Azzal, hogy az étkezőasztal képernyőmentes térré válik, a családok újra rátalálhatnak az intimitásra és a történetmesélés örömére.
Az emberek született mesélők. A legkorábbi, tűz mellett suttogott meséktől kezdve a Szentírás nagy elbeszéléseiig a történetmesélés mindig is az emberi kapcsolatok sarokköve volt. A keresztény hitünkben a történetek még mélyebb jelentéssel bírnak – az igazság, a hit és az erkölcsi nevelés eszközei. Jézus példabeszédeitől a szentek életéig
a történetek alakítják Istenről és önmagunkról alkotott képünket.
Manapság azonban sok otthonban az, hogy a vacsoraasztalnál mindenki a telefonját nyomkodja, azt veszélyezteti, hogy eltűnik ez a nagyon fontos hagyomány. Az értesítések helyettesítik a nevetést, a görgetés a szemkontaktust, és a készülék gyakran elveszi a teret onnan, ahol a nyitott szívnek kellene lennie. Ez valódi veszteség, de nem visszafordíthatatlan. Azzal, hogy az asztal képernyőmentes térré válik, a családok újra rátalálhatnak az intimitásra és a történetmesélés örömére.
Miért nem valók az okoseszközök az asztalhoz?
Az étkezés fizikai és szellemi értelemben is szent idő. Táplálékot nyújtanak a testnek, miközben lehetőséget nyújtanak a másokkal való tartalmas kapcsolódásra is. A családi asztal az ,,oltár” szimbolikus megfelelője, ahol a hívek összegyűlnek, hogy közösséget vállaljanak Istennel és egymással. Ha képernyőket viszünk ebbe a térbe, az eltereli a figyelmünket és aláássa a mély kapcsolatokat, amelyeket a közös étkezés elősegít.
A tanulmányok is azt mutatják, hogy a képernyő használata az étkezések során csökkenti a beszélgetésre fordított időt és gyengíti a családi kötelékeket. A gyermekek különösen érzékenyek ezekre a pillanatokra; vágynak arra, hogy szüleik és testvéreik lássák, meghallgassák és értékeljék őket.
Amikor a hangsúly a képernyőre helyeződik, annak az az üzenete, hogy a virtuális világ fontosabb, mint a szobában lévők.
A közös történetek ereje
A képernyők helyett a családok visszatérhetnek a történetmeséléshez – egy olyan gyakorlathoz, amely nemcsak szórakoztat, hanem jellem- és hitformáló is. Az asztalnál elmesélt történetek között a könnyed családi anekdotáktól kezdve a Szentírásról vagy a szentek életéről szóló elmélkedésekig minden előfordulhat.
Amikor a családok történeteket osztanak meg egymással, olyan alapvető erényekre tanítanak, mint a bátorság, a kedvesség és a kitartás. A gyerekek megértik, hogy az élet kihívásaira hittel lehet válaszolni, és hogy minden ember élete egy nagyobb történet része, amelyet Isten írt.
Intimitás külső ingerek nélkül
A külső zavaró tényezők nélküli közös étkezés magától értetődően mélyebb intimitást tesz lehetővé. A képernyők hiányában a családok jobban élvezhetik az ételt és a beszélgetéseket. Az olyan nyitott kérdések, mint „Mi volt a napod legjobb része?” vagy „Mi az, amiért hálás vagy?” mindenkit arra hívnak, hogy meséljen és figyeljen.
Az a gyermek, aki úgy nő fel, hogy az asztalnál valóban meghallgatják, később nagyobb valószínűséggel fordul a szüleihez nehéz kérdésekkel vagy problémákkal.
Az asztal visszahódítása
Ahhoz, hogy a vacsoraasztal képernyőmentes zónává váljon, nem kellenek nagyszabású gesztusok, csak tudatosság. Kezdd azzal, hogy felállítasz egy közös családi szabályt: nem lehet nálunk telefon, táblagép vagy más eszköz étkezés közben!
Hogy könnyebb legyen erre átállni, kitalálhatunk étkezési rituálékat, amelyeket mindenki vár. Mondjuk gyújthatunk gyertyát, mondhatunk közösen hálaadó imát vagy kinevezhetünk minden étkezéshez egy-egy „napi mesemondót”, aki megosztja a kedvenc meséjét.
Egy olyan világban, amely tele van frusztráló dolgokkal, a családi asztal menedék lehet.
Ha a családok nemet mondanak a képernyőkre az étkezések során, igent mondanak valami sokkal nagyobbra: a kapcsolat és a hit fontosságára, amely Isten szeretetének örök történetében gyökerezik.
Forrás: Aleteia
Fordította: Szilágyi Anna
hirdetés
