Sokkoló hírrel jelentkezett két napja az Index: „Évek óta harcol a bíróságon egy 60 éves brit nő, hogy megszülhesse a saját unokáját a lánya lefagyasztott petesejtjét felhasználva, a brit bíróság viszont eddig ahol lehet, elkaszálta az asszony tervét. A történet több szálon is felkavaró: a nő az öt évvel ezelőtt rákban elhunyt lánya petesejtjét szeretné megtermékenyíttetni, majd teljesítve lánya utolsó kívánságát, kihordani lánya gyermekét.” Bevallom, a történet engem is felkavart.
A világ kifordult önmagából. Lassan a felismerhetetlenségig torzul az a kép, ami évezredeken át az apa-anya-gyermek viszonyt határozta meg. A cikkben később ezt olvashatjuk: „Az anya beperelte a hatóságot, a bíróságon pedig állította, hogy a lánya semmire nem vágyott jobban, mint hogy gyermeke legyen, az utolsó kívánsága pedig az volt, hogy az anyukája hordja ki a gyermekét. A nő ügyvédje szerint a lánya össze lenne törve, ha tudná, hogy nem hagyják felhasználni a petesejtjét.”
hirdetésMit jelent manapság szülőnek lenni? Hova lettek azok az alapvető értékek, jogok és kötelességek, amelyek a szülői hivatáshoz elszakíthatatlanul kapcsolódnak? Amikor én arra gondolok, hogy egyszer gyermeket szeretnék, akkor nem csak azt látom, hogy egy régi vágyam fog végre teljesülni, kipipálhatok egy újabb pontot a bakancslistámon, hogy végre továbbadtam a génjeimet; hanem ebben benne van a felelősség is, hogy apaként mellette legyek, amíg csak tudok; neveljem, gondoskodjak róla, a feleségemmel együtt. Úgy látom, hogy sokan kezdenek szülőként vagy leendő szülőként úgy tekinteni a gyermekeikre, mint a tulajdonukra, akinek a sorsáról mindenben szabadon dönthetnek.
Szerintem ez egy nagyon hamis és nagyon veszélyes hozzáállás. Egy szülő soha nem a tulajdonosa, hanem gondviselője a gyermekének, és ez a szerep hatalmas felelősséggel jár! De az emberek egyre kevésbé vállalnak felelősséget bármiért, és mindenre játékként tekintenek. A házasságon kívüli szex, a döbbenetes mennyiségű abortusz, a hűtlenség: mind-mind olyan dolgok, amikor az emberek csak önmagukra vannak tekintettel. Igen, egyszerűen mérhetetlenül önzők. Ennek más, sokat hangoztatott kifejeződései a „gyerekhez való jog” és a „minden nő maga dönt a saját testéről” (abortusz) is.
És mi a helyzet a fenti cikkben említett esetben? Ha a nagyi nyerne a tárgyaláson, és a gyermek tényleg világra jönne, valószínűleg egész életében identitászavarban szenvedne; félelmetes belegondolni, milyen érzés lenne úgy felnőni, hogy a hatvan évvel idősebb nagymamám hozott világra a halott anyám lefagyasztott petesejtjéből, ismeretlen apától, (míg más, sokkal szerencsésebb gyermekeknek megadatik az a csoda, hogy szerető családban, édesapa és édesanya támogatásában, gondoskodásában cseperedhetnek fel.)
Csodálatos dolog a tudomány, de tudni kellene jól, felelősen használni azt a tudást, ami már a birtokunkban van; és közben mindig szem előtt tartani azokat az alapvető értékeket, amelyek az emberséghez hozzátartoznak.
5 hozzászólás
Tehát a szerző szerint akkor sokkal jobb, ha meg sem születik ez a gyermek?
Úgy gondolom, hogy a petesejtet nem lenne szabad beültetni, hogy élet legyen belőle.
A gyermekek, utódok iránti vágyat is az Úristen ültette az emberekbe, nem? Micsoda fájdalom lehet annak az asszonynak, hogy a saját gyermeke meghalt? (Érdekelne az is, hogy ebben a történetben hol van az Úristen szerepe…)
Én abszolút megértem, hogy valamilyen módon szeretne utódot. A gyermek szempontjából persze valószínűleg tényleg nem lenne szerencsés felállás ez, de valószínűleg még így is nagyobb szeretetben növekedne a gyermek, mint azok akik mondjuk egy IHB buli keretében fogannak, vagy akiket elabortálnak…
Igen, ebben abszolút egyetértek: az egyik legnagyobb fájdalom lehet, ha valakinek a saját gyermekét kell temetnie. És igen, az utód utáni vágy is természetes velejárója (jó esetben) annak, hogy emberek vagyunk.
És mindemellett azt gondolom, hogy vannak helyzetek, amikor a saját javunkról kell lemondani a gyermek érdekében: és ez pontosan egy ilyen helyzet.
Mindaz, amit írtam a cikkben a felelősségvállalással kapcsolatban, legalább ennyire vonatkozik az IHB-bulikra is. Ha komolyabban vennék az emberek ezt az egészet, és nem mindig csak a saját élvezetüket keresnék minden másra való tekintet nélkül, sokkal kevesebb abortuszra kerülne sor.
A gyermek halálával kapcsolatban hadd ajánljak egy kiváló könyvet: W. P. Young – A viskó. Pontosan erről szól: egy édesapa kislányát elrabolják és megölik; és mindezek után sok évvel később találkozik Istennel egy viskóban. Azok a beszélgetések, melyek köztük elhangzanak – bár a könyv nem egy teológiai mű -, nagyon sok mindenben segítenek megérteni az ilyen érthetetlen helyzeteket, amikor feltesszük a kérdéseket, hogy “hol volt akkor Isten”.
Hol van még itt a gyermek?! ….a megtermékenyített petesejt az igen! ….az már egy önnálló élet, ami felett nincs joga az embernek
(és talán a törvény emberének sem) saját akarata szerint rendelkezni, ahogy bűn az művi abortusz is bárki is dönt róla.
A cikk arról szól, hogy a bíróság már a pete megtermékenyítését sem engedi, így nem beszélhetünk gyermekről.