Lehet “kegyes” a hazugság?

Nem politikai jellegű kritika a modern egészségügyről és egy korunkat megmérgező gyakorlatról, amit átalában “kegyes hazugságnak” szoktunk nevezni.

Sose értettem egyet az úgynevezett “kegyes” hazugsággal, és az utóbbi években már határozottan küzdök is ellene. Itt most nem arról írok, hogy ha elmegyünk vendégségbe, az asztalnál akkor is megdicsérjük a háziasszony főztjét, ha az el van sózva és oda van égetve. Itt most sokkal komolyabb dologról van szó. Herényi Barna blogbejegyzése volt az utolsó inspiráció, hogy leírjam, azt a néhány gondolatot, ami már régóta bennem van. Azt írta, hogy mielőtt meghalunk, bocsássunk meg, akinek kell, és mondjuk el a szeretteinknek, hogy szeretjük őket. Na ez az, amitől a modern egészségügy, és a kegyes hazugság gyakorlata megfoszt minket. Arra gondoltam, hogy itt és most megkérek mindenkit, hogy ezt hagyjuk abba.

Mert mi történik? Ha valakiről kiderül, hogy a betegsége már gyógyíthatatlan, rendszerint ezt az utolsó pillanatig nem mondják el neki, nehogy megijedjen, és ezért a papot se engedik be hozzá, amíg magánál van. Ez akár tapintatosságnak is tűnhet, de én inkább embertelenségnek gondolom.

Ezzel a kérdéssel akkor talákoztam testközelből, amikor öt évvel ezelőtt kiderült, hogy édesapám halálos beteg: rákos, és nincs esélye a gyógyulásra. Néztem az orvost, aki épp azt magyarázta nekünk, hogy ő ezt nem fogja megmondani neki. Aztán hamar rájöttünk, hogy mi sem vagyunk képesek rá. Meg kellett kérnünk a plébánosunkat – áldott jó ember! – aki egyszerűen bement hozzá a kórterembe, odalépett az ágyához, és ennyit mondott: “Feri, meg fogsz halni. Felkészültél?” És akkor rájöttem, hogy eddig azt hazudtuk magunknak, hogy ezt megmondani a betegnek érzéketlenség, de valójában a saját félelmeink miatt nem mertük megtenni. Pedig ha a szeretet azt jelenti, hogy azt teszem, ami a javadra válik, akkor ebben a helyzetben pont az igazság kimondása jelenti a szeretetet.

És mindezt a rossz szokást, vagy nevezzük társadalmi beidegződésnek, az egészségügy is alátámasztja, ahol úgy tűnik egyetlen cél létezik: minél tovább életben tartani a beteget, akár annak árán is, hogy “túlgyógyítjuk”, és így megfosztjuk őt attól, hogy a szerettei körében haljon meg. Ez nem az orvosok hiábja, egyszerűen csak ezt várja el tőlük a társadalom. Ez persze valahol érthető, mert az orvostudomány fejlődésével tényleg hatékonyan tudunk segíteni a betegnek a gyógyulásban, és az orvosnak mi más lenne a feladata, mint a gyógyítás, de talán néha bátrabban kimondhatnánk: itt a tudomány már tehetetlen, készüljön fel a nagy útra. A tudomány fantasztikusan sokat fejlődött, de nem lett mindenható, és ezen semmiféle hazugság nem változtat. Mi pedig hazudunk, hogy ne kelljen szembesülnünk a legnyilvánvalóbb ténnyel: meg fogunk halni. Nem “mindenki” fog meghalni, hanem te. Meg én. És amikor szembesülünk a szerettünk életének a végével, megpróbáljuk őt is megkímélni a szembenézéstől egy “kegyes” hazugsággal, ami valahogy így hangzik: “Ne aggódj, minden rendbe jön. Meg fogsz gyógyulni.” Ám ez korántsem “kegyes”, hanem nagyon is igazi hazugság, ráadásul talán a legrosszabb fajta.

Ébresztő! Itt nem arról van szó, hogy a gyerekeknek angyalkákról mesélünk karácsonykor, hogy varázslatos legyen számukra az ünnep. Itt a szerettünk életével játszunk! Azzal, hogy hogyan fejezi majd be, ami – hazugság ide, hazugság oda – mindenképpen el fog jönni. És mi fog történni? Magányosan hal meg, egy kórházi ágyon, anélkül, hogy elrendezte volna az életét, a kapcsolatait, hogy részesült volna a szentségekben, egyszóval, hogy igazán felkészült volna.

Emlékszem hogyan vitatkoztunk a kórházzal, hogy hazaengedjék édesapát az utolsó hetekre. Az orvosok érvelése az volt, hogy a kórházban tudják megadni a megfelelő feltételeket, hogy minél tovább életben maradjon. A mi érvünk az volt, hogy otthon, a saját ágyában, szerettei körében tudjuk megadni a megfelelő feltételeket, hogy méltósággal búcsúzzon el. Mert mit ér plussz egy hét, ha azt egy fertőtlenítőszagú kórházi ágyon, idegenek között kell eltöltenie? Végül nyertünk, hazavihettük. Értem én az orvosok félelmét, mert tőlük azt várják el, hogy mindent megtegyenek, és könnyen egy műhibaper kellős közepén találhatják magukat, ha a rokonok elégedetlenek az ellátással. Ezért kérek most mindenkit, hogy ezt hagyjuk abba. Fogadjuk el, hogy az életnek ezen a földön egyszer vége lesz, és ne hazudjunk többé magunknak és azoknak, akiket szeretünk.

Végül édesapa az utolsó heteit a kedvenc szobájában, a saját ágyán, fényképei, emlékei és szerettei között töltötte. Nem egy nővér etette, hanem a felesége, és nem kellett altatót szednie esténként, mert akár, ha úgy alakult, kettesben átvirrasztották az éjszakát, és beszélgettek. Ezekben a hetekben végrendelkezett, elrendezte a dolgait, és mindenkivel beszélt. Minden gyermekével külön-külön. Elmondott mindent, amit fontosnak tartott, és mi is elmondtunk neki mindent. Volt idő megbocsátani, és volt idő, hogy elmondjuk: szeretjük őt. És amikor már kifogyott a szó, csak ültünk az ágya szélén, és hallgattunk, vagy felolvastunk neki a Bibliából. Együtt voltunk, minőségi időt töltöttünk egymással, úgy, hogy nem kötött minket a látogatási idő, és nem sürgölődtek körülöttünk nővérek. Közben egymás után eljöttek hozzá a barátai és elbúcsúztak tőle. Mindenki, aki fontos volt. Volt rá idő, hogy nevessenek a közös emlékeken, vagy néha csak csendben nézzenek maguk elé. Mert a barátokkal ez sem időpocsékolás. És a pillanatban, amikor utolsót sóhajtott, minden családtagja fogta a kezét, és énekeltük neki az esti zsolozsma himnuszát. Ezt az élményt, ezt a lehetőséget veszi el tőlünk korunk nagy rákfenéje, amit “kegyes” hazugságnak hívunk. Pedig sokkal fontosabb lenne elfogadni a tényt, hogy ez az élet nem tart örökké a földön. Tudom, bátorság kell ahhoz, hogy ki tudjuk mondani a nyilvánvalót: tessék felkészülni, mert itt vége. Ám így megadjuk a legfontosabbat a haldoklónak: az esélyt, hogy rendezze az életét. Hogy bocsánatot kérjen akitől kell, hogy elmondja a szeretteinek, hogy mennyire fontosak számára. Ez sokkal értékesebb, mint annak a hazugságnak a fenntartása, amit a szíve mélyén igazából senki nem hisz el. Egyszer meghalunk, és ezen senki nem tud változtatni. Azon viszont igen, hogy hogyan hagyjuk itt ezt az életet. És ez akkor is fontos, ha a Mennyországban végül majd újra találkozunk!

Fotó: Molnár Miklós

hirdetés