2022. 10. 26.

„A krízisben benne van a lehetőség arra, hogy fejlődjünk, és arra is, hogy szétessünk” – interjú két hívő pszichológussal

Miért érintik a fiatalokat nagyobb arányban a mentális betegségek? Hogyan ismerhetők fel a szorongás és a depresszió jelei? Miért fontos keresztényként nem csupán a lelki, hanem a pszichés egészségünkkel is törődni? Hogyan lehet a krízis esély a fejlődésre? Ezekről is beszélgettünk páros interjú keretében két keresztény szakemberrel, Frivaldszkyné Jung Csilla klinikai szakpszichológussal, logoterápiás szakemberrel és Somogyi Klára tanácsadó szakpszichológussal, család- és párterapeutával.

Nemrégiben jött ki egy kutatás, amely 2005 és 2017 között vizsgálta az emberek mentális egészségét. Azt találták, hogy 12 év alatt jelentősen megnőtt a 25 év alatti fiatalok körében azok aránya, akik valamilyen mentális zavarral, szorongással vagy depresszióval küzdenek. Ami érdekes, hogy más generációk körében nem tapasztaltak növekedést. Szerintetek mi lehet az oka annak, hogy a fiatalok egyre érintettebbek a pszichés betegségekben?

Csilla: Azt gondolom, van egy általános értékválság; minden relatívvá vált a fiatalok számára. Relatívnak tűnik számukra, hogy mi érték, és mi nem az, így a fiatalok úgy gondolják, hogy sok mindent újra kell alkotniuk, és ez sok bizonytalansággal járó, nagyon nehéz feladat, hiszen eltűntek a támpontok, a követhető példák és a lelki fogódzkodók. Persze sok oka lehet a pszichés megbetegedéseknek, de én most ezt emelném ki.

Klára: Bejött egy új életszakasz; régebben a személyiségelméletekben azt írták, a serdülőkorban kialakul az identitás, majd jön a párkapcsolat, és megy tovább az élet folyama. De az utóbbi években a kutatások egyre többet említik az emerging adulthood kifejezést (magyarul kibontakozó felnőttkor), ez a huszas évek első, vagy akár második felét is lefedő szakasz. Ez egy köztes időszak, amikor még nem váltál le teljesen a szüleidről, de érzelmileg már valamennyire független vagy. Kitolódik a tanulási idő, és még nem olyan egyértelmű, hogy merre indulj el az életben. Ez az új életszakasz plusz lehetőség az elakadásra, az élethelyzeti krízisre. Az is érdekes kérdés a kutatást illetően, hogy vajon tényleg több-e a mentális beteg a fiatalok körében, vagy csak többen mernek segítséget kérni. Merthogy nagyon sokat változott a világ abban is, hogy egyre hozzáférhetőbb a pszichológiai segítség és egyre bátrabban mernek vele élni. A fiatalok körében nincs az a stigma, mint a szüleink generációjában volt.

Csilla: Igen, sokszor érkezik az az üzenet, hogy mindegy, hogy mit tanulsz, csak legyen diplomád, és utána alkosd meg önmagad.

Nagyon nagy nyomás, hogy „magadnak kell megcsinálnod a szerencsédet”,

és ma már nem olyan egyértelmű, hogy ha valamit kitanulsz, akkor abban a szakmában is fogsz elhelyezkedni. Az identitásod megalkotni még nagyobb rizikóval jár. Ha én most fiatal lennék, ettől biztos jobban szoronganék.

Klára: Ezenfelül előtérben vannak az influencerek és más sikeres emberek, akik már elértek valamit. Az ő eredményük van szem előtt, így azokban, akik még csak az út elején toporognak, frusztráció születhet, hogy én vajon tartok-e majd valaha ott, ahol ő. Vágyottá válik az ismert emberek elért eredménye, még ha valójában sok ember számára teher lenne egy, az övékhez hasonló életút.

Az említett kutatás a szorongásra és a depresszióra vonatkozott elsősorban, így ezekről kérdeznélek titeket. Honnan ismerhető fel ez a két mentális zavar, pszichés betegség?

Klára: Nagyon fontos, hogy betegségnek nevezed, mert régebben sokszor lehetett hallani, hogy nekem nem volt időm arra, hogy depressziós legyek, csak szedd össze magad. Viszont, ha úgy tekintünk a szorongásra, depresszióra, mint betegség, ami átveszi az irányítást az egyén felett, akkor kevésbé okoljuk azt, aki benne van. Nem egy hibáztatási kör alakul ki, hanem azt látjuk, hogy valaki nem tud megoldani egy helyzetet, és segítségre van szüksége.

