Megszólal az ébresztő. Még a szememet sem tudom kinyitni, gondolatban máris az előttem álló napon jár az eszem – mi mindent kell ma elvégeznem, milyen feladatok és kihívások várnak rám? A gyors reggeli és a munkába utazás alatt a friss híreket bújom, hiszen képbe kell kerülni az elmúlt órák történéseivel… A nap nagy része munkával telik, emailek, telefonok, meetingek; a szünetekben elolvasok néhány cikket, vagy csak megnézek néhány friss mémet, videót. Munka ide vagy oda, ha napközben Instán vagy a Facebookon történik valami, arról azonnal értesülök, és akkor már végig is pörgetem az új bejegyzéseket, hátha találok valami érdekeset. Hazafelé, miközben próbálom magamat a lehető legkisebbre összehúzni a villamoson utazó tömegben, a város másik végében egy másik villamoson utazó barátommal telefonálok, és mikor hazaérek, vacsora közben a Netflixen megnézem az éppen aktuális kedvenc sorozatom új részét. A család többi tagjával beszélek pár mondatot, aztán mindenki megy a maga dolgára – videojáték, könyv, telefon, éppen melyik kínálja a legkönnyebb kikapcsolódást. Este, lefekvés előtt még tíz percet megpróbálok imával is eltölteni, de a gondolataim összevissza cikáznak a múltban és a jövőben, és az „ima” a Szenttel és Mindenhatóval való bensőséges találkozás helyett csupán szórakozott csacsogásban merül ki. Eltelt egy újabb nap – anélkül, hogy annak akár egy percét is valóban igazán átéltem volna. Végül fáradtan dőlök be az ágyba; ideje aludni, hiszen mindjárt megszólal az ébresztő…
A fenti „naplóbejegyzés” valószínűleg sokunk számára tartalmaz ismerős elemeket. De vajon miért így telnek a mindennapjaink? Mintha elfeledkeztünk volna valami fontosról, amit korábban tudtunk; amikor nem volt okostelefon, nem volt tévé, amikor nem létezett párhuzamosan tíz-tizenöt virtuális énünk és elég volt egyszerre egy helyen lennünk. Amikor együtt evett otthon a család, órákat pecáztunk együtt a barátainkkal, és minden porcikánkkal jelen voltunk egy ölelésben. Amikor nem ezerfelé röpködtek folyamatosan a gondolataink.
Ebben a cikkben szeretnélek Benneteket meggyőzni arról, hogy életünk legfontosabb pillanatai az itt és mostban történnek; és ha megtanulnánk újra valóban jelen lenni a pillanatban, az életünk sokkal teljesebb és kiegyensúlyozottabb lenne, és megtelne valódi tartalommal.
Itt és most – önmagammal
Ha egy mondatban kellene megfogalmaznom azt, hogy mi a fenti – képzeletbeli – naplóbejegyzés „írójának” legnagyobb problémája, akkor az valahogy így hangozna: fejben sosincs éppen ott, ahol egyébként tartózkodik.
hirdetésEz a XXI. századi ember egyik tipikus tulajdonsága, és okai meglehetősen szerteágazóak. Manapság azért dolgozunk, hogy egyszer majd vehessünk egy házat, hogy egyszer majd elmehessünk nyaralni egy egzotikus országba, hogy egyszer majd a gyermekeinknek legyen elegendő pénze a saját életük elkezdéséhez. Valójában a jövőben élünk. És a jövő bizonytalansága a mostban szorongásként, félelemként, stresszként jelentkezik. Ráadásul az élet felgyorsult, mindig történik valami körülöttünk. Mindig csinálunk valamit, és mindig mindent azonnal értékelünk. A közösségi média azt diktálja, hogy amit teszünk, osszuk meg másokkal is, ezért inkább fotózunk és posztolunk ahelyett, hogy néznénk és figyelnénk. Képtelenek vagyunk elcsendesedni, mert ha néha el is jutunk odáig, hogy kikapcsolunk minden kütyüt magunk körül, a gondolataink továbbra is hangosan dübörögnek a fejünkben.
És egyszerre azon kapjuk magunkat, hogy elfogyott az erőnk. Nincs kedvünk felkelni reggel, áldozatnak érezzük magunkat. A kiégés szélére kerültünk.
De valahol, a szívünk mélyén mégiscsak érezzük, hogy ez így nincsen rendjén. Tudjuk, hogy az élet ennél sokkal többről is szólhatna, hiszen éltünk már át olyan pillanatokat, amikor csak úgy repült az idő, amikor teljesen megfeledkeztünk önmagunkról, és átadtuk magunkat annak, amivel éppen foglalkoztunk, és ez végtelen örömmel töltött el. Éreztük azt a magával ragadó erőt, ami az ilyen a cselekvésekben rejlett. Csíkszentmihályi Mihály pszichológus ezt az állapotot hívja “áramlatnak”, “flow”-nak. Milyen jó volna, ha minden pillanatunk, minden cselekvésünk ilyen volna! Ha újra azt éreznénk, hogy urai vagyunk a saját életünknek, hogy mi vagyunk a saját életünk főszereplői!
