Vannak olyan írások, amelyekhez képtelenség előszót írni. Meuwissen Lídia Lelle szeretett kollégánk és barátunk megrendítő sorokkal búcsúzik meg nem született gyermekétől. A 777 csapatának minden tagja osztozik fájdalmában, imáinkban és gondolatainkban Lídiával és családjával vagyunk.
Itt ülök a kórházban. Körülöttem várandós nők, akik arra várnak, hogy újra láthassák gyermeküket az ultrahangon. És itt vagyok én, aki már nem láthatja gyermekét, és csak arra vár, hogy “kiszedjék ami még bent maradt”.
Drága Gyermekem, annyira sajnálom, hogy így történt. Annyira vártam, hogy az életem része legyél, és annyira csodálatos volt amikor megálmodtam, hogy a szívem alatt vagy, amit aztán egy teszt is megerősített. Attól a naptól fogva úgy éreztem, hogy minden álmom valóra vált. Beszéltem hozzád, énekeltem neked, és már elkezdtem tervezgetni, hogy hogyan alakítjuk ki a te kis kuckódat a lakásban. Apukád is sokat beszélt hozzád és mindenkinek, még a sarki pékség eladóinak is elújságolta, hogy már Te is az életünk része vagy. Pár hét múlva már láthattam is, ahogy dobog a szíved.
Aztán pár hét múlva már nem dobogott… Semmihez sem tudom hasonlítani a fájdalmat amit akkor apukáddal éreztünk. Nem tudtuk hogy kezeljük, hogy a legnagyobb kincsünk, Te, már nem vagy velünk.
hirdetésAz emberek sokféleképpen reagáltak. Voltak, akik azt mondták, hogy ez természetes. És bár tudom, hogy sok nő éli át szintén a vetélés fájdalmát, de én mégsem éreztem semmi természeteset abban, hogy az első gyermeket ilyen hamar elvesztem. Azt is mondták, hogy ne aggódjak, majd lesz gyerekem. De őket sem értem, hiszen már van gyermekem: Te. Természetesen remélem, hogy lesznek testvéreid, de az első gyermekem, Te már csak a mennyből figyelsz minket, és Te tettél engem anyukává.
Tudod, most egy olyan országban élünk apukáddal, – Lengyelországban – ahol nagyon sok szó esik az olyan gyermekek életének kioltásától, mint amilyen te voltál: a még méhben élő gyerekekről. Sokan a házak ablakain vagy maszkokon, plakátokon hirdetik egy piros villámmal, hogy ők úgy gondolják, joga van bárkinek is dönteni a méhen belüli életek sorsáról.A kórházba jövet is sok helyen láttam ezt a jelet, és nem tudtam megállni, hogy ne sírjam el magam. Elképesztő fájdalmat okoz a tudat, hogy míg én bármit megadnék, hogy a szíved a szívem alatt dobogjon, addig mindenhol az jön velem szembe, hogy mások inkább kioltanák az ő szívük alatti szív dobogását. Nem is tudják, mennyi fájdalmat okoznak.. fájdalmat annak az ártatlan életnek, akinek kikaparják a dobogó szívét, és fájdalmat nekem, és a hozzám hasonló anyáknak, akiknek a szívük törik össze amiért gyermekük szíve megszűnt dobogni.
Fáj, hogy meghaltál. Fáj, hogy amíg hivatásszerűen az magzati életért harcolok, a saját magzatomat nem tudtam megmenteni. Fáj, hogy sosem láthattam az arcodat és sosem foghattalak a kezembe. Fáj, hogy nem tudom, neked fájt e a halálod, és fáj, hogy abban a pillanatban én nem tudtam mi történik veled, hiszen minden jel nélkül történt.
Fáj, hogy így alakult, de remélem most egy boldog helyen vagy, és remélem egyszer majd átölelhetlek, és a füledbe súghatom: nagyon szeretlek.
Meuwissen Lídia Lelle
hirdetés
7 hozzászólás
Kedves Lídia! Mélyen megérintett az írásod, teljes szívemmel együtt tudok érezni veled, mivel én is pontosan így, pontosan ezen mentem át. Én is elvesztettem az első gyermekem, viszonylag hosszú próbálkozás utáni pozitív tesztelés és kitörő boldogság közepette a soronkövetkező ultrahangon egy érzéketlen ultrahangos nő közölte velem, hogy a közel 10 hetes embriómnak nincs szívhangja, menjek a kórházba, “majd ott elintézik”. Azokat a napokat, amin ez az ultrahang történt, majd a műtét és az utána levőket gondolom nem kell ismertetni: valami borzalmas sötétség, maga a pokol, nem is tudom, hogy írjam le… Es akkor utána jöttek a segítő szándékú népi bölcsességek, a jóslatok, okosságok, míg én ültem abban a sötét lyukban, ami a méhemben tátongott. Erre nincs gyógyszer, erre nincs segítség. Nem volt az a könyv, az az utazás, az a film, de egy roxforti levél sem terelte volna el a figyelmem, mert nem tudtam feldolgozni, hogy anya lettem, de mégsem. És nem akarlak elkeseríteni, de a fekete leves csak utána jött: mikor újra várandós lettem. Az a rózsaszínfelhős-amerikaifilmes-egésznaphasatsimogatós terhesség nálam elmaradt, helyette jött a pánik, a pszichológus és a heti ultrahang. Egészen a szülés napjáig nem tudtam elengedni magam, és már a kisfiam közel 20 hónapos, mégis néha éjjel felkelek, hogy megnézzem, lélegzik – e, dobog- e a szíve. Nem riogatni akarlak, pszichológus lévén biztosan te is tudod, mi ennek a menete, innentől a mi sorsunk sajnos meg van pecsételve…. Én a hitemet is elvesztettem egy rövid időre, mert elképzelni sem tudtam, mivel érdemeltem ezt ki, miért szánta nekem ezt a Jóisten. Aki ugye jó, és mindenható. Éppen ezért miért is zavarta öt az én icipici babám…? Na meg aztán a depresszió: a terhes nők utálatától kezdve a kisgyerekek kerülésén át, a gondolatok elégetése meg lufik elengedése, minden megvolt. Mindegyiken túl voltam, de egyik sem hozta meg azt az eredményt, amit vártam volna, csak dühösebb, elkeseredettebb lettem, cinikus és érzéketlen a világ dolgai fele. De nem szaporítom tovább a szót. Sajnos nem tudok és nem is akarok semmilyen közhelyes gondolatot vagy biztatást írni Neked, mert ezen semmi ilyesmi nem segít. Fogadd kérlek mélységes együttérzésem és virtuális bíztató kézszorításom. Nem vagy egyedül, egy bátor, erős nő, aki már anya. És mi anyák mindent, MINDENT túlélünk! Kívánom, hogy amint úgy érzed, nyisd meg újra a szíved a Jóisten fénye fele, és engedd be: o soha el nem hagy minket – még akkor sem, ha erről meg vagyunk győződve. Nekem is ez adta meg a sötétből kifelé vezető útra a kezdőlökést. Sok erőt kívánva : R Nagy Dorina
” Én a hitemet is elvesztettem egy rövid időre, mert elképzelni sem tudtam, mivel érdemeltem ezt ki, miért szánta nekem ezt a Jóisten.” Azt kell, hogy írjam ezt a gondolkodást a keresztény vallás magában hordozza (talán még az eredeti is). El kellene tűnődnie az egyháznak, hogy mi vezet egy embert arra a gondolatra, hogy valaki azt gondolja, hogy Isten ilyen rossz dolgot szán az embernek. Teljesen világos számomra, hogy az az istenkép amit tanít az hibás, pontosan az ilyenek miatt. Ha valakinek egy egészséges istenképe van, az soha nem kételkedhet Istenben és ez nem azért van,mert a hite erős,hanem azért mert tisztában van Isten hatalmával és működésével. Vagy legalábbis mentes a sok hibás negatív és pozitív képzettől.
Ilyen hibás tanítás : ha Isten velem ki ellenem. Ha ugyanis valami az életben nem sikerül,rögtön azt hisszük,hogy Isten nincs velünk. Nincs elmagyarázva az embereknek,hogy Isten mindenki mellett van,mindig, de ez nem jelenti azt,hogy minden gondunkat meg kell oldania és felelősséget vállalnia az életünkért. Minden Istenben történik, de nem Isten csinálja a dolgokat.
Valószínűleg az egyház mérlegelte és benne hagyta e hibákat a vallásban,mert még így is több a nyeresége mint a vesztesége ezek által. Jelezném,hogy ez már a múlt,mára a helyzet megfordult és az egyház ezzel nem tud lépést tartani,az eredményét pedig tapasztaljuk.
Mikor jövünk rá és mikor merjük valóban tanítani,hogy Isten nem büntet,soha ,senkit,semmiért. Írták már nekem,hogy Isten gyűlöli a bűnt, szerintem azonban nincs benne “gyűlület” . (Te döntöd el,hogy élet igenlő e amit írok,vagy sem)
Istenképünkben tehát rengeteg hiba van de fogadni mernék,hogy te aki ezt olvasod,egyet sem találsz a tiédben. Szerintem bosszúállás a legjobb példa erre. Tudod,hogy bosszút állni rossz,mégis elhiszed,hogy Isten a vízözönben bosszút állt az emberiségen. Ilyen hibákra gondolok, aminek aztán messze nyúló következményei vannak.
Ez az istenkép addig változatlan mard,míg a nyereség nagyobb a veszteségnél. Természetesen a felismerése annak,hogy ez megváltozott, az is időt igényel. Addig pedig rengetegszer haragszunk még Istenre, hisz Ő nem tudja megvédeni magát tőlünk.
“Tudod,hogy bosszút állni rossz,mégis elhiszed,hogy Isten a vízözönben bosszút állt az emberiségen.”
Az vízözön kapcsán az ószövetségi Isten kifejezetten pszichopátiás tüneteket mutat. Nem tetszik neki az általa teremtett lények viselkedése, inkább elpusztítja az összeset, embert, állatot egyaránt.
Részvétem a tisztelt szerzőnek, sajnos ismerős az élethelyzet. 🙁
A katolikus szakértőktől kérdezném, hogy ebben a történetben hol mutatkozik meg Isten szeretete? Mert én épp ennek az ellenkezőjét látom, és értetlenül állok előtte.
Azért látod az ellenkezőjét,mert összekevered az emberi szintet az Isten szintjével. Az emberi szeretet az Istinével. Mert elhitették veled,hogy Isten büntet. Mert azt hiszed ,hogy az Istenkapcsolat hasonlít a szülőkapcsolathoz. Mert Istent nem tartod érett személyiségnek.,stb
Amint látod,van amiben te tévedsz és van amiben téves tanítást kapsz. Remélem nem veszed sértésnek,ha vigasztal,ezekkel nem vagy egyedül.
Drága Lídia és Dorina!
Hatalmas együttérzéssel írok Nektek és azoknak, akikkel ilyen szomorú dolog történt.
Az emberi fájdalom olyan nagy, hogy elnémul az ember, mit is mondhatna…
Értetlenül állunk előtte.
Mennyi minden van a világban, amit nem értünk, nem látunk át miért, hogyan, hová tart!
Én már nagymama leszek, és mostanában igyekszem egyre inkább fölvenni egy szemüveget, amivel próbálom látni a dolgokat.
Bármi is történik az életünkben, imádkozom, és ha fájdalmas is, Istent arra kérem, minden váljék a lelki javunkra, a gyerekeimnek, férjemnek, nekem, akiket érint.
Emberi érzéseink, gondolataink mindig beindulnak, és meg akarjuk mondani Istennek, hogy lenne jó nekünk, mi történjen. Nehéz ezt elengedni.
Ha sikerül Istenre bízni magunkat, nagy szabadságot élhetünk meg. Ez kegyelem, Isten ajándéka, ha be tudjuk fogadni.
Ahogy Csókay András mondja, érezzük, látjuk a félelmeinket, nem érzéketlenekké válunk, a fájdalmunk, félelmeink megmaradhatnak, de már nem uralkodnak rajtunk, mert valami erőt, reményt kapunk, hogy érdemes tovább menni, meglátjuk, milyen tennivalóink vannak, meglátjuk, hogy a nehéz helyzetünknek milyen jó hatásai lehetnek magunkra és másokra.
Tapasztalatom, hogy Isten mindig megadja a lelki javunkat, ha kérjük és nyitottak vagyunk a befogadására. Valahogy helyükre kerülnek a dolgok, és azt vesszük észre, hogy jobban csináljuk, a Lélek működni tud bennünk és körülöttünk.
Szinte megmagyarázhatatlan, csoda! Belső csoda, lehet hogy külső is.
Erről tesz tanúságot Csókay András is olyan kézzelfoghatóan, ami a nem hívő számára is elgondolkodtató tapasztalat.
Ehhez döntés kell Isten mellett, megelőlegezett bizalom, ami utána százszorosan- ezerszeresen megtérül. Én magam is megéltem ezt kézzelfogható módon.
Isten nem ígérte, hogy baj nem ér minket, de a bajban velünk van, és mindent, de mindent a javunkra fordít – lelki javunkra – és ez a legfontosabb!
Még akkor is így van ez, ha a mi hibánk okozta a bajt, és megbánással kérjük a segítséget, és akkor is ha mi nem tehetünk róla.
A kis lelkecskék az égben égi barátaink és támogatóink, és majd együtt lehetünk Velük is valamikor – én hiszem ezt.
Nagy szeretettel és imádsággal gondolok Mindannyiotokra!
Jézus is átélte az Istentől való elhagyatottság érzését, a kereszten. Ő valóban emberré lett értünk, és ez az érzés az emberi létünkkel együtt jár, a bűnbeesés óta.
„Éli, Éli, lamma szabaktani?” Vagyis: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?”
Jézus nagyon jól tudta, hogy vannak olyan élethelyzetek, amikor úgy érezzük, elhagyott minket az Isten. És nem csóválja a fejét… hanem velünk szenved. Akkor és most, minden szenvedővel, minden gyermekét elveszítő édesanyával együtt… és aztán eljön a teljes megsemmisülés, majd a feltámadás, a megváltás. Előttünk járt, elénk járta az utat, hogy vígasztaljon minket a tudat, hogy nem ez az érzés a végállomás! Jézus, az Isten fia, aki kiválasztott népét dédelgette, tanítgatta, “tenyerébe írta”, akihez eljött, akinek elhozta Isten felfoghatatlan szeretetét, és akik nem értették meg, nem ismerték fel.
Jézusnak is fájt, mert Ő a mi életünkér harcol és sokszor mi nem hagyjuk, hogy Ő megmentsen minket.
És Mária, az Édesanya, az Édesanyánk, talán értette, hogy mi miért történik Vele? Nagyon-nagyon fájdalmas dolgokra mondott igent, amikor Isten meghívására igen mondott, és biztos vagyok benne, hogy sokszor nem értette, miért kell neki József elé állni egy ilyen lehetetlennek tűnő bejelentéssel… terhesen, émelyegve Erzsébethez utazni, majd Betlehembe, kínlódva, egyedül, támogatás nélkül szülnie… menekülni Egyiptomba… amikor a rokonok azt állították, fia megbolondult… és végig, a keresztúton, a kereszt alatt, halott fiával az ölében…
Az Ő szívét és tőr járta át, de nem kapott rá teljes magyarázatot. Ember volt, nem mindenható Isten, aki a teljes tudás birtokosa, és ezzel mindannyian így vagyunk, ismereteink nem láthatják át Isten titkait. Hiszen az Ő útjai nem a mi útjaink, és mi most még csak tükör által, homályosan…
Mária is tőrrel a szívében szorította magához a megkínzott Fiát, az Isten halott fiát. És Ő, aki most már ott van a feltámadott Jézussal a Mennyek országában, Isten jelenlétében, Istennel együtt jön el hozzád, hiszen pontosan tudja mi az Istentől való elhagyatottság érzése. Ami nem Isten büntetése, hanem az emberiség történelmében felhalmozódott bűnök következménye.
És mindig emlékeztet Rá, hogy akit Isten megteremt, nem a földi életre teremti, hanem az Örök életre! Akár pár napot, hetet, hónapot élt, az ő élete az örök életbe gyökerezett és ott teljesedik ki! Nekünk a néhány hét az anyaméhben rövidnek tűnik, a közel száz év hosszúnak, de “az az egy azonban ne legyen rejtve előttetek, szeretteim, hogy az Úr előtt egy nap annyi, mint ezer esztendő, és ezer esztendő annyi, mint egy nap”. Isten Vígasztaló Lelke legyen rajtatok!