Szilágyi Anna 2024. 08. 22.

„Az ima nem mindig a körülményeinket változtatja meg, sokkal inkább minket” – interjú Nyári Attilával

„Istennek nem az a válasza a szenvedésre, hogy megszünteti, hanem hogy Vele át tudunk menni úgy a szenvedésen, hogy legyen értelme” – vallja Nyári Attila, a kistarcsai Golgota Gyülekezet alapító lelkipásztora. Azóta már nem gyülekezetvezetőként szolgál, hanem a közösségi médiában evangelizál: Biblia Elvitelre címmel podcastet vezet, valamint rövid videókat tesz fel könnyen befogadható, érthető, mégis mély üzenetekkel. Hamar rájött, mennyire fontos a fiatalabb generációk Istenhez vezetése, ahogy az is, hogy ne engedjük el azoknak a kezét, akik valami miatt eltávolodtak az egyháztól. Ők sokszor ugyanúgy vágynak Isten közelségére és az Ő igazságának meghallására. Attilával beszélgettünk a pártalálásról és annak nehézségeiről keresztényként, a magányról és arról is, hogyan érdemes imádkoznunk.

Most épp egy podcaststúdióban beszélgetünk, ami neked nem szokatlan, hiszen te magad is vezetsz egy podcastet, Biblia Elvitelre címmel. Mi indította el benned, hogy létrehozd ezt? Korábban azt írtad, óriási nyitott kapunak látod az online szolgálatot.

Igazából nem a podcasttel kezdődött, hanem a TikTokkal. Amikor már tudtam, hogy a kistarcsai Golgota Gyülekezetet át fogom adni, akkor kezdett el foglalkoztatni a téma. A gyerekeimtől hallottam a TikTokról, letöltöttem, megnyitottam, de be is csuktam gyorsan, mert ez volt az első olyan platform, amihez túl öregnek éreztem magam. Mégis adtam egy 20 napos kihívást magamnak: minden reggel, miután kitettem a gyerekeket a sulinál, félreálltam a parkolóban, felvettem egy rövid videót, feltöltöttem, hadd szóljon. Nagyon megdöbbentett, hogy milyen visszajelzések jöttek, hogy mekkora nyitottság van az emberekben. Rengeteg kérdést kaptam hitről, Istenről.

Az Ipsosnak volt egy kutatása 2023-ban, amely szerint

hirdetés

Magyarországon az emberek 62 százaléka vallásosnak tartja magát, de csak 11 százalékuk jár bármilyen gyülekezetbe, templomba, istentiszteletre.

Nekem ebből az jött le, hogy a lakosság több mint a fele nyitott Istenre, de nem fogjuk őket a szervezett egyházon, istentiszteleteken keresztül elérni. Ekkor jöttem rá, hogy kéne egy olyan formátum is, ami nemcsak egyperces videókból áll, hanem egy-egy olyan gyakorlati témát jár körül bővebben, amely gondot jelent az embereknek. Azért Biblia Elvitelre lett a videós podcast címe, mert az a vágyam, hogy a Biblia üzenetét vigyük magunkkal a hétköznapokba, mint ahogy egy kávét felkapsz útközben, és máris jobb a napod.

Mennyi idősek a gyerekeid egyébként?

Általános iskolások, még a ,,komolyabb tini évek” előtt állnak.

Tehát ők már TikTokoznak ezek szerint.

Nem, próbáljuk őket távol tartani ezektől az addiktív platformoktól, csak ugye az osztálytársaikét látják, meg azért a YouTube Shortsra otthon is rákattannak.

Ég benned az a vágy, hogy kimondottan a fiatalok felé szolgálj? Azért is kérdezem, mert a TikTokot még mindig inkább a Z generáció használja, illetve az Instagramot is inkább a fiatalabbak.

Abszolút. Az látszik, hogy egy globalizált generáció a következő. Tehát míg a szüleink korában egy gyerek nagyon másképp nőtt fel, más tartalmakat látott itt, Magyarországon, mint mondjuk Németországban vagy Amerikában, most Koreától Afrikáig ugyanazokat a zenéket hallgatják a fiatalok és ugyanazokat a sorozatokat nézik. Egyrészt ígéretes ez a generáció, mert nagyon őszintén keresik Istent, másrészt talán soha nem volt még olyan nemzedék, amelyik ennyire mínuszból indult volna, hiszen a Biblia már nem az alapkultúra része, már nem ismerik a történeteket, nekik tényleg újra fel kell fedezniük Istent. Talán a gyerekeim miatt is, de nagyon fontos számomra ez a generáció.

Mennyire érdekelnek a vélemények, a visszajelzések? Az elején volt benned félelem, hogy kilépsz a nyilvánosság elé?

Fokozatosan szoktam hozzá az egyre több kritikához, emiatt nem volt bennem akkora félelem. Legelőször, mielőtt gyülekezetet plántáltam volna, volt egy blogom. Nagyon kevesen olvasták, talán 200-300 feliratkozó volt, de már ott is kaptam kritikát. El kellett kezdenem ezt megtanulni kezelni. Utána gyülekezetet plántáltam, ahol szintén hozzá kellett ahhoz szoknom, hogy az emberek nem rejtik véka alá a véleményüket, és oda tudnak mondani. Mindenki, aki egyházi szolgálatban van – papok, lelkészek -, ezt tudja. Mire elkezdtem a TikTok-videókat, már eléggé edzett voltam. Bár őszintén nem gondoltam, hogy ennek ennyi követője lesz. Nem az volt bennem, hogy na, én most kilépek a nyilvánosság elé , hanem az volt bennem, hogy csak csinálom tovább, amit addig is. Mostanra lehet, hogy meg is keményedtem ebben. Az alapján szűröm a visszajelzéseket, hogy tudok-e segíteni a szerzőjének, hogy közelebb kerüljön Istenhez. Ezen túl nem nagyon hat meg a kritika.

De ez jó, nem? Hogy nem tudnak úgy kizökkenteni, meghatni ezek a negatív kritikák.

Szerintem muszáj, hogy ez így legyen, és tényleg jó társaságban vagyunk: Jézus is kapott sok kritikát. De tényleg, aki csinál valamit, az kap kritikát.

Gondolom, a feleséged, a családod is nézi a videóidat. Tőlük is kapsz visszajelzést?

Azt szokták mondani, hogy a feleséged és az anyukád az, aki mindenre feliratkozik, ők az alapértelmezett támogatói bázis. (nevet) Amikor még a gyülekezetben tanítottam, és készültem a vasárnapi istentiszteletre, akkor is mindig szombat este elmondtam a felségemnek a prédikáció tartalmát, és ő őszinte visszajelzést adott. Volt, hogy azt mondta: ez tök jó elméletben, de mit kezd ezzel egy otthon ülő anyuka? Azóta is folyamatosan visszajelző hang ő nekem, de bátorító is. A fiam pedig azt szokta kérdezni: „Apa, mikor lesz meg a 100 ezer feliratkozó?” – mert akkor ugye kapnék a YouTube-tól egy plakettet, amit ki lehet tenni otthon. Mondtam neki, hogy ez még messze van, de hálás vagyok, hogy a gyerekeim a legnagyobb drukkereim.

Visszatérve a közönségedre: azt mondtad, te azokat szeretnéd elérni, akik még nem, vagy már nem járnak templomba. Utóbbi alatt kiket értesz? Valláskárosultak, kiégett keresztények?

Először a TikTokon szembesültem azzal a jelenséggel, hogy emberek nagyon jó kérdéseket tettek föl Istenről, vagy például megkérdezték, hogyan dolgozzam fel a gyászt, mit kezdjek azzal, hogy nem tudok megbízni a páromban. Elkezdtem beszélgetni velük. Új volt nekem, hogy mennyire gyorsan bizalmat szavaznak az emberek, kérdeznek és megnyílnak. Amikor egy-egy ilyen emberrel eljutottunk oda a beszélgetésben, hogy hova jársz templomba, gyülekezetbe, akkor sokszor érkezett az a válasz: már sehova.

Legtöbbször egy lelki sérülés, csalódás áll mögötte, hogy elhagyták a gyülekezetet.

Fel kell ismernünk, hogy van egy brutális kiábrándultság az intézményes egyházból. Persze felesleges az egyházat hibáztatni folyton, hiszen ott is mindenki jó szándékú és jót akar. De óriási tömegről beszélünk, amikor azokról van szó, akik már nem kérnek a keresztény közösségből.

Mit gondolsz, ez változhat valahogy? Vagy ezek a csalódott emberek már végleg kerülni fogják az egyházat mint intézményt?

A saját közegemben azt látom, hogy az emberek már nem intézményekben bíznak, hanem embereket keresnek, akik hitelesek számukra. Egy papot, egy lelkészt, egy youtubert. Nem tudom, hogy vissza lehet-e őket ültetni a padokba. Inkább azon kéne gondolkozni, hogy mit tudunk tenni, hogy ez a szám ne növekedjen.

Hogy látod, van az a réteg, aki az egyházból való kiábrándulás miatt Istentől is elfordul?

Nagyon szeretem a kutatásokat, és hallottam egyet, amit az USA-ban készítettek. Ha magad elé képzeled egy tortadiagramként azokat, akik kiestek a gyülekezetbe vagy templomba járásból, összesen a negyedét teszik ki azok, aki Istennek is hátat fordítottak. Egy másik negyede a tortának azok, akik Istenből nem, de emberekből nagyon kiábrándultak. De a teljes másik fele, nagyjából 50 százaléka azokból állt, akiknek pusztán megváltoztak az életkörülményeik, mondjuk elköltöztek más városba, és emiatt lemorzsolódtak.

Ebben a kutatásban megmérték azt is, hogy miután már 10 éve nem jártak gyülekezetbe, hittek-e még Istenben. És a legtöbben igen. Nem vesztették el a hitüket. Viszont a gyerekeik nagyrészt nem lettek hívők. Tehát bár ők nem vesztették el a hitet, a gyerekeiknek már nem tudták továbbadni. Emiatt is fontos a következő generációról gondolkoznunk. A gyereknevelésben én is tapasztalom, sokkal kevesebbet számít, hogy mit mondasz, mint hogy mit csinálsz, milyen példát mutatsz.

Előtted milyen példa volt? A szüleid is megtért keresztények?

Igen, én keresztény családból jövök. Úgy nőttem fel, hogy nekünk ez nem volt kérdés, hogy vasárnap mi a program. Én ezért nagyon tisztelem őket, pedig felnőttként már tudom, hogy ők is átmentek hullámvölgyeken, kríziseken, de valahogy sosem vált kérdéssé, hogy a vasárnapunkat Istennek adjuk.

Ha jól tudom, 14 évesen tértél meg. Elmeséled, hogy történt?

Soha nem fogom elfelejteni azt a napot. Én egy gyülekezetbe járó, rendes kis „farizeus” gyerek voltam, aki nem mert semmi nagy galibát elkövetni, hanem próbált jó gyerek lenni. Mégis tudtam, hogy nincs meg a személyes döntésem, a megtérésem. Vonzott a világ is, azt gondoltam, lehet, hogy jó lenne élni egy kicsit, kipróbálni dolgokat. De már nagyjából nyolcéves koromtól kezdve dolgozott bennem a kérdés, hogy na, mikor fogok megtérni, mikor fogom elkötelezni magam Isten mellett?

Tizennégy éves koromban volt egy reggel, amikor álltam a buszmegállóban, és szemtanúja voltam egy balesetnek. Egy kisodródó autó konkrétan abban a buszmegállóban, ahol álltam, több embert elsodort, és bár én voltam a legközelebb az ütközéshez, valahogy sikerült hátraugranom és megúsznom a sérülést. Akkor jöttem rá, hogy fiatal korom ellenére nekem sincs megígérve a holnapi nap, és rendeznem kell a kapcsolatomat Istennel. Úgyhogy mentem is a gyülekezetem vezetőihez a következő vasárnap, hogy szeretnék megtérni. Az is mérföldkő volt, amikor

a félelemalapú istenkép helyett végre megtapasztaltam Istennek a kegyelmét és szeretetkapcsolatba kerültem Vele.

Pont az merült fel bennem, miközben meséltél, hogy ezek szerint te már gyerekként is az előírásokra figyeltél, hogy mit hogy csinál egy jó keresztény, ami nem lehet könnyű ilyen fiatalon. De akkor ezek szerint ez megváltozott a szeretet irányába?

Igen. Kezdetben olyan istenkép volt bennem, mint egy mennyei rendőr, aki figyel, és mindent jól kell csinálni, különben baj lesz. Aztán ez átalakult. Vannak a hitünkben olyan pontok, amikor valamit hirdet az egyházad, és közben az élet szembejön valami más valósággal. Egy nagyon közeli hozzátartozóm szenvedélybeteg volt. Abban a gyülekezetben, ahol én felnőttem, az volt a tanítás, hogy ha megtérsz, akkor Isten minden bűnödet megbocsátja, de utána nagyon vigyáznod kell erre az állapotra, erre a „fehér ruhára”, hogy be ne mocskold, ugyanis nem biztos, hogy lesz több esélyed rendezni a dolgaidat Istennel. Ráadásul azt tanították, hogy ha valaki folyamatosan bűnben él, az el is veszítheti az üdvösségét emiatt. Bennem legalábbis ez így csapódott le gyerekként, és közben láttam ezt a közeli hozzátartozómat, és azt kérdeztem magamban, hogy akkor ő most elveszítette az üdvösségét? Nem tudtam ezzel mit kezdeni, mert láttam, hogy nem tud kijönni a függőségéből. Elkezdtem megkérdőjelezni, hogy amit ott tanítanak, az rendben van-e. Engem ez indított el egy keresőúton, elkezdtem hallgatni más gyülekezetek tanításait, elkezdtem kutatni, hogy ki hogy tanítja a Biblia igazságait. Így kerültem kapcsolatba a Golgota Gyülekezet tanításaival, és rajtuk keresztül értettem meg, hogy Isten kegyelme azon alapul, amit Krisztus értünk elvégzett a kereszten, és ha ezt elfogadjuk, örök életünk van. Tehát

nem az van, hogy egyszer, ha sikerül elég jól végigcsinálni az életet, akkor elnyerhetjük az üdvösséget, hanem hogy ebben már most biztosak lehetünk.

Először azt gondoltam, hogy ez túl szép, hogy igaz legyen, biztos valami kamutanítás, amivel hülyítik az embereket meg felvizezik az evangéliumot. De aztán ahogy kutattam, meggyőződtem róla, hogy tényleg ezt tanítja a Biblia, és ez óriási hatással volt rám.

Ez erősítette a bizalmad Isten felé, hogy akkor nem az van, hogy Ő méreget, hogy most megfeleltél vagy nem feleltél meg?

Egészen más, ha úgy viszonyulsz Istenhez, mint akinek meg kell felelni, mint egy főnök, aki monitorozza a teljesítményedet, és szemrehányóan cicceg, hogyha valami nem stimmel – vagy ha rájössz, hogy Ő nem ilyen. Ma már tudom, hogy Isten tényleg szereti az embert, hogy tényleg nem szívat minket azzal, hogy idetett erre a Földre, hanem azt szeretné, hogyha élveznénk ezt az életet, amit Tőle kaptunk. Szeretné, ha megtapasztalnánk, amit Jézus mondott, hogy azért jöttem, hogy életük legyen és bőségben éljenek. Tudom, hogy el lehet menni ezzel is a málnásba. De nem a jóléti evangéliumról beszélek, hanem arról, ami egy teljes élet Istennel. Ő abszolút a drukkerünk, aki velünk jár a mindennapokban. Én ide érkeztem meg, és igazából ezért is csinálom, amit csinálok, hogy ezt mások is megtapasztalják.

