Keresztény családban felnőni egyszerre kiváltság, ugyanakkor kihívás is. Én magam is tapasztaltam előnyeit és hátrányait is, amíg igent nem mondtam Isten hívására.
A felnőtté válás egy nagyon hosszú folyamat, valamilyen szempontból az ember születése óta készül arra, hogy egy nap felnőjön, önállósodjon, tudjon magáról gondoskodni, érett döntéseket hozni és vállalni értük a felelősséget, a szüleink pedig már egészen kiskorunk óta nevelnek erre bennünket. Egy kisgyerek kezdetben az otthonról hozott mintákat gyakorolja a közösségekben, majd szépen lassan különböző hatások érik és elkezd kialakulni a személyisége. Megtanul a saját módján kommunikálni, szeretni.
Így van ez az Istennel is. Aki olyan szerencsés, hogy vallásos családban nőhet fel, az látja a szülei hitét, azt kezdi el másolni. Így voltam ezzel én is. Minden vasárnap jártunk misére, imádkoztunk lefekvés előtt, láttam őket imádkozni, beszélgetni a hitükről. Keresztény óvodába, iskolába jártam, adott volt tehát egy vallásos közeg, amiben nevelkedtem, szocializálódtam. Mikor kisebb voltam, nyűg volt a misére járás, nem értettem, minek vagyok elrángatva, hisz azt sem tudtam, mi történik ott. Ahogyan nőttem fel, sokszor gondolkodtam azon, hogy miért is járunk misére, hogy ha felnövök, én bizony nem fogom egy hűvös, rideg helyen, komoly arcot vágó emberek között tölteni a vasárnapjaimat.
Ki merem jelenteni, hogy ha nem kerülök be keresztény közösségbe, ahol az életkoromhoz passzolóan tudtam megélni a hitemet, ma már nem biztos, hogy járnék misére, közösségekbe.
hirdetés13 éves voltam, mikor egy Szentségimádás közben először éreztem azt, hogy Valaki átölel és nem engedi, hogy a hitem felszínesen elvesszen.
A gimnazista éveimet aztán végigkísérte a folyamatos Istenkeresés, néha talán már erőltetett módon is. Bűntudatom volt, ha nem éreztem semmit egy mise, Szentségimádás alatt, ha éppen nem volt jó az imaéletem, és ahogy egyre mélyebben kerültem be közösségekbe, ez a folyamatos saját magamnak állított megfelelési kényszer egyre inkább erősödött bennem.
Mindeközben fel sem fogtam, hogy Isten a csendemre vár, arra, hogy megértesse velem, miben is hiszek, hogy a hitem ne egy kifelé megélt szép mutatvány legyen, hanem egy belülről fakadó kapcsolat.
Sokáig a hitemet a szorongás jellemezte, elhitettem magammal, hogy Isten elvárja, hogy mindig érezzem az Ő jelenlétét. Bennem pedig nem született meg az őszinte vágy Rá, arra, hogy betöltsön és úgy öleljen magához, ahogyan vagyok.
Gyakran hallom, hogy mennyire könnyű dolga van annak, aki vallásos családban nőhet fel. Valóban kiváltság egy ilyen alap, azonban én azt gondolom, hogy
annak, aki világéletében nem tapasztalta Isten szeretetét, sokkal megtartóbb élmény lesz az első Istenélménye, mint annak, aki ebben nőtt fel.
Nekem, aki kapott egy hitet otthonról, ezt a tanult Istenkapcsolatot a sajátommá kellett formálnom. Felnőtté kell, hogy váljon a hitem, ehhez pedig hozzátartozik az is, hogy meg kell ismernem a hitemet. Tudnom kell miben, Kiben hiszek. El kell tudnom fogadni azt, hogy nem fogom mindig érezni az Istennek a közelségét, meg kell tanulnom, hogy ilyenkor nem vagyok hibás, nem követtem el bűnt, csupán erősebben kell kapaszkodnom Isten megtartó szeretetébe. Könnyű dolga van-e annak, aki vallásos családban nő fel? Nem hinném, hiszen,
akire sokat bíztak, attól annál többet kívánnak.
Mindettől függetlenül hatalmas szükség van a keresztény családi alapra. Nekem rengeteget segített, hogy tudtam, otthon bátran és szabadon beszélhetek a hitemről. Szükség van a keresztény házasságokra, melyek központjában Krisztus áll. Az apákra, akik ”papként” vezetik családot és a keresztény anyákra, akik példaként szolgálnak a gyermekek számára.
hirdetés
