Életbevágó

Ha csak egyvalaki mellém állt volna! – interjú Palojtay Mártával

Május 11-én 10 órakor kezdődik a Párbeszéd Házában az Élet Napja, ahol majd velünk is találkozhattok, és amelynek előadója többek között Palojtay Márta Kárpátaljáról. A nap különlegessége lesz a Guadalupei Szűzanya palástja, amelyet W. Kowalska, az életvédelem egyik nagykövete hoz el és „terít a résztvevőkre” Lengyelországból. Palojtay Mártával készült interjúnkat olvashatjátok az abortusz titkáról.

Márta, 10 éve nagyjából a semmiből elindítottad a szervezett életvédelmet Kárpátalján, ami felöleli a megelőzést, a kríziskezelést és az abortusz utáni gyógyulást is. Mi volt a helyzet akkor és változott-e valami mára?

Kárpátalján, ahogy az egész volt Szovjetunióban, a nők 90 százaléka esett át abortuszon, sokszor többön is. Akkoriban ez volt a bevett „családtervezési” eljárás. A nőknek azt mondták: ez csak egy sejtcsomó, még nem ember. Persze valahol érezték, hogy itt a kisbabájukról volt szó – ezért keresnek meg minket évtizedek után azzal, hogy „így nem lehet élni”. Több alkalommal volt egész Kárpátaljára kiterjedő információs és plakátkampányunk, ami egyszerűen arra hívja fel a figyelmet, hogy itt egy emberi életről van szó. Megszólítja az anyát és az apát (az apák is fontosak, az ő szavuk a leginkább döntő, hogy megmarad-e a baba!), hogy már most is szülők, amikor a baba még nem látszik. Ennek nagyon nagy hatása volt, úgy tűnik, komolyan átalakította a közgondolkodást, és az abortuszok száma is jelentősen csökkent, amiben nyilván más tényezők is szerepet játszanak, de több forrás szerint a kampánynak nagy része volt ebben. Személyes visszajelzéseket is kaptunk.

Téged mi hívott erre a területre?

Őszintén szólva, nem is annyira az, hogy megszülessenek a kisbabák, bár nyilván ezt is nagyon fontosnak tartom.

Mélyen megérintett azoknak a nőknek a szenvedése, akik nem is voltak igazán tisztában azzal, amit tesznek, sokszor komoly nyomás alatt – és mégis egy életen át viselik a következményeket, ha nem kapnak segítséget.

A következmények pedig beláthatatlanok, az egész családra nézve. De, hála Istennek, ez a hatás „visszafelé” is működik: amikor a nő gyógyul, gyógyulnak a családi kapcsolatok is. „Mit csináltatok az anyámmal, hogy már nem kiabál?”

Hogyan látod, vannak az „életvédők”, akik hivatásszerűen segítik a gyermekvállalást, és van a hétköznapi ember, aki ezzel a témával adott esetben akár nem is találkozik?

Mindenki találkozik a témával. 7 millió gyerek nem születhetett meg ebben az országban, akiknek a szülei nagyobbrészt még közöttünk élnek. Sokan közülük a plébániáinkon, és a szívük mélyén eltemetve hordozzák ezt a fájdalmat. Néha azt halljuk a lelkipásztortól: „Nálunk ez nem probléma” – de aztán sokan keresnek meg minket arról a helyről, akik addig a papnak sem mertek erről beszélni.

Nagyon fontos akár papként, akár világiként a jézusi, „nem ítéllek el” lelkülettel hallgatni az embert, hogy érezze: itt beszélhet arról, ami vele történt.

Ha pedig valaki krízishelyzetbe kerül, hétköznapi emberek kell, hogy mellé álljanak, leginkább a saját környezetéből.

Annyiszor hallottuk: „Ha csak egyvalaki mellém állt volna!” Biztatásra van szükségük, hogy el merjék ismerni az anyai érzéseket.

Valójában, amikor azt mondták nekik: „Tedd, amit jónak látsz, én melletted állok!” – azt a támogatás hiányának élték meg.
És még valami: ki kellene már végre szállni a lövészárkokból, hogy az egyik oldal a magzat életjogáért, a másik a nő jogaiért harcol. Ami jó a babának, az jó az anyának is, és fordítva. Igazság szerint, én még nem igen találkoztam olyan nővel, akinél az abortusz valóban informált és szabad döntés lett volna. Nagyon sokszor súlyos nyomás alatt van a nő. Abban kellene neki minden segítséget megadnunk – életvédőként vagy a hétköznapi életben – hogy felfedezze a saját anyaságát és megtalálja magában azt a mélyen mindig meglévő erőt és bátorságot, hogy szerethesse a gyermekét és életet adhasson neki.

További információ és regisztráció: Életnap

Olaj Anett

Még nem érkezett hozzászólás