Érdekes, hogy erről beszélsz, hogy bőségben éljünk, de nagyon sok videód szól a szenvedésről is. Miért lehet ennyi szenvedés, ha Isten jó? Ez azért nemcsak az ateistákban vagy keresőkben fogalmazódik meg újra és újra, hanem a hívőkben is.

Azért beszélek a szenvedésről ennyit a videóimban, mert azt látom, hogy ez most az egyik legfőbb akadálya annak, hogy az emberek bizalmat szavazzanak Istennek. Ahogy mondtad is, nagyon sokszor feljön, hogy ha Isten létezik, ha Ő jó és mindenható, akkor hogy engedheti meg, hogy legyen szenvedés? Valaki úgy teszi fel ezt a kérdést, hogy miért teremtett olyan világot, amiben jelen van a szenvedés, miközben bármilyen világot teremthetett volna? Valaki úgy, hogy Isten miért bánt engem? Vannak sokan, akik az életükben lévő szenvedéseket konkrétan Istennek tulajdonítják. Elterjedt magyar kifejezés, hogy az Isten nem ver bottal.

Van egy hosszabb podcastem is erről, ahol egy teológus barátommal mélyen belementünk ebbe, de a rövid videókban azzal szoktam kezdeni az érvelést, hogy valamiért az van bennünk, hogy a jó emberek ne szenvedjenek, a rosszak meg oké, ha szenvednek, hiszen megérdemlik. De ha belegondolsz, emögött az van, hogy két részre osztjuk az emberiséget: vannak a rosszak és a jók – és valahogy mi mindig a jók között találjuk magunkat. Úgy gondoljuk, hogy Istennek semmi más dolga nem lenne, mint hogy a rosszakat vegye ki – akkor a jók maradnak, és szép világ lesz. Csakhogy a Biblia azt tanítja, hogy mindannyian a „rosszak”, vagyis bűnösök között vagyunk. Ez arcon csapja a büszkeségünket, meg nehéz is felvállalni. Ha Isten egyik pillanatról a másikra kivenné a gonoszságot a világból, akkor lenne egy gyönyörű embermentes bolygó, mert mindannyian eltűnnénk egy pillanat alatt.

A másik érvem a fájdalomhoz való viszonyunkról szól.

A fájdalomtól menekülünk, mert nyilván egyikünk sem szeret szenvedni, de Isten úgy döntött, hogy Ő most engedi a szenvedést, mert tud azon keresztül dolgokat elvégezni bennünk is, meg a világban is.

Valószínűleg úgy látja, hogy még mindig így van a legnagyobb esély arra, hogy emberek bizalomból Őt válasszák, míg hogyha minden egyes alkalommal közbeavatkozna, amikor szenvedés van, akkor igazából megszűnne a szabad akarat.

Azt is szokták mondani, hogy oké, hogy a bűnösök szenvednek, de az Övéi miért? „Én megtértem, én templomba járok, én imádkozom, én adakozom, én odaszentelem az életemet, és pont én kaptam egy rákos diagnózist, vagy pont az én gyerekemről derült ki, hogy drogozik, hát nem ezt érdemlem!” Azt gondolom, igazságtalan lenne, hogyha Isten kivételezne velünk, keresztényekkel. Istennek nem az a válasza a szenvedésre, hogy megszünteti, hanem hogy Vele át tudunk menni úgy a szenvedésen, hogy legyen értelme. Gondoljunk bele,

Isten nem vette ki Dánielt az oroszlánveremből, hanem ott volt vele.

Vagy a Vörös-tengernél sem azt történt, hogy eltűnt az ellenség, hanem szétnyílt a tenger, és száraz lábbal átkeltek rajta. Ugyanígy nyit nekünk utat Isten a nehézségen keresztül a szabadulás felé, de nem spórolhatjuk meg, hogy átkeljünk rajta. Péter apostol úgy ír erről, hogy a nehézségek, amiken átmegyünk, úgy kipróbálják a hitünket, hogy tűzben tisztított arannyá válik. Ez ugyanaz a Péter, aki pár évvel korábban Jézust megpróbálta lebeszélni a keresztről, mert akkor még félt a szenvedéstől. Később rájött, hogy mi volt ennek a szerepe.