Csilla: Ami érdekes, hogy nagyon sokszor az egyik betegség eredményezi a másikat. Gyakran előfordul, hogy valakinek szorongással indul a problémája. De mivel egyre kevesebb helyre mer mondjuk elmenni, egyre kevesebbet jár közösségbe, egy idő után kialakul a depresszió is. Tehetetlen a szorongásával szemben, és ez hangulati csúszást is eredményez. De fordítva is történhet, lehet, hogy valakinek depressziója van kezdetben, motiválatlanságot érez, beszűkül az élete, és emiatt elkezd szorongani azokban a helyzetekben, mikor ki kéne lépnie azokból. A terápiás munkában meg kell értenünk, hogy melyik betegség volt előbb, mert ahhoz kell elsődlegesen hozzányúlni, ami a kiindulópont volt, hiszen az egyik a másik következményeként úszott be.

Egyébként pedig mindkét zavarra jellemző a beszűkültség, a motiválatlanság – vagy legalábbis annak tűnik, mert egy szorongó ember a kudarckerülés miatt nem mer belevágni dolgokba. Rosszabb az ember alaphangulata. Ha megnézed a diagnosztikában, akkor különböző dolgok vannak leírva a két betegségről, de a képben, amit a kliens hordoz, sok hasonlóságot mutat. Ha valaki nem úgy funkcionál az életterületeken, mint ahogyan szeretné, és ahogyan mondjuk a környezet is megelégedéssel nézi, akkor biztos, hogy van valami a háttérben, amire gyanakodni kell. Nagyon sokféle ember van, mindenkinek megvan a saját lelki alkata és a sérülékenysége, így előfordulhat, hogy a tünetek is mások lesznek, még ha ugyanaz az alapjelenség is húzódik meg a háttérben. A depressziónak lehet az a jele, ha valaki nem tud aludni, vagy, ha elkezd nagyon sokat aludni. Valaki nem bír enni, és lefogy, más pedig evéssel kompenzál, és elkezd többet enni.

hirdetés

A Covid okozta bezártság, elszigeteltség miatt több kliensetek lett? Gyakrabban fordulnak hozzátok szorongással vagy depresszióval a karantén óta?

Csilla: Én azt tapasztaltam, hogy szorongás szempontjából a hipochondria erősödött fel, ami lényegében azt jelenti, ha túl erősen reflektálunk arra, ha valami történik a testünkben. A Covid alatt arra lettünk szocializálva, hogy vegyünk észre apró testi jeleket, és teszteljük magunkat. Hozzám azok jöttek gyakrabban, akiknek a szorongása arra irányult, hogy vajon minden rendben van-e vele, egészséges-e. Illetve olyanok, akik egzisztenciálisan szoronganak; akik arra a kérdésre kezdtek el kiemelten fókuszálni, hogy arról szól-e az életem, amiről szeretném, hogy szóljon, mert mi van, ha hamarabb lesz vége, és valójában nem jó úton vagyok.

Klára: Én alapvetően élethelyzeti krízisekkel foglalkozom, azon segítek át embereket pszichológusként, és azt látom, hogy a Covid egy hatalmas krízis volt, ami nemcsak egy ember életére csapott le, hanem mindannyiunkéra, az egész társadalomra kihatott, és az egymásra hatás okán újabb és újabb kríziseket, nehéz helyzeteket generált.

Ha valaki amúgy is egy élethelyzeti krízisen, átmeneten ment át, arra ráerősített a bezártság.

Ezek lehetnek teljesen normális kihívások is, például a házasság vagy a gyerekvállalás is egy krízis, akármekkora örömet okoz, akármennyire is vágyott, mert óriási változást hoz, amihez alkalmazkodnia kell az ember személyiségének. Ha egy ilyen helyzetre rájön a Covid, akkor azoknál, akiknek már fogytán voltak az erőforrásaik a megküzdésre, eredményezhette a szétesést, vagy elkezdtek tüneteket hozni valamilyen mentális problémára. Ezt krízismátrixnak hívja a pszichológia, amikor sokféle krízis rakódik egymásra.

A szociális kapcsolatok megélése segít, hogy a rezilienciát, a megküzdési képességet erősítsük. A Covid egyszerre hozott kihívásokat, miközben rengeteg lehetőséget vett el. Tudatos munka kell ahhoz, hogy a saját megküzdéseinket felépítsük, és hogy elkezdjük keresni azokat a dolgokat, amelyek feltöltenek minket. Nagyon fontos, hogy karbantartsuk magunkat, hogy gondoskodjunk önmagunkról.

Fotó: Somogyi Klára

Csilla, a te szakterületed a logoterápia. Hogyan tud ez az irányzat segíteni a mentális betegségekből való gyógyulásban?

Csilla: A logoterápia úgy tartja, hogy az ember legfőbb motivációja az, hogy az életét értelemmel töltse meg. Ez értékekre, személyes értékekre koncentráló terápiás módszer. Sok benne a pszichoedukáció is (ebben rokon a kognitív terápiákkal is), tehát gyakorlatilag az ember működésének a megértéséről is informáljuk a klienst. Ilyen szempontból direktebb, mint egy feltáró típusú terápia. A logoterapeuták például elmagyarázzák a kliensnek, hogy a mi emberképünk szerint a boldogság nem becélozható érzelem, az mintegy csak „mellékterméke”, gyümölcse lehet annak, ha az ember értelmet valósít meg; vagy pl. hogy nem a felettes én (analitikus fogalom), hanem a lelkiismeret az az érzékszervünk, mely megmutatja mit kell megragadnunk a jelenben az adott pillanat értelmeként. Az ember testi jelenségeit illetően pedig hasonlóan más terápiákhoz elmagyarázzuk a kliensnek, hogy egy adott helyzetben miért reagál az ember egy meghatározott módon.

Már az is szorongáscsökkentő, ha az ember érti, mi történt benne, vele.

Például, ha valakire pánikroham tör rá, akkor megemelkedik az oxigénszint, mert a szervezet arra készül, hogy menekülni kell. Ennek eredménye az erős szívdobogás, verejtékezés. Fontos tudnunk, hogy a szervezet jót akar, mert azt akarja, hogy tudjunk futni, hiszen az izommunkához kell az oxigén. De te valójában nem akarsz futni, hiszen mondjuk éppen a színházi széksor közepén ülsz. Pszichésen akarnál csak menekülni, nem fizikailag. Ha már tudod, hogy mi miért történik, akkor kevésbé ijesztő egy ilyen helyzet.

Mit gondoltok, mindenképpen szükséges pszichológushoz fordulnia annak, aki enyhe mentális nehézséggel küzd? Találhat ő maga megoldásokat arra, hogy megoldódjon a problémája?

Csilla: Szerintem van spontán gyógyulás is. De, ahogy Klára mondta, fontos, hogy tudatában legyünk az erőforrásainknak, és azokat jól tudjuk használni. Erőforrás lehet, ha például találkozok egy baráttal, kibeszéljük a nehézségeinket, időt töltünk együtt, vagy egy héten egyszer délután kimozdulok, részt veszek valamilyen programon, sportolni megyek, ésatöbbi… tehát, ha valakinek van erőforrása, és tudja is azt használni, akkor előfordulhat, hogy magától túljut a nehézségeken. Ugyanakkor ébernek is kell lennünk, hogy meglássuk, mi az a pont, amikor egyedül már nem találjuk a megoldást.

Klára: Sokszor azt láthatjuk, hogy

a pszichés betegségek, például a depresszió pont azt a képességet blokkolja le, hogy az egyén képes legyen önmagáért tenni.

Tehát, ha motiválatlan vagyok, rosszkedvű és emiatt erőtlen, akkor egyszerűen képtelen vagyok azokra a tevékenységekre rávenni magam, amelyek kimozdítanának ebből az állapotból. Ördögi kör alakulhat ki; nincs erőm kimozdulni a lakásból, akár azért, mert szorongok, akár, mert depressziós vagyok. Ezzel pedig elvágom magam azoktól a lehetőségektől, mondjuk egy társasági eseménytől, ami feltöltene. Amikor az ember nem fér hozzá a saját erőforrásaihoz, mert annyira rátelepszik egy nehézség, akkor érdemes segítséget kérni.

Általában a kapcsolat az, ami gyógyít; a pszichológushoz járás is erről szól, hiszen feltétel nélküli elfogadást, jelenlétet, reflexiót, megtartást biztosít a szakember a kliens számára. Ez gyógyító tud lenni, illetve más egészséges kapcsolatok is, barátságok, a párkapcsolat, az Istennel való kapcsolat. Közben persze nem feladata egy párkapcsolatnak vagy egy barátságnak a másik meggyógyítása. Ha valaki azt érzi, hogy sok terhe van, inkább kérjen segítséget.

A pszichológus segítségével sok új készséget el lehet sajátítani, technikákat, önismereti növekedést, és ezzel meg tudja előzni az egyén a következő visszaesést is.

Kutatások alapján, ha valaki nem kap segítséget, még ha ki is jön a betegségéből, sokkal könnyebben visszacsúszik, könnyebben visszajön a mentális problémája, mert nincsenek kidolgozva a megoldási módok. Tehát érdemes befektetni az energiát, mert aztán lesz egy védőfaktorunk.

Csilla: Egy hatásvizsgálatban azt vizsgálták, van-e olyan pszichoterápiás módszer, amely hatékonyabb a többinél. Azt találták, hogy egy adott betegségből a módszertől függetlenül egyenlő arányban gyógyultak meg a kliensek. Tehát a gyógyulás nem a módszer függvénye volt, hanem a terapeutával való kapcsolattól függött.

Klára: Számomra lenyűgöző, hogy agyi képalkotó eljárásokkal is bizonyítható a pszichoterápia hatása. Látható, hogy az agyban megváltoznak dolgok.

Csilla: Ez valóban így van, és fordítva is igaz, tehát a depresszió és a szorongás is elváltozásokat okoz az agyban, azaz biokémiai zavarról is beszélhetünk. Ezért lehet szükség adott esetben a gyógyszerre, amitől félni szoktak a kliensek. Pedig néha csak arra van szükség, hogy rövidebb ideig, néhány hónapig szedje, így az elindít egy pozitív változást, ami utána tudja segíteni a pszichoterápiás folyamatot. Nagyon sokan félnek attól, hogyha gyógyszert kapnak, akkor azt örökre szedniük kell, de ez a legtöbb esetben nem így van. Csak akkor kell szedni a gyógyszert a kliensnek élete végéig, ha konkrét genetikai elváltozása van, például endogén depresszióval vagy skrizoféniával küzd. De amikor egy életesemény, tehát egy krízis, bármilyen trauma hatására alakul ki a pszichés betegség, ahhoz jó eséllyel eredményt hozóan tudunk hozzányúlni, abban van változási lehetőség.

Klára: Sokszor egyébként életmódbeli változtatásokkal is sokat lehet tenni a gyógyulásért. Normális, kiszámítható napirend, elegendő testmozgás, elegendő napfény, megfelelő alvásmennyiség, kiegyensúlyozott, tápanyagdús étkezés. Ezek mind kihatnak a lelki egészségünkre, csak nem tulajdonítunk nekik elég jelentőséget. Sokszor rohanunk. A szervezetünk elég jól tud kompenzálni, de amikor extra terhelésnek vagyunk kitéve, akkor könnyebben megborulunk, főleg úgy, ha már előtte is a végtartalékainkat használtuk. És van egy pont, mikor a testünk vagy a lelkünk azt mondja, hogy elég volt. A krízisben benne van a lehetőség arra, hogy fejlődjünk és arra is, hogy szétessünk.

Nagyon érdekes, amit mondasz Klára, számomra egy új megközelítés a krízisről. Ha már behoztátok a hit kérdését is, kíváncsi vagyok, hogy a munkátok során mit tapasztaltok, hogyan egészíti ki egymást a pszichológia és az Istenkapcsolat eszköztára?

Csilla: A keresztények gyakran ragaszkodnak ahhoz, hogy keresztény pszichológusuk legyen, én ezzel tudok empatizálni. Félnek attól, hogy ha nem keresztény pszichológushoz mennek, akkor nem tudják úgy kifejezni a bennük lévő érzéseket, ahogy az természetesen jönne, nem használhatnak olyan szavakat, mint például a gondviselés. Azt látom, hogy

a hit és a pszichológia abszolút ki tudja egészíteni egymást. Azért is, mert a kettőnek más a célja.

A hit, az Istenkapcsolat célja az üdvösség, a pszichoterápiáé pedig a pszichés gyógyítás. Vegyük például a gyónást; hozhat gyógyulást, de az alapvető célja a megtisztulás, az üdvösség felé való haladás, akár átmeneti feszültség-növekedés árán is. A lelki gyógyítás során pedig a pszichológus feltétel nélküli elfogadással, empátiával veszi körül a klienst, hogy gyógyulni tudjon. Ezek a területek oda-vissza hathatnak egymásra. A lelkigondozás részeként abszolút történhet pszichés gyógyulás, és olyan is van, amikor valaki a pszichoterápia kapcsán talál vissza a hitéhez. A hívőknek azonban sokszor nehéz segítségért fordulniuk. Az embernek testi, pszichés és szellemi dimenziói vannak, és

a keresztények gyakran nem foglalkoznak a pszichés dimenzió törvényszerűségeivel, elfeledkeznek róla.

Azt gondolják, hogy annak magától kéne működnie. Lehet, hogy testileg és a szellemi, spirituális életemben rendben vagyok, közben pedig pszichés szinten vannak elakadásaim, problémáim, amiket már nem gyógyít meg az, hogy egyébként hiszek Istenben, a gondoskodásában és szeretem Őt. Kezelni kell az adott szint problémáit, mert magától nem biztos, hogy helyreáll a rend. Visszatérő bűnöknek például lehet a gyökere egy korábban szerzett sérülés. Szeretetre és kapcsolódásra vagyunk teremtve, de az életünk során annyi hatás ér minket, hogy sok sérülés keletkezik a lelkünkben, azaz a pszichénkben, amelyek miatt nem fogunk tudni jól kapcsolódni se Istenhez, se a többi emberhez, és még önmagunkhoz se. Ha gyógyulnak ezek a sérüléseink, ha megismerjük magunkat, akkor az egy teljesebb Istenkapcsolatot fog eredményezi, és az emberek felé is jobban tudunk majd szolgálni. Önmagunk megismerése és gyógyítása tulajdonképpen a lelkünk karbantartása, azért, hogy megtaláljuk magunkban azt az embert, akit Isten teremtett.

Klára: Az is nagyon fontos kérdés, hogy milyen képünk van az Istenről. Sok múlik ezen.

Van olyan Istenkapcsolat, amely akár meg is betegítheti a hívőt lelkileg, például, ha büntető, elváró vagy zsarnok istenképe van.

Bármennyire is próbál gyógyulni egy ilyen ember, nehezen fog tudni, akár még mélyebbre süllyed, mert nem tud az igaz, szerető Istenhez kapcsolódni. Béri Renátó atyának nagyon sok előadása, podcastje van az istenképekről, érdemes hallgatni azokat.

Csilla: Igen, van, akinél az Istenkapcsolat nem erőforrás, csak újabb szorongás okozója.

Fotó: Frivaldszkyné Jung Csilla

Mit gondoltok, erősebb-e a keresztényekben a szorongás vagy a szégyenérzet a bűnösség tudat, az egyházi tanítások, a szabályok következtében?

Csilla: Egy gyakorló hívő rendszeresen tart lelkiismeretvizsgálatot, reflektál az életére, az életvezetésére. Szerintem ezért előfordulhat, hogy erősebb szorongás alakul ki benne, mivel a bűnökre és az azzal járó sérülésekre való reflexiója is gyakoribb és átéltebb. Sokszor ráadásul ugyanazokat a bűnöket gyónjuk meg, így azt élhetjük meg, hogy már megint nem sikerült.

Klára: A fiataloknál erős a csoportnyomás, így a szorongás mértéke attól is függ, milyen normák elfogadottak abban a közegben, ahova az adott személy tartozik, legyen az egy iskolai vagy egyházi csoport. Ezek befolyásolhatják azt, hogy hogyan tekint saját magára.

Hogyan definiálnátok a munkátokat? Istennel együtt gyógyítotok, vagy a hiteteket különválasztjátok a munkátoktól?

Csilla: Nekem van olyan kliensem, akivel a terápiás alkalom elején és végén is imádkozunk. Meg szoktam várni, hogy ezt ők kérjék. Saját szavakkal szoktunk imádkozni, és mindig kérem, hogy ők kezdjék az imát, hiszen nekem az a fontos, hogy tudjam, ők hol tartanak, miről szeretnének beszélni. Én pedig abba próbálok belesimulni, amiket mondanak, és elsősorban inkább magáért a találkozásért, annak gyümölcseiért szoktam imádkozni.

A kérdésre válaszolva azt mondanám, hogy Jézus a legjobb terapeuta. Krisztus katonájaként gondolok magamra, a Szentlélek bölcsességét kérve, Istennel együttműködve próbálok abban segíteni, hogy valakit úgy tudjak kísérni, hogy Hozzá közelebb kerüljön. Nem választom külön a munkám és a hitem.

Arra törekszem, hogy a kliens életének kiteljesedését szolgáljam, amennyire tudok, eszköz lehessek ebben a folyamatban.

Ha valaki tanácsot kér tőlem – bár pszichológusként nem szeretek tanácsot adni -, de ha mégis nagyon kér, akkor azzal felvezetve mondom azt el, s azzal az alázattal, hogy nyugodtan söpörjük le az asztalról, amit mondtam, ha úgy érzi, hogy abban nincs igazság. Nem akarok tutimondó lenni. Szolgálatként tekintek a munkámra.

Klára: Nekem a munkámban ritkán jelenik meg a hit, de biztos van, aki azért keres meg, mert tudja, hogy keresztény vagyok. Én úgy tekintek magamra, hogy Istentől kaptam azokat a talentumokat, amelyek alkalmassá tesznek arra, hogy a pszichológusi munkát végezzem, én pedig igyekszem a saját részem a lehető legjobban megtenni. Képzem magam, önreflexiót végzek, igyekszem jó eszköz lenni a kliensek kiteljesedésében. Az, hogy az életükben miként fog gyümölcsöt hozni a terápia, már nem az én feladatom, hanem a Jóistené. Nehéz úgy kísérni valakit, hogy közben a háttérben kell maradnunk, és utána feleslegessé válni. Pszichológusként kísért minket az a vágy, hogy nagyon segíteni akarunk, vagy nagyon okosak akarunk lenni. Olykor a kliens is ránk vetíti ki, hogy mondjuk meg a tutit. Közben igenis alázattal kell a hivatáshoz hozzáállnunk; itt vagyok, hallgatok, kérdezek, támogatok, de ez a terápia nem rólam szól.

Keresztény körökben a mai napig tapasztalhatunk elutasítást a pszichológia tudománya iránt. Hallottam olyat hívők körében, hogyha az identitásod valóban Krisztusban gyökerezne, akkor nem lenne depressziód.

Csilla: Igen, ahogy mondtam, ha valaki így gondolkodik, akkor kihagyja az ember pszichés dimenzióját. Aki ezt mondja, az azt gondolja, hogy mindent a spiritualitás felől kell megoldani- nemcsak neki, mindenkinek.

Klára: Létezik-e olyan, hogy valaki vegytisztán csak Krisztusban van? Mindenkire hat a világ, a saját sérülései, sebehetősége. Szerintem az, hogy teljesen Krisztusba legyünk gyökerezve, és ne a saját önzőségünkbe vagy traumáinkba, egy életfeladat. Efelé törekszünk. Egyébként pedig

bármilyen mentális nehézség vagy elakadás lehetőség arra, hogy szembesüljünk magunkkal, és megismerjük, hol vannak a gyenge pontjaink.

Hogy növekedjünk, hogy eljussunk a saját határainkig. Aki azt gondolja, hogy én jól vagyok, köszönöm, annak nincs szüksége segítségre, és nem is fog annyira önmagával foglalkozni. De ha egy problémával szembesülök, az lehetőség, hogy megtaláljam, hol van szükségem gyógyulásra. Lehetőség arra, hogy jobb emberek legyünk. Az Istenkapcsolatban is tapasztaljuk, hogy amíg minden rendben megy, addig nagy a kísértés, hogy elhanyagoljuk azt. És általában, ha jön valami nehézség, akkor hamarabb fordulunk Istenhez.

Csilla: A klienseimtől van, hogy egy rokonuk megkérdezi; miért kell neked pszichológus, ha hiszel Istenben? Ilyenkor eszembe jut, hogy Jézus se mondta, mikor a keresztet hordozta, hogy gond egy szál se, ne aggódjatok, nem is nehéz! Nem. Ha gyötrelmesen nehéz, akkor az úgy van, s nem kell azt mutatni, hogy minden rendben van, hogy nincs semmi baj. 

Klára: Ha lenyomom magamban a fájdalmat, az bennem marad, és mérgezi a kapcsolódásaimat. Sokszor pont az a nehezebb út, amikor elkezdek szembenézni a problémáimmal. Amikor belenézek a tükörbe, és segítséget kérek. Viszont az én gyógyulásom utána a környezetemre is kihatással van. Maga a krízis szó is kétjelentésű a görögben: válság vagy fordulat. A kínai nyelvben pedig két jel kombinációja alkotja a krízis szót, ennek a két jelnek a jelentése: veszély és esély. Azt hiszem, ez nagyon kifejező;

a krízis hozhat egy pozitív változást, átalakulást, hogy utána kicsit magasabb szinten, vagy más módon folytassuk az életünket.

Fekete Ági

Borítókép: Kenessey Enikő
Fekete Ági Interjú
hirdetés

Még nem érkezett hozzászólás