Az elmúlt hetekben újabb botrányok rázták meg az Egyházat, amelyek kapcsán sokan kérdeztek meg személyesen, hogy mit gondolok. Többszörösen is nehéz ilyenkor megszólalni, és főképp bölcset mondani, hiszen mindenképpen tojásokon járás ez. Sok tipródás után úgy döntöttem, hogy most mégis megpróbálom. Legalább az egyiket.
Az első, amit ki kell írnom magamból, az a fájdalom. Talán sok katolikus osztozik velem ebben az érzésben, amikor gyermekek ellen elkövetett visszaélésekről olvasunk. Akkor is fájdalmas ez, hogyha közben tudjuk, és ezerszer leírtuk, hogy még mindig a papok körében a legritkább százalékosan ez a jelenség (ergo nem a cölibátus az oka), sőt az utóbbi évtizedekben semelyik világszervezet nem tett annyit a megelőzés érdekében, mint a Római Katolikus Egyház. (Pl.: a szemináriumi felvételik komolyabban vételével, vagy az elkövetőket sújtó szankciók, sőt magának az egyházi nyomozati eljárásnak szigorításával). Mindezek ellenére semmi okunk rá, hogy felháborodjunk, ha valaki egy vita hevében a szemünkbe vágja ezeket az eseteket. A harag és a fájdalom ugyanis nem csak a miénk, így aztán ezek a beszélgetések ritkán szólnak a számokról, mint inkább az érzelmekről. Ráadásul itt nem az a kérdés, hogy mennyi történt, hanem, hogy történt-e.
Számokkal dobálózni méltatlan dolog.
A fájdalom pedig tehetetlenséggel társul. A múltat már nem tudjuk megmásítani, bármennyire is szeretnénk. Ám ne felejtsük el, hogy feltárni, megtisztulni lehet. A jövőért még tehetünk valamit. A jövőért, ahol végre az áldozatok érdekében vállalt szükséges és fontos diszkréciót nem keverjük össze az ügyek eltussolásával, elkenésével. A jövőért, ahol ha komoly gyanú merül fel valakivel kapcsolatban, nem engedünk a kényelemszeretetnek, a jószándékú vagy bűnös vakságnak, hanem utánajárunk a dolognak. Fontos! Nem gondolom, hogy mindenki gyanús, aki jóban van a gyerekekkel és szívesen játszik velük, de túl sok esetben derült ki eddig, hogy igazából az illető környezete éveken át sejtette, hogy valami nem stimmel, csak épp senki nem ment utána a dolognak. Nehéz ez, mert erőfeszítést kíván: ne essünk át a ló egyik oldalára se! Meg kell tanulnunk észrevenni a különbséget a rosszindulatú pletyka és a megalapozott gyanú között. Éreznünk kell hogy hol ér véget a baráti vállveregetés, és hol kezdődik az abúzus. Az áldozatokkal kapcsolatban vannak egyértelmű jelek, amiket annyian leírtak már: ha egy gyereknek a hangulata hirtelen változik meg, romlanak a jegyei, ha magába forduló lesz, egyszóval ha a szívünk azt súgja, hogy baj van, vegyük komolyan. Emellett teremtsünk olyan légkört, amiben lehet beszélni az ilyen jellegű problémákról is. Ha valaki összeszedve minden bátorságát, segítséget kér, hallgassuk meg. Sok áldozat számol be arról, hogy többször próbált jelezni, de nem hittek neki, amiért persze sokszor senki sem hibáztatható, mert hisz annyira hihetetlen az egész. Mert RÓLA aztán nem tudjuk elképzelni. Ő biztos nem. Hogyan is mondhatsz ilyen butaságot!
Papként különösen nem könnyű megélni ezt a helyzetet.
