,,Jézus számtalan csodát tett: kenyeret szaporított, vízen járt, vihart csendesített, ördögöt űzött, beteget gyógyított, sőt még halottakat is feltámasztott. Van azonban egy csoda, mely nem csak hogy kiemelkedik a többi közül, hanem egyenesen A Legnagyobb Csoda, sőt ez mindannyiunkat érint. Ezt ünnepeljük húsvétkor.”
Monostori László atya felemelő húsvéti írása.
Miért olyan különleges Jézus feltámadása? Hiszen máskor is támasztott fel halottakat! Persze, most Ő maga támad fel. De egyáltalán nem ez a leglényegibb különbség. Amikor Jézus halottakat támasztott fel, mint Lázárt vagy Jairus leányát, akkor őbeléjük visszahozta az általunk ismert, normális életet: életre keltek („felébredtek”), és folytathatták életüket: ettek, ittak, aludtak, dolgoztak, szerettek, jót és rosszat tettek, majd életük végén (ismét) meghaltak – és ezúttal már nem támadtak fel még egyszer az evilági életre.
Jézus azonban nem az evilági életre támadt fel. Feltámadása után nem úgy folytatta életét, ahogy „abbahagyta”. Igaz ugyan, hogy többször megjelent – volt, hogy sokaknak –, sőt megengedte Tamásnak, hogy megérintse a testét, Jánossal meg Péterrel pedig együtt is evett. A feltámadott teste egyszerre volt nagyon hétköznapi és emberi, de különleges is: át tudott menni zárt ajtókon (ilyet Jézus feltámadása előtt nem csinált), illetve legközelebbi tanítványai sem ismerték fel Őt sokszor elsőre. Az evangélium leírásaiból nem egyértelmű, hogy ezt pontosan hogyan kell elképzeljük, de ezen őszintén szólva nem is csodálkozom: olyat leírni szokásos szavainkkal ugyanis tényleg lehetetlennek tűnik, amihez foghatót még nem látott a világ, tehát szavak sem léteznek rá.
A mindent eldöntő kérdés persze az, hogy elhiggyem-e, hogy Jézus feltámadt. Megtehetem, hogy nem hiszem el, de ezt nehéz úgy megtennem, hogy ezzel ne veszítsem el egyidejűleg reményemet saját halálom utáni életemmel kapcsolatban.
Ha Jézusnak sem sikerült feltámadni, nekem miért sikerülne?
Tehát „érdemesebb” hinnünk. És bár egy materialista szemüvegen keresztül tényleg lehetetlennek tűnik legyőzni a fizika és a biológia törvényeit, mégis számomra sok érv (régészeti leletek, üres sír, korabeli feljegyzések, torinói lepel stb.) szól amellett, hogy az örömhír igaz: Jézus tényleg feltámadt.
Ezek közül az érvek közül is kiemelkedik az, hogy hiszek azoknak, akik életüket adták meggyőződésükért. Ha a tanítványok nem lettek volna teljesen biztosak Jézus feltámadásában, nem találkoztak volna vele személyesen halála után, aligha keltek volna útra és hirdették volna mindenütt az örömhírt. Jézus feltámadása vált hitük alapjává és küldetésük motorjává.
Persze még mindig felmerülhet bennünk mint lehetőség: mi van akkor, ha az egész egy nagy átverés? Ha a tanítványok összebeszéltek, elrejtették a holttestet és jól megtréfálták az egész világot? Azért nem gondolom ezt, mert ha így lett volna, aligha adták volna életüket meggyőződésükért: János kiételével Jézus minden apostola vértanúhalált halt, mert kitartott a feltámadásba vetett hite mellett. Egy jó heccért ilyet emberek nem tesznek. Az apostolok tényleg találkoztak a Feltámadottal, és ez mindennél fontosabbá vált számukra – fontosabbá a saját életüknél is.
A legvégső érvem a feltámadás valódisága mellett már személyes. Én is találkoztam Vele. Nem pont úgy mint az apostolok. Nem érintettem Jézus testét és nem is ettem együtt vele.
De imáimban érzem, tudom: Jézus ma is él, és bennem is él.
Itt van köztünk, az imában megszólíthatjuk. Jézus velünk van mindennap a világ végéig és hazavár a mennybe.
Monostori László atya
hirdetés
