Új, lakóparki otthonunk viszonylag sok inspirációval szolgál. Persze nem minden témából lesz blog, de gondolkodnivalóm van bőven. Az alábbi gondolatokat egy különös jelenet hívta elő bennem.
Az utóbbi időben arra lettem figyelmes, hogy egyik szomszédunknak igen buzgó kamasza van, aki sem a hangerején, sem a beszéde mennyiségén nem szokott uralkodni. Távolról is tisztán hallom a gondolatait, mert hangosan és jól érthetően mindet kimondja. A hosszas szóáradat közben arra lettem figyelmes, hogy van két szó, amit különösen kedvel: anya, apa. Majdnem minden mondata úgy kezdődik, hogy megszólítja egyik szülőjét. Állandóan szóval tartja őket. Ráadásul olyan hangsúlyozással ejti a nevüket, ahogyan a kétévesek, akik még éppen gyakorolni kezdik ezt a két, számukra életet jelentő szót: „Anyaaaa!? Apaaaaa!?” Kicsit elnyújtva, kicsit kérdezve és felkiáltva is egyszerre.
Eddig a történet, ami beindította a gondolataimat és a szomszéd fiútól teljesen függetlenül kezdtem tovább gondolkodni a jelenségen. Manapság nagyon sokat beszélünk a lázadó fiatalokról, akik csak azért sem hallgatnak a szüleikre. Csúnyán beszélnek, isznak, buliznak, szexelnek, nem tisztelik az értékeket, a múltat, a családot. Ugyanakkor alig hallunk a szülőfüggő fiatalokról, maximum a huszon-harmincas fiataloknál fellépő „mamahotel” jelenségről. Pedig vannak olyan kamaszok is, akik nem lázadnak, akik a kamaszkorukat is a szüleik teljes és gondolkodás nélküli követésével töltik. Akik matricaként tapadnak a szüleikre.
Úgy gondolom, mindnyájan fellázadunk egyszer a felnőtté válás küszöbén. Van, akinél ez nagyon látványos folyamat és megmarad hosszú évekre, akár örökre, anélkül, hogy valódi felnőtt válna belőle.
Olyan is van, aki csendben lázad, illedelmesen, de végigjárja az ellenkezés, a megkérdőjelezés és a saját gondolatok felépítésének útját.
Olyan is akad, aki „felnőttként” lázad, amikor már túl van hivatalosan a kamaszkoron, az életkora alapján már rég felnőtt, de igazából nincsenek önálló gondolatai, céljai, tervei. Egyszer ők is szembenéznek az életükkel és rádöbbennek, hogy addig csak követtek másokat, ideálokat, de nem voltak önmaguk. Ezek azok az emberek, akik akár 30-40 évesen csinálnak valami vadat, valami meghökkentőt, amire a szívük mélyén talán kamaszként is vágytak, de akkor nem merték megvalósítani. Akkor nem mertek kiállni a vágyaikért és a megtapasztalásért, amelyet az élmény, a döntés és annak jó vagy rossz következményeiből nyerhettek volna. Aki meg meri lépni ezt a „kamaszos” lázadást és meg tudja harcolni a saját döntéseit, gondolatait, abból válhat érett felnőtt. Ezt nem lehet megspórolni. A túlféltett, ajnározott és elkényeztetett gyerekekből, fiatalokból ezért nem lesz felnőtt, mire huszonévesen el kellene kezdeniük az önálló életet. Nem tudják, mi az ő önálló életük.
Nyilván ott a másik véglet is, az örök lázadó, aki még 60 évesen is lázad, mindent megkérdőjelez, mindenben ellenkezik. Ő az, aki 60 évesen is kamasz, mert csak a lázadásig jutott el, de nem építette fel önmagát, a saját értékeit. Nem tisztultak le azok az alapigazságok, amelyekre az illető feltenné az életét, amelyekkel nem ellenkezni akar, hanem feltenné rájuk az életét.
Munkám során, pedagógusként nagyon sok szülővel és gyerekkel találkoztam már. Rengeteg mintát láttam és sajnos rengeteg rosszat. Szülőket, akik matricaként tapadtak a gyerekükre és fordítva. Gyerekeket, akik képtelenek voltak leválni a szüleikről. Szülőket, akik felnőttként is lázadtak minden ellen és nem tudtak rámutatni egyetlen értékre sem, amely mentén a gyereket nevelték és amely alapján a gyerek eligazodhatott volna a kis világában. Láttam koravén gyerekeket, akiktől a kamaszkorban rekedt szüleik elvették a gyerekkort és túl hamar kellett önállósodniuk.
De láttam szeretetben és határok között nevelt gyerekeket is. Akik koppanásig mentek, feszegették a szabályokat, úgymond rosszalkodtak, de megtanulták a határaikat, megismerték önmagukat és nagyon jó úton jártak, hogy érett, önálló, szabad felnőttek legyenek. Lázadtak, megkérdőjeleztek dolgokat, kicsit túllépték a kereteket, de csak azért, mert tudták, hogy ott vannak azok a bizonyos határok, volt mit átlépniük. És végül saját tapasztalatból, saját döntésből visszaléptek a keretek közé és kiegyensúlyozott életet éltek, élnek.
Nem azért lesznek belőlük jó és érett felnőttek, mert békés kamaszok voltak, sem azért, mert látványosan lázadtak, hanem azért, mert lázadtak és utána felépítették önmagukat.
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás