Amikor a halálról beszélünk, az életről beszélünk – vallja Nagy Péter János atya, gútai plébános Mindenszentek kapcsán írt elmélkedésében. Hogy vajon kell-e féltenünk a kereszténységünket a Halloweentől, és öltözzenek-e be szenteknek a gyerekek ez alkalomból? A cikkből kiderül, ahogy az is, hogy a halál valósága mire mutat rá egy keresztény ember számára.
Október végéhez közeledve ismét megteltek a kirakatok koponyákkal, csontvázakkal és különféle rémisztő figurákkal. Különös, hogy a halál, amelytől egyébként annyira tartunk, ilyenkor a szórakozás tárgyává válik. Jelmezt öltünk, tréfálkozunk vele, olykor még nevetünk is rajta. Amikor azonban elveszítünk valakit, aki igazán közel állt hozzánk, egyszeriben megváltozik minden. A halál akkor már egészen másként mutatkozik meg előttünk.
Némi értetlenséggel figyelem a Halloween körül évről évre fellángoló vitákat. Mintha olykor könnyebb volna a szokások eredetéről vitatkozni, mint magáról az elmúlásról beszélni.
Egy töklámpástól vagy jelmezbe öltözött gyermektől aligha kell féltenünk kereszténységünket.
Maga a Halloween elnevezés Mindenszentek előestéjét őrzi, szokásai pedig különböző korok hagyományaiból formálódtak. A valamiféle ősi druida halottidéző kultuszból való közvetlen származtatásuk történetileg bizonyítatlan (vö. Augustine Thompson OP, The Catholic Origins of Halloween; Mark Neal, Happy Hallowtide!; Ronald Hutton, The Celtic New Year and Feast of the Dead; Nicholas Rogers, Halloween: From Pagan Ritual to Party Night). Természetesen a bármiféle okkult gyakorlatokat az Egyház is elutasítja (vö. KEK 2116–2117). Mégis úgy érzem, hogy a viták helyett érdemes volna megfontolnunk Augustine Thompson domonkos atya egyszerű, de szép javaslatát:
„miért ne öltözhetnének a gyermekek éppen szenteknek? Hiszen egy-egy ilyen jelmez alkalmat kínálna arra is, hogy megismerjék azoknak az embereknek az életét, akikben Isten kegyelme különleges módon termékennyé vált.“
Talán így maga a játék is segíthetne újra felfedezni Mindenszentek üzenetét. Hiszen amikor azok életére tekintünk, akik már Isten dicsőségében élnek, óhatatlanul a saját sorsunk kérdésével is szembesülünk. S ezt bizony aligha rejthetjük véka alá: vajon mi vár ránk a földi élet után? A kérdés annál is inkább személyes, mert
a halál a keresztény ember számára is fájdalmas valóság.
Egyszer mindannyiunk földi élete véget ér, s ezzel lezárul az az idő is, amelyet Istentől kaptunk, hogy kegyelmére szabadon válaszoljunk, s az általa kapott ajándékokkal mások javát is szolgáljuk.
Amikor pedig elé állunk, számot kell adnunk arról, hogyan éltünk mindazzal, amit ránk bízott. A Szentírás mégis – s üdvös erre emlékeznünk – az Úrban való elszenderülésről beszél (vö. 1Tessz 4,13–14; 1Kor 15,18–20). Milyen mély értelme van ennek a kifejezésnek! Krisztus, aki értünk vállalta a halált, feltámadásával a mi feltámadásunknak is záloga lett. A keresztény ember így reménnyel tekinthet arra is, ami emberileg a legnagyobb bizonytalanságot jelenti számára.
Talán éppen azért szeretem annyira Mindenszentek ünnepét, mert ilyenkor azokra tekintünk, akik számára ez a remény már beteljesedett: arra a megszámlálhatatlan sokaságra, amelyről a Jelenések könyve beszél (vö. Jel 7,9). Köztük bizonyára sokan vannak olyanok is, akiknek nevét egyetlen egyházi naptár sem őrizte meg. Egyszerű, olykor észrevétlen életük mégis eljutott arra a teljességre, amelyre Isten mindannyiunkat meghívott. A szentek immár Isten boldogító színelátásában részesülnek, és Krisztussal való egységükben közbenjárnak értünk. Hiszen a hitvallásban megvallott communio sanctorum, a szentek közössége a földi halállal sem szűnik meg. Krisztusban továbbra is összetartozunk, s ennek a közösségnek legmélyebb szentségi forrása az Eucharisztia.
S amikor elhunyt szeretteink sírjánál megállunk, ugyanez a hit ad értelmet annak is, hogy az emlékezés mellett imádkozunk értük. Felidéződnek a közösen eltöltött évek, talán egy-egy elmulasztott találkozás is, miközben elhunytjainkat Isten irgalmába ajánljuk. Hiszen azoknak, akik kegyelmében hunytak el, de még a tisztítótűzben vannak, imádságunk valóban javára válhat. Mindenekelőtt a szentmiseáldozatot ajánljuk fel értük, amelyben Krisztus egyszer s mindenkorra bemutatott keresztáldozata szentségi módon jelenvalóvá válik. S amikor a sírnál keresztet vetünk, eszünkbe juthat az is, amit a hitvallásban megvallunk: „Hiszem a test feltámadását.”
Isten ugyanis az egész embert hívja az örök életre.
A halálon túlra tekintő keresztény hitnek van egy különösen szép kifejezése a halotti zsolozsmában, amely papként mindig közel állt hozzám: „Regem, cui omnia vivunt, venite, adoremus” – Jöjjetek, imádjuk a Királyt, akinek minden él! Ezzel a hívással vezeti be a zsolozsma a 95. zsoltárt, amely még örvendezésre is buzdít bennünket: „Jöjjetek, örvendezzünk az Úrnak, ujjongjunk szabadító Istenünknek!” (Zsolt 95,1). Milyen különös ez az örvendezés a gyász idején! A veszteség fájdalmát a hívő ember is megtapasztalja, az Egyház mégis Krisztus feltámadásából meríti azt a reményt, amellyel a halál valóságára tekint. Tudja, hogy az ember földi életének végén Isten igazságos és irgalmas ítélete elé kerül. A halottaiért végzett könyörgésben is az ő irgalmára hagyatkozik.
Mindenszentek és halottak napja számomra ezért tartozik olyan szorosan egymáshoz. Az egyik napon azoknak örülünk, akik már Isten dicsőségében élnek, a másikon elhunyt testvéreinkért imádkozunk, miközben magunk is ugyanazon örök haza felé tartunk.
Mindent megteszünk azért, hogy minél tovább éljünk.
Vajon gondolunk-e arra is, hová tartunk?
Talán jó volna, ha az előttünk álló napokban, szeretteink sírjánál megállva, erre is jutna egy kis időnk. Hogy elhunytjainkért imádkozva saját életünket is Isten színe előtt szemléljük, s elgondolkodjunk azon, mennyire engedjük, hogy kegyelme alakítson bennünket. Hiszen amikor ezekben a napokban a halálról beszélünk, végső soron az életről beszélünk. Arról az életről, amelyet Istentől kaptunk, s amelynek örök beteljesedésére Krisztus feltámadásában valamennyien meghívást nyertünk.
Nagy Péter János atya
hirdetés
