A népszerű ferences szerzetes, Böjte Csaba oldalán olvastam nemrég, hogy átlagosan egy nap 7-8 percet töltünk a családtagjainkkal. Megdöbbentett ez a soványka kis szám, főleg azért, mert az életemet szemlélve teljesen reálisnak tűnik.
Húsz perc reggeli, aztán egy félóra a fürdőszobában, majd jobb esetben tizenöt perc ima, amikor pedig nagyon korán kelek, akkor egy rövidke, maximum félórás edzés. Jobbára így nézett ki egy reggelem a járvány kitörése előtt. Ha végiggondolom, ebbe a rutinba talán fél mondat fért bele, amit a szüleimmel váltottunk, a testvéreim pedig sokkal korábban indultak el az iskolába.
Hét perc. Nehezen vallom be, de teljesen reálisnak tűnik. Talán még ennyi együtt töltött idő sem fért bele egy napba, ami reggeltől estig rohanásból állt. De hova és minek kellett rohanni? Már egyre kevésbé emlékszem, csak arra, hogy mindig volt valami!
Most együtt vagyunk. Együtt reggelizünk, ebédelünk, sétálunk, együtt sütjük a nagyon divatos kovászos kenyeret, és együtt rettegünk, amikor valaki köhög egyet.
Most jó, de egyszer újra rohanni fogunk. A kérdés csak az, hogy majd akkor is hét percet fogunk újra egymásra szánni?
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás