Mit nyerünk azzal, ha életünkben kikerülhetnénk a szerencsétlenkedést, a kísérletezést, és így tökéletes pillanatokat gyárthatnánk magunknak? És vajon mit veszíthetünk? Mire tanítanak bennünket a fájdalmak és saját mulasztásaink? Van-e helye ezeknek az életünkben? Egyik olvasónk, Thaly Tünde az alábbi kérdéseken gondolkodott el az 57 másodperc c. film hatására.
A minap a férjem felajánlotta, hogy nézzünk meg kikapcsolódásként egy filmet. Kényelmes kis párocska vagyunk, szeretjük a nyugodt, kuckózós otthoni programokat is, így jó párszor nekiülünk egy-egy sorozatnak, filmnek, könyvnek, amiről aztán beszélgethetünk, kifejthetjük a gondolatainkat. Most is az alábbi volt a program: tévé bekapcs, némi távirányító nyomogatás, és már pörögtek is a filmkockák.
Franklin (Josh Hutcherson; Éhezők viadala) egy lelkiismeretes blogger, akinek nagy vágya, hogy a legnagyobb tech – és motivációs guruval, Anton Burrellel (Morgan Freeman), a sokat sejtető Sci – Trinity cég fejével készítsen interjút. Burrel nem akármi portékát árul; olyan csinos kis karperecet, amely azt ígéri, hogy sem gyógyszerekre, sem kezelésekre, sem kínzó edzésekre nincs szükség. A karperec, ami mindenre emlékeztet, hogy ösztönösen azt válasszuk, ami az egészségünket és jóllétünket szolgálja. Burrel ezzel jobb világot akar, jobb egészséggel.
Az interjú Franklinnek összejön. A csavar a sztoriban egy gyűrű, amit Burrel ejt el, és Franklin tulajdonába kerül, ő pedig rájön, hogy vissza tud vele menni az időben 57 másodpercet akkor, amikor megérinti a tárgyat. Hogy a számtalan időutazós filmek sorában helyet foglaló 57 másodperc miben más? Nem véletlenszerűen ugrál az időben (Az időutazó felesége), nem is egy napot ölel fel a time-loop (Palms Springs); nem csupán a párkeresést érintően foglalkozik a témával (Időről időre), és nem is egy mesteralakkal az oldalán utazik (Vissza a jövőbe). Maga alakítja a sorsát, maga boldogul, Franklin maga választ, és az élete több témáját áthatja a vissza az időbe kérdése: egzisztencia, párkapcsolat, régmúlt hatása. Végül az időutazás etikai kérdése is előkerül.
hirdetés57 másodperced van, nem több, nem kevesebb, ami gyors döntéshozásra sarkall. Gyorsan kell választanod, hogy változtatsz-e egy adott pillanaton, egy jeleneten az életedben, vagy sem. Ez némileg felpörgeti a sikerességi rátád.
Vajon én megtenném? Megváltoztatnám az életem rosszul hangzó mondatait? Amivel megbántottam valakit, vagy akkora fájdalmat okoztam, hogy megváltozott a kapcsolatunk? Vajon kitörölném a múltat, és “újra gyakorolnám”, míg tökéletes pillanatokat nem gyártok, és a legnagyobb lehetőségekhez jutok? Vajon jogos lenne, így bánni az idővel, mások idejével, életével is? Vajon jogos lenne elhitetni valakivel, hogy ez egyszeri pillanat, és tökéletesen tudom, hogyan cselekedjem? Még az egyik szereplő szájából is elhangzik ez a vád, amikor kibukik a bűvésztrükk: honnan tudnám így, mi volt hazugság, és mi igaz?
A tökéletesség ilyen fokú hajszolása vajon nem attól foszt meg, amivel az életünk olykor idegesítő, és fájó esetlenségei hozzá segítenek?
Franklin a gyűrű jóvoltából életet ment, de hagy is elveszni egy másikat. Ő az élet királya, minden jóval ellátva. Hőssé válik kétszer, bosszút áll, de a végén döntenie kell: akarja-e így folytatni az életét, sőt másoknak is lehetőséget adni erre.
Manapság már egyre több dologra van lehetőségünk, épp ezért mindent akarunk, ráadásul mindent jól és tökéletesen. Szeretnénk megóvni magunkat attól az “időpocsékolástól”, ami a szerencsétlenkedéssel és kísérletezgetéssel jár. Van, hogy szeretnénk megúszni az életet küzdelem, szenvedés, nehézségek nélkül.
Azonban az igazán jó és értékes dolgokhoz az életünkben idő kell. Kell, hogy elfogadjuk, nem fog minden sikerülni, főként nem elsőre. Nincs annyi időnk, hogy mindent kifejtsünk. Mégis hiszem, hogy ez jól van így, mert mindennek megvan a maga ideje a Nap alatt. A Bibliából kiszóló Író az ebben a tudatban való megnyugvásra hív. “Megvan az ideje a születésnek, és megvan az ideje a meghalásnak. Megvan az ideje az ültetésnek, és megvan az ideje az ültetvény kitépésének. Megvan az ideje az ölésnek, és megvan az ideje a gyógyításnak. Megvan az ideje a rombolásnak, és megvan az ideje az építésnek. Megvan az ideje a sírásnak, és megvan az ideje a nevetésnek. Megvan az ideje a gyásznak, és megvan az ideje a táncnak” – olvassuk a Prédikátorok könyvének 3. fejezetében.
Mivel járhat, ha nem adjuk meg ezt az időt magunknak? Az időt a fejlődésre és a tanulásra, a megélésre, a feldolgozásra? Nem tudom, hogy a “gyorsan” beszerzett dolgoknak mekkora lehet az értéke a szemünkben. Az életnek van súlya, nem kell átrohannunk rajta. Értem annak az embernek a belső sürgetettségét és motiváltságát is, aki nagy dolgokhoz szeretne hozzájárulni az életében. Ehhez valóban elhivatottság, viszonylag tempós, tudatos építkezés kell, míg végül sikerül számára a felfedezés, megjön az áttörés. De úgy gondolom, nem szükséges a mindenható ember ideájának pumpálása. Nem nekünk kell mindent megoldanunk. Úgy tűnik, a film a beszédes Sci-Trinity cégnév megjelenésében leplezetlenül leegyszerűsítené nekünk ezt a kérdéskört, de a való életben nem ilyen leplezetlen a probléma. Idő és időtlenség – mi magunk dönthetjük el, hogyan használjuk az idő ajándékát: élünk vele, megéljük, kihasználjuk, használjuk az időt. Engedünk a szorításának, engedünk a hívásának. De kezdjük azzal: van 57 másodperced?
Thaly Tünde
hirdetés
