Legyünk egy pillanatra őszinték magunkhoz, kedves magyar katolikus testvérek: lassan, idestova harminc éve jól kiszámíthatóan csökken a papok száma, és nem úgy tűnik, hogy az elkövetkező években van bármi esély a változásra. Sokan erre csípőből válaszolják: a cölibátus az oka. Ám ha ez igaz lenne, akkor ugyanígy hivatásgondokkal küzdene például Afrika vagy épp India. De nem teszik. Akkor hát mi is a probléma valójában? Vitaindító.
Az egyre nagyobb méreteket öltő paphiány lesz az egyház következő évtizedének legégetőbb kérdése, ha nem az már most is. Erről először a szemináriumban folytattunk heves vitákat, és azóta a helyzet korántsem lett jobb, sőt. A cikk apropóját az adta, hogy egy baráti beszélgetésben felvetettem egy befolyásos pozícióban dolgozó embernek, hogy úgy látom nem nagyon van mozgolódás a témában. Ő erre visszakérdezett: “De hát mit csináljunk?”. Ez meglepett, és elgondolkodtatott. Nem vagyok abban a helyzetben, hogy jelentős lépéseket tudjak tenni a probléma megoldásának érdekében, viszont arra van lehetőségem, hogy kérdéseket, megoldási javaslatokat vessek fel. Így hát élek vele. Hátha.
Szóval, ahogy én látom: a paphiány lassan három évtizedes kérdés, és nem úgy tűnik, hogy történne lényegi előrelépés a dologban. Ahol én szolgálok, a hetvenes években még három káplán volt, ma egy, és ő (én) is csak félig, mert mellette egyetemi lelkész (viszont dőzsölök a három káplán lakrészében egyedül. Cool.). Miért van ez, és főképp miért nem teszünk már végre valamit? Ennek sok oka lehet, én az általam vélteket gyűjtöttem egybe. (Várom a kiegészítéseket!)
Első: mert a probléma alapvetően túlmutat rajtunk.
Nem a papság az egyetlen hivatás, amely utánpótlási gondokkal küzd. A házasságkötések száma is drasztikusan csökkent az utóbbi évtizedekben. Csak a mi templomunkban kb. az ötödére esett vissza a nyolcvanas évektől fogva. Ennek legvalószínűbb és elsődleges oka, hogy a társadalom, amiben élünk, alapvetően változott meg. Minden bizonnyal egy könyv is kevés lenne minden okot sorra venni: a csökkenő gyerekszámot, az elvándorlást, az elhúzódó kamaszkort, a mamahotelben élő harmincasokat, az egyre általánosabban jellemző elköteleződési képtelenséget stb. Ezekkel az Egyház egyedül nem sokat tud csinálni, de egy társadalmi összefogás hozhatna eredményt, amiben mi is aktívan részt vehetnénk. Jó tendenciának látom a családbarát intézkedéseket, de a nagy áttörés még várat magára.
hirdetésMásodik: mert nem vesszük elég komolyan a helyzetet.
Ahogy kezdtem ezt a cikket: lassan harminc éves a probléma, és úgy tűnik nincs koncepció, sem valamifajta hosszú távú stratégia. Nincsenek konferenciák, akciótervek, akciócsoportok, vagy legalább lázas hangvételű viták. Sőt: tulajdonképpen nem is beszélünk róla igazán. Megpróbálunk úgy tenni, mintha nem lenne még akkora a baj, és bízni a jövőben, várni, hogy hátha idén mégiscsak többen jelentkeznek a szemináriumba. Ám minden jel arra mutat, hogy a helyzet – önmagától – nem lesz jobb, sőt igazából egyre rosszabb lesz. Ugyanis eléggé jól lehet kalkulálni a jövőt: egy egyszerű táblázat segítségével látható, hogy kik mennek nyugdíjba az elkövetkezendő tíz évben, és az elmúlt évek statisztikáiból kitűnik, hogy várhatóan hányan jelentkeznek papnövendéknek. Vannak persze jó kezdeményezések, amelyek fogadják a hivatásukat keresőket, ilyen például az Iránytű vagy a Nyeste a mi egyházmegyénkben, de ezek még önmagukban nagyon kevesek. El tudnék képzelni ennél tudatosabb, átfogóbb, produktívabb megoldásokat.
Harmadik: mert amikor érzékelünk valamit a problémából, látszatmegoldásokhoz folyamodunk, amelyek csupán elodázzák a valódi megoldást, abba az illúzióba ringatva minket, hogy minden rendben van.
Szóval tűzoltás van. Mert mi történik, ha egy pap meghal, vagy kilép? A megoldás biblikus: “tisztségét kapja meg más” (ApCsel 1,20). Azaz szétosztjuk a feladatait a meglévő papok között. Csakhogy ennek az a következménye, hogy az kapja meg, aki amúgy is már valószínűleg túl sok feladattal rendelkezik, ergo, tettünk egy nagy lépést az ő kiégése felé. “Akinek van, annak még adnak…” (Mk 4,25), ugye? Jónéhány konkrét esetet láttam már. Vidéki egyházmegyékben a helyzet még súlyosabb. Volt, hogy egy atya, akinek eleve volt 12 faluja, és azért kapott még ötöt, mert az egyik társa kilépett. Álljunk meg egy pillanatra, és tegyük fel a kérdést: ilyenkor mire számítunk? Ráadásul ez kétszeresen kontraproduktív, mert ennek következtében a meglévő papjaink egyre leterheltebbek, így aztán nemcsak, hogy kiégnek, de nem is tudnak vonzó példaként megjelenni az ifjúság előtt. Ki az, akinek egy frusztrált, agyonhajszolt papra ránézve az jut eszébe, hogy “Hej! ha én is, én is köztetek mehetnék” (Arany János: Toldi)? Megoldás lehetne, hogy újra átgondoljuk: mi az, amit mindenképpen papnak kell ellátnia, és mi az, amit nem. A feladatok radikális csökkentése, a papok fizikai és mentális állapotának folyamatos nyomon követése, aktív pihenési lehetőségek (akár szombatév) bevezetése mindenképpen jó irányba ható változást hozna.
Negyedik: mert nem foglalkozunk a paphiány egyik legfontosabb gyökerével: a hívőhiánnyal.
Sokan fogalmazzák megy úgy a problémát, hogy igazából nem is paphiány van, hanem hívőhiány, és ez valószínűleg igaz is. Bár a templomaink nagyok, ritka, hogy megtelnek vasárnaponként. Érdekes, hogy gyakran a miserendek is a régi szép időkhöz igazodnak, mintha nem vennénk észre, hogy időközben eltűnt a hívek egy része. Persze, ha ezt felvetem, valószínűleg ahány ember, annyi válasz érkezik rá: (1) mert az egyház nem halad a korral (2) mert az egyház túlzottan halad a korral (3) mert az orgonás mise (4) mert a gitáros mise (5) mert a szembemisézés (6) gyurcsányahibás. Érdemes lenne rászánni időt és energiát, hogy megtaláljuk a valódi okokat. Félreértés ne essék, eddigi megszólalásaimból azt hiszem világosan látszik, hogy semmi esetre sem gondolom, hogy az egyház válogatás nélkül tegyen meg bármit, ami feltöltheti az üresen kongó padsorokat, mert ez magában hordozná azt a veszélyt, hogy nem válogatunk az eszközökben. Azonban érdemes lenne legalább megvizsgálni az okokat, és hogy mit tehetünk a saját magunk által felállított határokon belül.
Szeretném, ha ezt a blogot annak venné a kedves olvasó, ami: aggódó kérdésfelvetésnek. Jobb lenne ugyanis még azelőtt megtalálni a válaszokat, mielőtt elfogynak a kérdezők.
Hodász András atya
hirdetés
9 hozzászólás
Dicsértessék..!
Talán megoldás lehetne…
1, a diakónusok szerepének növelése? Hogy akit lehet,diakónussá szenteljenek?
2, a hivatásgondozás? Példának okáért: az evangélikusoknál lelkészi életpályamodell kidolgozása.
3, lehetőség szerint a szerzetesrendek szerepvállalásának növelése? Hiszen sok „tartalék” lehet bennük.
4, a világi munkatársak/szakemberek nagyobb arányú bevonása a működtetésbe/szolgálatba? Akiknek munkája ne önkéntes alapon működjön,hanem fizetségért? De ehhez az is szükséges,hogy a plébánosok,káplánok merjék és tudják leadni bizonyos feladataikat.
5, Ami a legfontosabb: „Az aratnivaló sok, de a munkás kevés. Kérjétek hát az aratás urát, küldjön munkásokat az aratásra.” (Lk 10,2) Imádkozzunk minden nap a papi hivatásokért,kérjük az aratás urát,hogy küldjön munkásokat az aratásra.Meglévő lelkipásztorainknak kérjünk időt a hívekre,a pásztor nélküli juhokra. Kérjük a Jótanács Lelkét,a Bölcsesség Lelkét,hogy mindig azt mondják,amit Jézus Maga mondana nekünk. Ámen.
Igen ezekben mind lehetne gondolkodni, azzal együtt, én a radikálisabb megoldásokat is javasolnék. Ez a radikalizmus nem azt jelentené, hogy házasodjanak meg hasonlók, hanem inkább ösztönzés – szigorítás szempontjából:
– Komolyan fel kellene vetni a plébániai összevonások lehetőségét.
Nem azt mondom, hogy 10 hívőért ne tartsák meg a szentmisét, hanem azt, hogy több falunak egy temploma legyen (minden 10 falu, ugye), és a hívők közösségi szerepvállalása tenné lehetővé az időseknek, hogy eljussanak a másik faluba, stb. Ez idővel erősítené a közösség tudatosságát, másrészt ha összevont mise van, a papnak lesz könyebb, koncentrálhat más feladatra.
– Szintén ebbe az irányba hathatna, hogyha a közösség vállalja, hogy a pap vagy hitoktató káplán vagy közösségszervező részére összedob egy rendszeres és versenyképes fizetést. Ez komoly anyagi áldozat, viszont az ilyen közösségek előnyt élveznének a püspökségeknél a papküldés, rendezvényszervezés, támogatás szempontjából. Vagyis az akinek van, annak még adnak elvvel egyezően, azok a közösségek előnyben részesülnek, ahol komoly elköteleződés van. Az első pontra vonatkoztatva, ez több faluval könyebben működik.
– Szintén preferálni kellene azokat a közösségeket, ahonnan hivatás kerül az egyházba. Ahol a jó gyakorlat meg van, azt erősíteni kell.
– Meg kell vizsgálni, hogy a konzervatív gyakorlatok vagy a liberálisabb gyakorlatok működnek e jobban (jellemzően a fiú és lány szolgálatok és közösségek szétválasztása, orgonás-gitáros misék, stb). Húsz éves mintaprojektek ilyen téren már iránymutatól lehetnek (pl. egy adott térségben, egy adott egyházmegyében, stb,) – és hát mi az a húsz év az egyháznak?
– Mi a helyzet egyébként a görögkatolikusoknál?
Üdv!
Észre kellene venni,hogy egy kétezer éves könyvet imádunk és azt tekintjük az igazságnak.Az a könyv a kor emberéhez szólt,a kor nyelvezetén és tükrözte a kor gondolkodását.Azóta eltelt pár évszázad és nem sok változott.Megdönthetetlen dogmákat alkottunk amin nem tudunk (nem engednek) továbblépni.A fura az,hogy ez idő alatt (amit nem vesznek észre) Isten más lett,de úgy,hogy másként képzelik el.Szomorú tény,hogy a kereszténység felett lassan elszáll az idő és ez a keresztényeken fog múlni.(gyakorlatilag ássák maguknak a sírt). Megújulni kell.Elhagyni a buta dogmákat és megosztani a tudást a néppel.(mert szerintem tudják az igazságot Istenről de ez annyira más,hogy nem merik megosztani,mert abban a pillanatban vége lenne az egyháznak.nem arra célzok,hogy nincs! Van Isten,de nagyon más.)
Észre kellene venni,hogy a jelenlegi felépítés és minden ami ehhez tartozik ideje múlt.Nem nevet kell változtatni mint egyes pártok,hanem tanítani kellene az embereket és nem ámítani.Isten csodálatos!Istent megismertetni kellene az emberekkel.De addig míg az egyház és az Isten érdekei mások,addig mentek a lejtőn.(persze az vigasztalja a hatalmon lévőket,hogy ez már nem az ő problémájuk lesz.) Na,ezt a hozzáfűzést sem fogom itt olvasni.
Olyan emberként szólok, aki 6 évet volt szemináriumban, mégsem kértem a szentelésem.
Nem, nem egy nő jött közbe, hanem lelkiismereti és egzisztenciális válság.
András neked is van szemed, a híveknek, az embereknek és nekem is van.
Rettentess kétszínűség uralkodik, és a félre értelmezett alázat és hűség köntösében
nem kérjük számon a farizeusságunk magunkon, egymáson, püspökön érseken stb.,
sőt megnyugodva, hasat vakargatva oldozzuk fel magunkat,
hogy hát ez a vándorló egyház; ja, ja a szenvedő Krisztus gennyes sebei.
Elkopott mondatok, amivel eltusolhatunk minden gyarlóságunk. (aztán irány az NPZ)
Egy H I T E L T E L E N banda ne ámuljon, hogy épeszű ember nem kíván
csatlakozni (belülről láttam, hogy mennyi defektes törtető ember verekedte
el magát a szentelésig, és onnan még messzebbre kapaszkodik tiprással,
aztán urhatnámkodik a plébániáján, és veri szét a közösséget.
Nyilván van tisztelet teljes kivétel, de azokból is sokat láttam megnyomorodni).
Siránkozhatunk, hogy kevés a hívő, de hasznosabb lenne ostorozni
a hiteltelen reprezentánsait az Egyháznak.
(Ahogy Palánki Ferenc mondta nekünk egy punktán, és ez sok mindre jó és itt is frappáns. Valahogy így szólt:
“A pap dolga az is, hogy úgy dolgozzon, mint egy séf. Mert ő, aki megízlelte, hogy milyen édes az Úr,
emészthető, szép köntösben, csinos adagokban tálalja azt a hívek felé, hogy kedvük legyen megkóstolni,
ezt a ez elsőre idegen és nehezen emészthető ételt”
A kérdés az, hogy az egyszeri pap valóban megismerte az ÚR igaz ízét, vagy legalább törekszik-e rá,
nem pedig egy kulturális szereplő megszokásból, és igyekszik kötelességévé tenni, hogy fogyaszthatóan
legyen tálalva a találkozás a Istennel, vagy megelégszik a régi, kényelemes papi allűrökkel.)
Az Egyház inkább hasonlít az önelégült farizeusok közösségre és kufárok hadára,
szégyen, pedig a 2000 éves Egyház mély kincseket őriz, kár, hogy sok a félkegyelemű
bohóc elherdálja a hitelességét.
Kedves Ádám,
Még sohasem írtam ilyen fórumokba, de most írok egy dolgot amit fontosnak tartok, minden ember csillagpontos hálózatban van Istennel. Isten a szellemi központ és mindenki saját külön, egyedi kapcsolatban van vele. Ha erős a kapocs “senki és semmi sem választhat el Isten szeretetétől” sem a viszonyok sem az emberek sem a hazugság sem semmi”. Az Atyák csak gondozzák és segítik ezt a kapcsolatot, de minden ember saját magának kell ezt élete végéig megtartani és nem elszakadni tőle. Mondom ezt én bűnös gyarló ember. A hitem senkitől sem függ azt hiszem, nem másokban, másokért, hanem magamért kell kitartani.
Dicsértessék..!
A negyedik ponthoz:
„ A pápa elképzelésének értelmében pasztorális téren azt kell elérnünk, hogy ragadós legyen a keresztények életpéldája, hiszen mindig is ez volt a kereszténység „anyaegyházának”, Péter katedrája székhelyének alapvető jellemvonása.”
(Forrás: http://www.magyarkurir.hu/hirek/a-romai-egyhaznak-pasztoralis-megteresre-nem-termeketlen-pesszimizmusra-van-szuksege)
„Ferenc pápa őszintén megjegyezte, hogy a plébániákat általános fáradtság jellemzi, mintha irányt vesztettek volna.(..) Jó azonban, hogy fény derült erre a helyzetre, mert arra ösztönöz, hogy kilépjünk magunkból Isten hívásának köszönhetően. Ismerjük fel Isten iránti szomjunkat és félelem nélkül hallgassunk a nép kiáltó szavára, melyben kifejeződésre jut az üdvösség iránti vágyuk!(..)
Újítsuk meg identitásunkat Isten népeként anélkül, hogy visszasírnánk azt, amit magunk mögött kell hagynunk. Hatékony eszközzé kell válnunk, a gyengédség forradalmát megvalósítva. Ne féljünk gyümölcsöt teremni. Lehet, hogy néhány hagyományos kezdeményezést át kell alakítani vagy meg kell szüntetni. Ezt azonban csak akkor tudjuk megtenni, ha tudjuk, hogy hova, miért és kivel tartunk.”
(Forrás: https://www.vaticannews.va/hu/papa/news/2018-05/ferenc-papa-romai-egyhazmegye.html)
Sok nagyszerű papot ismerek, mégis úgy érzem talán a jó példák hiánya is az oka annak, hogy a fiatalok számára nem vonzó a papi hivatás.
Magyarországon harmadik ciklusát kezdi egy magát kereszténynek és nemzetinek mondó kormány Kétharmaduk van a parlamentben, így bármit meg tudnának változtatni. Mégis nemcsak hogy legális megölni a meg nem született embereket, de még TB támogatás is van rá.
Én azt várnám, hogy a püspöki kar nyilvánosan hívja fel a figyelmüket erre az ellentmondásra. Hogy ha megvan a lehetőségük és nem tiltják meg az abortuszt, akkor legalább ne mondják magukat kereszténynek.
Ilyen súlyú ügyekben keménységet és kiállást várnék(azt gondolom, a Jóisten is) Isten embereitől. Ehelyett nekem sajnos úgy tűnik, inkább nem piszkálják a dolgot.
Nekem az is eszembe jut – már nem húsz évesként – , hogy vajon miért nincs 40 fölött hivatástisztázó, miért nem lehet valakit fölszentelni 40 fölött?
Sok olyan ember van, aki hitetlenségben nőtt föl és Isten egyszer csak megszólította, mondjuk 35 éves korában, megtért és érzi a hívást, de az egyház valahogy nem gondolja, hogy ezek az emberek tudnának valamit tenni, mert már nem húsz évesek.
Pedig Isten mindenkit szeretne viszontlátni maga mellett és ezért adja a megtérést idősebb életkorban is, az egyháznak meg foglalkoztatnia kellene ezt a korosztályt…
Azt is gondolom, hogy a sok-sok szingli között is volna sok-sok hivatás, ha el merné vállalni, talán biztatni kellene őket…
Persze nyilván első a megtérés…
Szerintem egyszerűen csak annyi, hogy az Egyház mára hiteltelenné vált. Nem minden ember birka.
Filipánics Tiborral értek egyet.