Érzem, és tapasztalom, hogy az ilyen esetek nagy hullámokat vetnek, és ebben a kontextusban egy katolikus papra óhatatlanul a hullámtörő szerepe hárul. Sokan sokféle módon reagálnak. Van, aki csalódottságában elfordul az Egyháztól, van, aki alkalmat lát rá, hogy igazolva lássa erkölcstelen életmódját, hisz lásd, mi sem vagyunk jobbak a Deákné vásznánál. Nem kevesen vannak, akik ugyanilyen vehemensen “csakazértis” ragaszkodnak a tökéletes egyház képéhez. Nekem tudnom kell megfelelően válaszolni mindenkinek. Egy gondolat megfogalmazódott bennem ennek kapcsán: talán sokak fájdalma abból is ered, hogy eddig abban az illúzióban éltek, hogy minden pap szent, és amikor ennek az ellenkezője igazolódik be, az érzelmi sokk hatására Istentől fordul el, vele szakítja meg a kapcsolatot, ahelyett, hogy azt mondaná: íme az Úrnak egy méltatlan szolgálója. Keresek egy másikat. Papként mondom: Istenben higgyetek, ne bennünk! Remélem, hogy szolgálatommal én sem magamhoz kötöm a híveimet, hanem Jézushoz, hogy ha egyszer én már nem leszek, ők akkor is higgyenek abban, aki megváltotta őket.
Végzett újságíróként hadd tegyek egy rövid kitérőt, megszólítva a sajtó munkatársait. Nem értek egyet a médiumok utóbbi időben tapasztalt eljárásmódjával, ahogy néha szükségtelen, sőt felelőtlen részletességgel számolnak be egyes esetekről, megfosztva ezzel az áldozatokat diszkrécióhoz való joguktól. Összekeverjük a sajtónyilvánosság igényét az ügyek kivizsgálásának igényével. Bár sajnos nem egyszer megtörtént, hogy egyes ügyek el lettek kenve, mégis sok esetben az ún. “eltussolás” mindössze annyit jelentett, hogy az éppen zajló eljárásról a sajtót nem értesítették (az illetékes hatóságokat viszont igen), és ez éppen elsősorban nem az elkövető, hanem az áldozatok védelmében, néha kérésére van így. Ki szeretné ország-világ előtt felvállalni, hogy mi történt vele? Persze, a cikkben nem lesz benne a neve, csak a kezdőbetűje, meg az, hogy pontosan hol történt, mikor és mi. A többit a Google megoldja. Ne legyünk már naivak!
Még valami, amiről ritkán beszélünk: sok embernek törik derékba az élete, mert igaztalanul vádolják meg, vagy csak terjesztenek róla pletykákat a háta mögött. A plébános (konkrét esetről beszélek), akinek a neve egy ügy kapcsán néhány éve bejárta a sajtót, mikor kiderült az ártatlansága, csendben vissza lett helyezve a korábbi helyére. Se helyreigazítás, se bocsánatkérés. Csak éppen már a jó híre megtépázva, a hívei elfordultak tőle. És nem ő az egyetlen. Olyan nyilvános lincselések zajlanak, ami utoljára a középkorban volt divat, csak manapság az interneten, és az áldozat fizikailag nem hal meg, de ellehetetlenül, esetleg pályamódosításra kényszerül. Itt lenne az ideje 21. századi módon intézni a közügyeinket. Mindenkinek joga van az ártatlanság vélelméhez, és a korrekt tárgyaláshoz. Még ha bűnös is, a bűnének megfelelő mértékű büntetéshez. Ennek kiszabása pedig nem a sajtó, és nem a kommentelők feladata.
Nem tisztem bocsánatot kérni az elkövetők nevében, furcsa is lenne, főleg, hogy azok, akiknek viszont igen, már többször megtették (legutóbb Ferenc pápa Írországban), de imádkozom az áldozatokért és az elkövetőkért. Előbbiek esetében gyógyulásért, utóbbiaknak pedeig a bűnbánat kegyelméért. Ez minden hívő kötelessége.
Hodász András atya
hirdetés
