Varga Gergő Zoltán 2018. 03. 11.

#Csakegygondolat – Nagyböjtben kínzó kérdések

Keresztény családban nevelkedvén valahogy sosem kérdőjeleztem meg a nagyböjti tevékenységek mibenlétét, de évről évre, ahogy próbálom a Húsvét misztériumát egyre jobban megérteni és megélni, akaratlanul is feljön a kérdés, hogy haladok-e egyről a kettőre, mit csinálok tulajdonképpen és ez miért is olyan jó nekem?

Ez a 40 nap kicsit olyan, mint amikor leülsz nézni egy sorozatot, szépen beosztod magadnak hetekre előre az összes részt, és úgy magával ragad, hogy utazás közben, ebéd közben, vagy a wc-n is állandóan a történet menetén agyalsz, teóriákat gyártasz és miegymás. Annyi, hogy ennek a sorozatnak a fő cselekménye Krisztus körül forog, a legfőbb mellékszereplő meg te magad vagy, és a sorozatod nézése sem egy passzív tevékenység, hanem egy párbeszéd az Istennel. Olyan jó érzés, amikor találsz valakit a világban, akivel megbeszélheted a kedvenc sztorikat, és olyan jó, hogy a Nagyböjtben erre külön figyelünk, hogy minden élményedet, ami ebben a történetben téged leginkább megmozgat, rögtön megoszthatod egy baráttal. Azzal a fajtával, aki megért fél szavakból is (vagy még annyi sem kell neki), aki mindig ott van, ha felhívod, és aki értékel minden másodpercet, melyeket az életed bokros teendői közt rááldozol.

Viszont sokszor eszembe jut a gondolat, ha én éltem volna Krisztus korában és úgy becsülettel tartottam volna a törvényt és szokásokat, az én szívemben meg lett volna-e az a nyitottság, hogy felismerjem a világ világosságát? Rendben van, hogy most már családunkban így nevelődünk, a kultúránk erre épül és egyebek, de minden ilyen körítés nélkül, csak az én személyes hozzáállásom az Igazság kereséséhez elvezetne az Úrhoz? Az Isten útján való apró lépéseim vajon igazán lelkem legmélyének meggyőződéséből fakadnak? Vagy én is ott lettem volna a tömegben, amely azt kiáltja: Feszítsd meg! Talán vele is tarthattam volna ideig-óráig, mint Júdás, de aztán, vagy azért mert egy teljesen más jellegű megváltót vártam, vagy egyéb tévesen berögzül vakságból, de eldobtam volna Őt magamtól? Könnyebb volt-e a dolga Péternek, akihez Jézus személyesen odament, hogy emberek halászává tegye? Hol van bennem az a plusz, amit Márta még nem talált meg, Máriát viszont leülteti az Úr lábához?