II. János Pál pápa írja a Salvifici doloris (Az emberi szenvedés keresztény értelméről szóló) enciklikájában:
„A szenvedés értelme akkor nyílik meg az ember előtt, ha felveszi keresztjét és lélekben egyesül Krisztus keresztjével.”
Utunkon azonban az Úr mindig küld nekünk segítőtársakat, ahogy Jézus keresztútján is találkozott olyan emberekkel, akik fizikailag és lelkileg támogatták őt.
A keresztút stációi szerint legelőször édesanyjával találkozott. Micsoda felüdülés lehetett a szenvedések között az ismerős arc, a szeretett édesanya. Nekünk is néha már az felüdülést jelent a megpróbáltatások alól, ha valaki mellénk áll, egyszerűen ott van. Néha nem is kell több. Mondja a bölcsesség: „a megosztott öröm dupla öröm, a megosztott fájdalom fél fájdalom”. A legtöbb ember életében az édesanya a biztos pont, akinek szeretete gyermeke iránt ideális esetben a legközelebb áll a tökéleteshez. A Szűzanya anyai aggódása, rendíthetetlen szeretete egy pillanatnyi lelki enyhülés felnőtt gyermeke számára a szenvedések közepette. Ő most is ott van mellette, ő kitart, ő most is támogat, ahogy azt az édesanyák teszik.
Fizikai segítség gyanánt Cirenei Simon siet Jézus segítségére. Simont kényszerítették a teher viselésére, azonban – Szent II. János Pál pápa 2000. évi keresztúti ájtatosságon mondott szavait idézve – „Simon mégis megragadja a keresztet, hogy segítsen Jézusnak. Egy nagyböjti ének mondja: ,,Jézus a kereszt súlya alá fogadja a Cirenei Simont”. E szavak szerepcserét mutatnak: az isteni Elítélt úgy jelenik meg, mint aki ,,odaajándékozza” a keresztjét. Vagy talán nem ő maga mondta: ,,Aki nem veszi föl a keresztjét és nem követ engem, nem méltó hozzám” (Mt 10, 38)? – Simon ajándékot kap. ,,Méltó” lett rá. …
Miközben vitte a keresztet, kezdte megismerni a kereszt Evangéliumát. Attól kezdve hány de hány Cireneinek szólt ez az Evangélium, s hív megszámlálhatatlan sokaságot arra, hogy vigyék Krisztussal együtt a keresztet!”
Életünk során előfordul, hogy amikor roskadozunk a keresztünk alatt, valaki jön, és segít azt hordozni. Ennek a segítségnek a másik ember meghallgatásától kezdve a tevékeny szeretetig számtalan formája lehet. Ne habozzunk figyelni a másik emberre, és legyünk elég bátrak ahhoz, hogy odalépjünk és segítségére legyünk a kereszthordozásban.
A következő személy, akivel Jézus találkozik, Veronika, aki kendőjével letörli arcát. Régebben sokat gondolkodtam rajta, hogy ő vajon miért lépett oda Jézushoz, mi volt az ő szerepe a történetben? Azt hiszem, ő egy bátor és irgalmas asszony lehetett. Bátor, mert tettével közösséget vállalt Jézussal, ami akkoriban nem volt egy életbiztosítás. Lehetséges, hogy Krisztus követője volt, vagy épp csak az események indították meg a szívét. Nem tudjuk. És irgalmas, mert szeretett volna tenni valamit ezért a szenvedő emberért, kendőjét nyújtotta, és gondoskodó szeretetével megtörölte az elgyötört isteni ember-arcot. Szeretetteli cselekedetének jutalmaként Jézus a kendőn hagyta arcának hiteles képét, vera icon-ját. Szintén Szent II. János Pál pápa gondolatait idézve: „A kendő, melyen kirajzolódott Krisztus arca, üzenetet hordoz számunkra. Ezt mondja: Íme, miként erősíti a hasonlóságot a világ Megváltójához minden jócselekedet, az igaz szeretet minden megnyilvánulása a felebarát felé, abban, aki a jót tette.
A szeretet tettei nem múlnak el. A jóság, a megértés, a szolgálat minden megnyilvánulása eltörölhetetlen nyomot hagy az emberi szívben, és egyre hasonlóbbá teszi ahhoz, aki „a szolga alakját magára öltve kifosztotta magát” (Fil 2,7).”
Nehéz a kereszt súlya, néha alig elviselhető. Az emberé is időnként, és Jézusé is nehéz volt. Jézus háromszor is elesik a kereszttel. És mi hányszor esünk el? Hányszor estünk el, és még hányszor fogunk elesni? Igen, előfordul, hogy utunkon kihúzzák a lábunk alól a talajt. Bármi miatt is hullunk porba, Krisztus megmutatta, hogyan tovább. Felállni, tovább menni, egyszer, kétszer, háromszor, vagy ahányszor csak kell. Ez minden alkalommal egyre nehezebb, az embernek egyszer csak elege lesz abból, hogy már megint fel kell állni, ami nagy munka, fájdalmas, izzadságos, sok alázatot, kitartást és imádságot kíván. De nem nagyon van más út. És mindig ott a segítség, Veronikák és Simonok várnak az út mellett. És Jézus is ott áll mellettünk, hogy járjuk végig az utat, épp azt, ami nekünk rendeltetett, és aminek minden keresztje és állomása az üdvösségünket szolgálja.
Szeretünk elesni, újra és újra botladozni az úton? Nem igazán. Az elesések viszont az üdvösség felé vezető utunk során szükségesek. A pszichológia is azt mondja, hogy kríziseken keresztül mélyül a személyiség. A traumák és nehéz helyzetek a hit mélyüléséhez is elengedhetetlenek.
Szent Pio atya mondása szerint
„A nagy lelkek mindig szerették a fájdalmat. A bukás után ez a teremtés segítőtársa, hogy a lélek újra fölemelkedhessen. A fájdalom a végtelen szeretet egyik ölelő karja – újjászületésünkért.”
Vianney Szent János pedig egyenesen a szenvedés boldogságáról beszél: „Kérnünk kell a kereszt szeretetét: akkor édessé válik. Megtapasztaltam: négy vagy öt éven át sokat rágalmaztak, sok ellenmondásban volt részem, eléggé megzavartak. Ó, voltak keresztjeim… szinte több, mint amennyit el tudtam viselni! Elkezdtem kérni, hogy szerethessem ezeket a kereszteket… S akkor boldog lettem. Higgyétek el nekem: nincs másban boldogság!”
Mindannyian hosszan tudnánk sorolni az élet nehézségeit, személyes megpróbáltatásainkat. De a fő kérdés az, hogy akarjuk-e, tudjuk-e ezeket a keresztjeinket Jézusért szeretni? Kérjük a világosság Lelkét, hogy megérthessük életünk nagypéntekjein a megpróbáltatások mögötti isteni rendező elvet, és az erősség Lelkét, hogy szeretettel, alázattal és engedelmesen viseljük a keresztet, melyre Jézus példát mutatott nekünk. Hiszen tudjuk, hogy – amolyan isteni paradoxonként – gyengeségeinkben rejlik a legnagyobb kegyelmi erő, ahogy Szent Pál is írja: „az erő a gyöngeségben nyilvánul meg a maga teljességében. Ezért a legszívesebben a gyöngeségeimmel dicsekszem, hogy Krisztus ereje költözzön belém. Kedvem telik a Krisztusért való gyöngeségben, gyalázatban, nélkülözésben, üldöztetésben és szorongattatásban, mert amikor gyönge vagyok, akkor vagyok erős.” (2Kor 12, 9-10)
Pilinszky János egy rövid, de amolyan pilinszkys mélységű nagyböjti írásában Simone Weil gondolatát idézi: „A kölcsönös szeretet és a kölcsönös szenvedés: Isten és ember kölcsönös szeretete és kölcsönös szenvedése. Mivel ahogy Istennek szenvedés volt halálunk és bűneink vállalása, nekünk se lehet eljutnunk Isten tökéletes halhatatlanságába és tökéletes ártatlanságába, egyedül szenvedések árán, s egyedül a szeretet erejével.”
Életünk nagypéntekjein mindig legyen szemünk előtt a bizalom és a remény, hogy a Golgota csak egy stáció, de nem a végállomás. A feltámadás dicsőségébe a kereszten át vezet az út. Követjük-e Jézust a keresztúton, hogy aztán Vele lehessünk dicsőségében is?
Kissné Berta Rita
Borítókép – Fotó: pexels.com