Ha már elvárásokról beszéltél, sokszor az is elvárásunk, hogy amikor imádkozunk valamiért, akkor annak úgy kell történnie, ahogy akarjuk, ha Isten tényleg meghallgat. Ha nem úgy alakul, azt meg nem hallgatott imának tekintjük. Beszéltél az istenképed formálódásáról – ezzel párhuzamosan hogyan alakult át az imaéleted?

A Gecsemáné-kertben Jézus imája három fő részből állt. Azzal kezdi, hogy Atyám, minden lehetséges Neked – ez egy óriási megerősítése annak, hogy Isten bármit meg tudna tenni. A következő mondat, hogy ezért múljék el tőlem ez a pohár, vedd el tőlem. Általában mi, keresztények itt fejezzük be az imánkat. Annyit mondunk, hogy minden lehetséges neked, úgyhogy kérlek, vegyél ki ebből a szenvedésből, ámen. De Jézus hozzátesz még valamit: de ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy Te. Sokszor a Miatyánkot is legszívesebben úgy imádkoznánk, hogy legyen meg az én akaratom a mennyben, ahogy a földön. De Istent nem kezelhetjük csokoládéautomataként, hogy bedobom a kérésemet, mint valami lelki pénzt, és aztán elvárom, hogy megkapjam, amiért imádkoztam. Az imádság sokkal kevésbé a körülményeket változtatja meg, mint inkább minket.

Van egy másik téma, ami többször felmerül a videóidban: a párkeresés, pártalálás keresztényként. Neked volt anno küzdelmed ezzel?

Én nagyon fiatalon házasodtam, 22 éves voltam. Sokszor emiatt csak óvatosan adok tanácsot annak, aki mondjuk 30-35 vagy 40 éves kora fölött keresi a párját, mert nem azokat a típusú küzdelmeket tapasztaltam meg, amiket ők. Mi a feleségemmel ugyanabban a gyülekezetben nőttünk fel, így én őt, amióta az eszemet tudom, látásból ismertem. Igaz, az első 20 évben egyszer sem beszéltünk egymással, csak tetszett. Aztán egyszer odamentem hozzá. Utána egy évig jártunk, aztán eljegyeztük egymást és összeházasodtunk. Ez így nagyon szépnek és egyszerűnek hangzik, de nyilván nekem is voltak ezzel küzdelmeim. Honnan tudom, hogy ő az igazi? Honnan tudom, hogy Isten akarata-e ez? – tettem fel anno a kérdéseket magamban.

Mi a helyzet az egyházon belül ezzel kapcsolatban?

Hú, nagy a baj.

Látsz valami utat, ami közelebb vinne a változáshoz? Amit másképp tehetnénk?

Az egyik hibánk az egyházban, hogy úgy pozicionáltuk ezt, hogy amikor megházasodsz, akkor érkezel meg. Mintha mindenkinek ez lenne a cél. Azért furcsa ez, mert a legnagyobb alakjaink, beleértve Jézust és Pál apostolt, nem voltak házasok. Miért van ez bennünk, hogy ez a megérkezés? Emiatt nagyon sokat szenvednek az egyedülállók. Amikor betöltik a harmincadik évüket, ha még nincs még meg az igazi, akkor ezt szinte gyászként élik meg, hogy mi lesz velem, és egy hatalmas stressz és frusztráció jön. Ráadásul vannak a kevésbé empatikus vagy alacsonyabb EQ-val rendelkező testvérek a gyülekezetben, akik odamennek hozzájuk, hogy na, és van már valaki a láthatáron? Fontos lenne sokkal inkább azt kommunikálni, hogy az egyedülállók és a házasok ugyanannyira értékesek. Lelkipásztorként annyiszor találkoztam ezzel, hogy akinek nincs meg a párja, az szeretne, akinek meg már van, az menekülne. Nem könnyebb a házasság, mint az egyedülállóság a lelkipásztori tapasztalatom alapján, hanem más típusú a küzdelem.

Ami pedig az egyháztól függetlenül is igaz, hogy benne van az emberekben, hogy a fő feladat az, hogy megtaláljam az igazit. És ha megtaláltam, akkor vele jó lesz, és onnantól könnyebb lesz minden. Aztán persze előjön a kérdés, hogy van-e egy Igazi. Szerintem nagyon sok ember van, akivel tudnál jó házasságban élni, én nem hiszek a nagy Ő dologban.

Ha csak Istentől várjuk a társunkat, és mi nem teszünk bele energiát a párkeresésbe, az felelősséghárítás.

A felnőttség része, hogy megismerem magam, szeretem Istent, és nyitva tartom a szemem. Aztán ha elkezdek ismerkedni valakivel, hallgatok másokra körülöttem, hogy ezzel a másik emberrel kompatibilisek vagyunk-e. Utána pedig hozok egy bátor döntést, hogy igen, én vele akarom leélni az életemet, és ő is hoz egy döntést. Ne érts félre, abszolút hiszek Isten jelenlétében a házasságban, csak úgy látom, kicsit letoljuk magunkról a felelősséget.

Miben látod a férfiak szerepét? Mert én a női verziókat hallom többször, hogy „a férfiak nem jönnek oda, nem hívnak el randizni, nem mernek lépni”. Tehát mintha kialakult volna a nőkben az, hogy a keresztény férfiak passzívak.

Nem tudom, hogy ez mennyire keresztény dolog, vagy általában is ez jellemző ma. Kíváncsi lennék, hogy milyen hatása van erre a társkereső alkalmazásoknak, bulikultúrának, pornónak – gyanítom, hogy negatív hatással van rá.

A férfiak passzivitásában nagy szerepe van az apátlanságnak: nagyon sok férfi úgy nő fel, hogy nem volt egy egészséges apa- vagy férfimodell előtte. Ennek lehet, hogy része az is, hogy míg régen a családok együtt dolgoztak a földeken, a fiúgyerekek folyamatosan az apjuk közelében voltak. Mára viszont rengeteg fiú nő úgy fel, hogy az apja a sok munka miatt, vagy valamilyen alkoholizmus, más függőség miatt óriási érzelmi távolságban van. Ezért nem tanulják meg – nincs kitől –, hogy hogyan kezdeményezzenek. Erre jön még rá a nőkről alkotott kép, meg esetleg egy-két negatív tapasztalat, csalódás, megszégyenülés, és ezek miatt egyre nehezebben kezdeményeznek.

Ja és az sem segít, hogy kiszélesedtek a lehetőségek. Nem is olyan régen még ugye az volt, hogy dolgoztál egy városban, megismerted a kortársaid, és közülük választottál, így mindenkinek könnyebben jutott valaki. Most iszonyatosan nehéz, mert nagyon nagy a merítés, és ezt az említett társkereső appok felerősítik.

A saját tapasztalatod alapján mi az, amiben más egy Istennel kötött hármas szövetség, mint egy világi házasság?

Látva a párokat körülöttünk, akik nem hívők, az óriási dolog a mai világban, hogy nincs bennem az a stressz, hogy vajon meddig fog tartani a kapcsolatunk. Most ünnepeltük a 15 éves évfordulónkat, és eszünkbe jutott az esküvőnk napja. A Széchenyi fürdő előtt fotózkodtunk, és valaki kikiabált egy kocsiból, hogy „úgyis elváltok!”. Ha a statisztikákat nézed, meg a mai házasságokat, akkor az a kikiabálás reális volt. Ehhez képest nekünk megvan a biztonságérzet, hogy nem kérdés, hogy mi tényleg komolyan gondoltuk, amikor kimondtuk az életre szóló igent, és hogy Isten velünk van minden nehézségben.

A pároknak azt szoktam mondani, amikor összeadom őket, hogy adjátok egymásnak nászajándékba azt, hogy soha többé nem teszitek fel azt a kérdést, hogy ő volt-e az igazi.