„Jaj, hagyjad, csak szerelmes!” – valószínűleg találkoztunk már ilyen és ehhez hasonló mondatokkal, melyekben pejoratív értelemben, bántóan hivatkozott valaki a szerelemre, úgy, mint egy megvetendő, bugyuta érzésre. Engem, mint hamarosan házasulandó fiatalt bánt ez a hozzáállás. Tényleg így kéne közelítenünk a szerelemhez, ami a mi tökéletes Istenünk alkotása?
Az elmúlt időszakban a vőlegényem és én több olyan visszajelzést kaptunk ismerős és ismeretlen emberektől, amelyek megérintettek. Az egyik ilyen lakásvásárlás közben érkezett, mikor az otthonunk kiválasztását követően mentünk aláírni a papírokat. A kivitelező, akivel összesen két-három alkalommal találkoztunk és röviden elbeszélgettünk, laza stílusban annyit mondott nekünk: „halljátok, titeket az Isten egymásnak teremtett! Olyan harmónia van közöttetek!” Egy másik visszajelzés egy barátnőmtől érkezett, aki megosztotta velem, hogy az esküvői honlapunkon lévő közös képeinket nézegetve annyira meghatódott, hogy örömében elkezdtek folyni a könnyei. „Én még ilyet nem éltem” – mondta. Egy korábbi eset során pedig egy idős néni szólított meg minket, miután a vőlegényemmel egy este a társastáncon megtanult lépéseket jártuk el az utcán. A néni megállt, és minket nézve azt mondta: „folytassák! Soha ne hagyják abba!” Azt éreztem, hogy a bátorítása nem csak a táncra vonatkozott. Minden ilyen reakció nagy örömmel töltött el, és elgondolkodtam azon, vajon miért tartják fontosnak ezek az emberek, legfőképp a teljesen idegenek, hogy megálljanak egy pillanatra és megosszák a velünk kapcsolatos meglátásaikat? Valami visszatükröződhetett általunk, a kapcsolatunkban, amit szépnek láttak, amit nem akartak vagy tudtak szó nélkül hagyni; ez a köztünk lévő szerelem.
A szerelmet Isten teremtette, mégis, valahogy az a benyomásom, hogy sokaknak nem sikerül meglátni annak szépségét, méltóságát, jóságát és értelmét. Félünk tőle, megvetjük, rosszul élünk vele, vagy lekicsinyeljük azáltal, hogy egy hamar elmúló érzésként tüntetjük fel, hogy a szerelmes embereket éretlennek tartjuk, akik egyszer majd csak kinövik ezt az őrültséget. A szerelem kezdeti fázisa valóban egy érzelmileg és hormonálisan is felfokozott állapot, de a rózsaszín köd elmúlása nem a szerelem végét, csak átalakulását jelenti, és vannak, akik egyáltalán nem tudják elfogadni/befogadni ennek az érzelemnek a létjogosultságát.
„Tégy engem, mint pecsétet a szívedre, mint pecsétet a karodra! Bizony, erős a szerelem, mint a halál, legyőzhetetlen a szenvedély, akár a sír. Úgy lobog, mint a lobogó tűz, mint az Úrnak lángja. Tengernyi víz sem olthatja el a szerelmet, egész folyamok sem tudnák elsodorni” – olvassuk a bibliai verset az Énekek énekében.
Van a Szentírásban, Isten kinyilatkoztatásában egy teljes könyv, ami semmi másról nem szól, csak a szerelemről. Nemde ez is a szerelem méltóságát és fontosságát mutatja számunkra?
„Az Énekek éneke arra tanít bennünket, hogy az emberi szerelmet Isten eredeti szándéka szerint szeressük” – mondja Christopher West, A test teológiájának ismert előadója. “Emlékeztek, hogy Isten ránézett mindenre, amit teremtett, és ‘nagyon jónak’ nevezte (1Ter 1,31)? Éppen ilyen szeretettel, az Egyház legnagyobb misztikusai tartósan ihletet merítettek ebből a szent és erotikus költeményből, és az Egyház beillesztette verseit a liturgiába. II. János Pál megjegyzi, hogy az Énekek éneke megvilágítja a próféták leírását Isten Izrael iránti házastársi szerelméről, ahogy Krisztusnak az Egyházzal való egyesülését is. A pápa azonban azonnal hozzáteszi, hogy “a vőlegény és a menyasszony szerelme az Énekek énekében önmagában is téma, és ebben rejlik e könyv egyedisége és eredetisége”. Különböző bibliatudósokat idézve a Szentatya kritikusan nyilatkozik azokról, akik az Énekek énekét szétválasztják, és csak Isten “lelki” szeretetének allegóriáját látják benne. “Egyre több egzegéta meggyőződése” – állítja a pápa -, hogy
“az Énekek énekét egyszerűen annak kell tekinteni, ami nyilvánvaló: az emberi szerelem énekének. Mert az Isten által teremtett és megáldott emberi szerelem lehet egy Szentlélektől ihletett bibliai könyv témája”.
„Megtaláltam, akit szeret a lelkem. Belekapaszkodtam, és nem engedem el.” Ezt a bibliai idézetet választottuk az esküvői meghívónkra, ami vágyunk és szándékunk szerint nemcsak a házasságkötésünk napján, hanem egy életen át elkísér majd bennünket. Megfogott ebben a bibliai versben, hogy a szerelmet és a hűséget helyezi a középpontba, és nem is hoz képbe mást. A szerelem méltóságát tükrözi. Nem szól a világ felé való küldetésről és szolgálatról, hanem csak a szerelmes pár közötti kapcsolatról. Ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy ne éreznénk hivatást mások szolgálatára, vagy hogy önmagunkba bezárkózva szeretnénk élni, hanem azt, hogy ha megvan a biztos alap, arra épülhet rá a hivatásunk többi része, azaz, ha éltetjük a szerelmünket, ha szeretjük egymást, akkor az túlcsordul, és mások is gazdagodnak általa.
II. János Pál pápaként rendíthetetlenül hirdette, hogy “a házasság és a család méltóságát vissza kell adni, és az élet kultúráját kell felépíteni”. És éppígy, a szerelem méltóságát is vissza kell adni. Ha lekicsinyeljük, Isten alkotását vetjük meg, és ez nyilvánvalóan nem a Teremtő, hanem a gonosz szándéka. Ezt teszi a sátán; magától nem tud teremteni, alkotni, hanem fogja azt, amit Isten alkotott és kicsavarja. A helyes hozzáállás tehát nem az, hogy kidobjuk az ablakon a szerelmet és a szexualitást, mert úgy ahogy vannak, romlott, felesleges, károkozó dolgok, hanem fel kell fedeznünk Isten eredeti tervét, és azt éltetni.
Ahogy a vőlegényemmel a szerelmünk, életünk egybefonódásának ünnepére készülünk, téged is, kedves olvasó, arra hívlak meg, hogy gondolkozz el azon, hogy viszonyulsz a szerelemhez? Állj meg egy kicsit, és ahogy elgyönyörködnél a természetben, mint Isten alkotásában, éppúgy csodáld a szerelmet, a benne lévő erőt, adj hálát érte Istennek, és kérd Tőle, hogy az Ő szent akarata szerint tudj vele élni!
hirdetés