Akármennyire is távolinak tűnik ez az állapot a mostani mindennapjaink tükrében, mégsem lehetetlen eljutni ide. Csak éppen „át kell hozzá huzalozni” az agyunkat. Hozzászoktunk az ingerekhez, hozzászoktunk a rohanáshoz, a folyamatos külső és belső elvárásokhoz. Ahhoz, hogy ez megváltozzon, tudatosan el kell kezdenünk megtanulni koncentrálni, figyelni.
Álljunk meg tíz percre, és figyeljünk oda magunkra – milyen érzések, milyen érzelmek vannak most bennünk? Tudatosítsuk ezeket az érzéseket, anélkül, hogy értékelnénk őket. Ha éppen ingerültek vagyunk, tudatosítsuk ezt magunkban, de ne bosszankodjunk miatta.
Figyeljünk oda a testünkre. Mit érzek a talpammal? Mi érzek a gyomromban? Ráncolom-e a homlokomat, a fogaim össze vannak-e szorítva? Fázom, vagy éppen melegem van?
Figyeljük meg a légzésünket, ahogy a hűvös levegő az orrunkon és a légcsövünkön keresztül lejut a tüdőnkbe, majd szépen lassan fújjuk ki a meleg, párás levegőt. Érezzük, ahogy a szívünk egyenletesen dobog.
A jelenbe való megérkezés kulcsa az érzékelés. Az érzékelés mindig az itt és mostban történik.
És ha eleget gyakoroljuk a figyelmet, ha megtanuljuk anélkül szemlélni önmagunkat és a körülöttünk lévő világot, hogy közben a gondolataink egészen másfelé járnak, képessé válunk arra, hogy valóban el tudjunk mélyedni életünk fontos pillanataiban.
Megállni egy percre a nap végén, és rácsodálkozni az általunk évek óta gondosan gondozott kert szépségére, érezni a nyíló virágok friss illatát, hallgatni a madarak csicsergését, ujjunkat végighúzni a zöld falevelek cikcakkos szélén, közben megelégedetten ízlelni a friss eper édes zamatát, és hálát adni mindezért Annak, Aki mindezt megalkotta – egy tökéletes pillanat. Érzékeink és gondolataink összhangban vannak, együtt, egy helyen és egy időben. Jelen vagyunk.
Az itt és most megélése kulcsfontosságú ahhoz, hogy visszataláljunk önmagunkhoz, és a személyes életünk megteljék valódi tartalommal, de nem kevésbé fontos a baráti, családi kapcsolataink, sőt, az Istennel való kapcsolatunk szempontjából sem.
Itt és most – a barátaimmal
Nyolc éve, gimnazistaként egy hetet egy svéd gimnázium diákjaival töltöttünk együtt Svédországban. Egy délután, amikor még volt körülbelül fél óra a következő program kezdetéig, és beléptem a suli aulájába, meglepő látvány fogadott: míg magyar évfolyamtársaim kisebb körökbe rendeződve beszélgettek, viccelődtek egymással, svéd cserediákjaink egy nagy asztal körül üldögéltek, és mindenki a saját okostelefonját bámulta, nyomogatta. Ráadásul úgy tűnt, közülük néhányan egymással cseteltek. Nem értettem, hogy ők vajon miért nem együtt töltik az idejüket, vagy miért nem csatlakoznak hozzánk…
Ám ami nyolc éve furcsa külföldi tapasztalat volt, mára mindennapos magyar valósággá lett. Amikor sörözni megyünk a haverokkal, mindannyiunk telefonja az asztalon foglal helyet – ha új üzenet érkezik, sokszor azonnal megnézzük, talán még válaszolunk is. Amikor foci közben egy kis szünetet tartunk, mindenki azonnal ellenőrzi, hogy vajon történt-e valami fontos virtuális énjei világában; percekbe telik újra mindenkit összegyűjteni a pályán, hogy folytatódhasson a játék.
Mégis: nem ezek azok a találkozások, amelyekre hetek, vagy akár évek múltán is örömmel emlékszünk vissza. A barátságok továbbra is igénylik az együttlevést, az egymásra figyelést.
Csak az itt és mostban együtt töltött idő, a közös élmények, a valóban egymásra figyelő beszélgetések maradnak meg és éltetik hosszú távon a kapcsolatainkat. Mi lenne, ha néha otthon hagynánk a telefonunkat, amikor találkozunk?
Itt és most – a családommal
Néhány nappal ezelőtt egy reggel a három hónapos kislányommal játszottam. Ő hanyatt feküdt a játszószőnyegén, én pedig melléfeküdtem, fogtam az egyik kis sárga labdáját, és elkezdtem fel-feldobálni. Nagy, kerek szemekkel figyelte a mutatványt, ahogy a labda felszállt, lelassult, egyszer csak megállt a levegőben, majd lassan elkezdett visszaesni, és – az esetek jelentős részében legalábbis – apa elkapta azt. Ezt általában egy jóízű mosollyal nyugtázta.
Egészen egyszerű kis hétköznapi jelenet volt. És mégis, miközben a sárga labdát dobáltam, egyszerre megértettem, hogy mennyire fontos az, amit ott és akkor csináltam. Minden gondolatom a labda és a kicsiny lány körül forgott, az időt valóban együtt, egymásra figyelve töltöttük. Hát nem erre van igazán szüksége egy gyermeknek?
Mennyire más gyermek- és kamaszkora lehet azoknak a fiataloknak, akiknek az apja nem a mindennapok terhével és a munka kihívásaival telve érkezik haza, és az estéit nem tévézéssel vagy videojátékkal tölti otthon, hanem jelen van – odafigyel, beszélget, játszik, nevet, segít és mesél.
És mennyire más lehet feleségnek lenni egy olyan férfi mellett, aki hosszú évek múltán is figyelemmel és értő szívvel tud odafordulni a társához, meghallgatni őt, osztozni vele az otthoni feladatokban, napról napra belecsempészve egy kis romantikát az együtt töltött időbe!
Itt és most – Istennel
Hányszor hallottam másokat arról beszélni, hogy hiába szánják rá az időt, egyszerűen nem találják az utat Istenhez, nem találnak örömet az imádságban, az egész mintha csak önmaguk körül forogna… És hányszor éreztem én is hasonlóan magam, amikor már hosszú-hosszú percek óta próbáltam rendet tenni a fejemben villámként cikázó gondolatok, aggodalmak és ötletek között, hogy végre valóban oda tudjak figyelni Istenre!
Johannes Hartl, az augsburgi Imádság Házának alapítója és vezetője – aki több, mint tíz éve naponta négy órát tölt Isten jelenlétében – a következőt írja Simply pray című könyvében: „Az egyetlen valódi, igazi pillanat most van. Ez az a pillanat, amikor az idő és az örökkévalóság találkozik. Természetesen létezik a múlt és a jövő is, mégis, ezek jelentősége csak a jelen pillanat tükrében értelmezhető.
Isten önmagát „Aki Vagyok”-nak hívja (Kivonulás 3,14); Ő az, aki tökéletesen és teljesen jelen van. Jelen lenni pedig annyit tesz: az itt és mostban lenni. Mondhatni, Isten mindig az itt és mostban van. Az egyetlen probléma az, hogy mi általában nem vagyunk ott.”
(saját fordítás)
Istennel csak az itt és mostban találkozhatunk. Az imánk csak akkor töltheti be valódi célját, ha teljes lényünkkel meg tudunk érkezni a jelenbe. „Íme, az ajtó előtt állok, és zörgetek: ha valaki meghallja a hangomat, és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorálok, ő pedig énvelem.” (Jel 3,20) Isten vár ránk az itt és mostban; várja, hogy lecsendesítsük a bensőnket, hogy letegyük a múltbéli hibáink miatti bosszankodásunkat és a jövőért való aggódásunkat. És amikor ez megtörtént, asztalhoz ül velünk lelkünk legbensőbb szobájában.
Meghatározó pillanatok
Az élet tele van szépséggel és olyan pillanatokkal, amelyeket érdemes teljesen átélni. Egy színdarab, amely könnyeket fakaszt, egy kiváló steak egy étteremben a legjobb barátainkkal, egy tengerparti naplemente a kedvesünkkel, egy ima, amiben valóban találkozunk a Szenttel… Ezek azok a pillanatok, amelyekért igazán érdemes élni.
De ahhoz, hogy ezeket a pillanatokat, amikor eljön az idejük, teljes valójukban át tudjuk élni, a hétköznapokban kell elkezdenünk a felkészülést; napról napra tanulni jelen lenni, megérkezni az itt és mostba.
Herényi Márk Barnabás
U.I.: hallgassátok meg Zsolti barátom Hillsong-feldolgozását, az „Itt, most”-ot!
Felhasznált irodalom
Anselm Grün: Hogyan kerüljük el a kiégést?
Csíkszentmihályi Mihály: Flow
Johannes Hartl: Fire in my heart
Johannes Hartl: Simply pray
Douglas Rushkoff: Jelensokk
Ruby Wax: Mindfullness-kalauz
Borítókép forrása: Unsplash
Ne feledd, a megosztással evangelizálhatsz!
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás