Eljött egy új reformáció ideje. Egy olyan reformációé, amely nem eltávolít, hanem újra összehoz bennünket. Amelynek Krisztus az alapja, és amely imádságból és hitből nő ki. Amelyet tisztelettel és alázattal viszünk véghez, szeretetteljesen, de az igazsághoz ragaszkodva. Itt az ideje, hogy összeszedjük végre magunkat, mert eleget bántottuk már egymást.
„Én azt a dicsőséget, amelyet nekem adtál, nekik adtam, hogy egyek legyenek, ahogy mi egyek vagyunk: én őbennük és te énbennem, hogy tökéletesen eggyé legyenek, hogy felismerje a világ, hogy te küldtél el engem, és úgy szeretted őket, ahogyan engem szerettél.” (Jn 17,22-23)
Gyönyörű, ahogyan Jézus értünk, az egyházáért és az egységünkért imádkozott az Atyához. Nagyon fontos volt neki, hogy az ő Menyasszonya, az egyház egységben, egyetértésben várja az Ő visszajöttét. És mi itt állunk most, 2000 évvel később, és mégsem vagyunk egyek, sőt, sose volt annyi keresztény egyház és felekezet, mint ma.
Lehet keresni ennek az okait a történelemben, lehet bosszankodni, egymásra mutogatni… Valóban sok rossz döntés született, sok mindent lehetett volna sokkal jobban csinálni mind a katolikusoknak, mind a protestánsoknak és az összes többi egyháznak. De a múlttal már nem tudunk mit kezdeni.
Viszont a saját korunkban igenis van tennivalónk!
Elég az ellenségeskedésből!
Újra és újra meglep és elszomorít az az indulat, amivel a különböző felekezetek tagjai egymásról tudnak beszélni, egymással harcolni. És ami még rosszabb, hogy ezt a keserű indulatot nem egyszer a szószékről hallom. Ez az ellenségeskedés és neheztelés, ami nagyszüleink vagy akár szüleink korosztályában még gyakran megvan, nem vezet az égvilágon semmire. Bőven van mit újragondolnunk.
Nem is ismerjük egymást
Kezdjük ott, hogy nem is ismerjük egymást. A legtöbben beleszületünk a felekezetünkbe, gyerekként a szüleinktől és az idősebbektől megtanuljuk az egyházunk tanításának alapjait, aztán ezzel a tudással jól elvagyunk egy életen át. A többi felekezet tanairól pedig alig tudunk valamit, és azt a csekély tudást is, amink van, rossz forrásból szerezzük.
Mennyivel egyszerűbb lenne az út az egység felé, ha megismernénk a többi felekezet valódi tanítását! Protestáns testvéreim számára például kiderülne, hogy nem, a katolikusok nem imádják Máriát vagy a templomi szobrokat, vagy hogy a pápai tévedhetetlenség csak ex cathedra érvényes, nem terjed ki minden egyszerű megnyilatkozásra. Katolikus testvéreink számára pedig talán újdonságként hatna, hogy Luther Márton nem egy közveszélyes eretnek volt, aki 95 „hülyeség” segítségével kívánt új egyházat alapítani, hanem teológiai doktori fokozattal rendelkező Ágoston-rendi szerzetesként az akkor elég rossz korszakát élő egyházzal szemben fogalmazott meg teljesen jogos kritikákat, melyek a katolikus egyház egyik legfontosabb zsinatához, a tridenti zsinathoz vezettek. Ha minden felmerülő kérdésnek utánanéznénk a KEK-ben (Katolikus Egyház Katekizmusa), vagy megismernénk Luther műveit; illetve tájékozódnánk a különböző felekezetek tanításáról, sokkal kevesebb konfliktusunk lenne. Ugyanis meg vagyok róla győződve, hogy
laikusok között a felekezetek közti viták túlnyomó többsége félreértéseken, előítéleteken és az ismeret hiányán alapszik, éppen ezért teljesen felesleges és céltalan.
Mielőtt elkezdünk egymással vitatkozni, nézzünk utána a többi felekezet valódi tanításának, de mindenek előtt a sajátunkét ismerjük meg sokkal jobban! Talán így az is kiderülne, hogy sokkal több a közös bennünk, mint a különbség.
Vannak lényeges különbségek
Vannak valóban lényeges teológiai, liturgiai különbségek a különböző keresztény egyházak tanításában. Ezek a különbségek fontosak, és beszélni kell róluk, nem megfeledkezni. Mégiscsak Isten igazságáról beszélünk. Nem megoldás, ha nem veszünk ezekről tudomást; ismerjük meg és tiszteljük egymást. Bármennyire is fáj, tiszteletben tartom a katolikus egyház tanítását, amikor evangélikusként nem áldozom a miséken. Tisztelem a katolikus egyházban, hogy szigorúan kiáll a tanítása mellett.
Egészen biztos vagyok benne, hogy az egység felé vezető úton nem az lesz a megoldás, hogy minden felekezet lemond valamiről a saját tanaiból, amíg egy mindenki által elfogadható közös tanítás születik. Isten igazsága szent és egységes, ezt kellene közösen, hittel és alázattal, imádsággal keresni és kutatni. Ha ezt imádsággal és teljes önátadással tudjuk tenni, hiszem, hogy Isten vezetne bennünket az igazsága felé. És talán eközben sokat tanulhatunk egymástól és magunkról is.
Ez egy fájdalmas helyzet
Az egyház szétszakítottsága egy nagyon fájdalmas dolog; és azt hiszem, Jézusnak fáj a legjobban. De mi is napról napra éljük át a lemondást, a visszautasítást emiatt. Életem egyik legnagyobb fájdalma, hogy nem áldozhatok együtt a menyasszonyommal…
Ráadásul tudom, hogy nagyon sokan szenvedtek el sérelmeket a múltban; hallottam történeteket lenézésről és kitagadásról is… Emberi kapcsolatokat, családokat, közösségeket rombolt szét az egyházak arroganciája és vaskalapossága.
Sok mindent kell megbocsátani mindegyik félnek, viszont teljes bocsánat nélkül nem tudunk továbblépni!
Alázat nélkül nem megy
Csak akkor van esély az egységre, ha letesszük a büszkeségünket, és alázatosan, megbocsátással, Isten felé közeledve közeledünk egymáshoz is.
Sose felejtem el azt az estét, amikor két éve az augsburgi MEHR konferencián nyolcezer ember – katolikusok és protestánsok, németek és külföldiek vegyesen – 5-6 fős csoportokba rendeződött úgy, hogy minden csoportban különböző felekezetek képviselői voltak, és mindenki kölcsönösen bocsánatot kért a többiektől minden olyan sérelemért, amelyet az egyháza okozott a másiknak. Mindezek után pedig imádkoztunk egymásért, megáldottuk egymást; és végül ez a nyolcezer ember közösen dicsőítette az Urat, békében, egyetértésben, egyként… Aznap este leszakadt a menny.
A fiataloknál már elkezdődött valami
A jó hír az, hogy az egység felé való haladás és elköteleződés a mi szintünkön, laikus szinten, főleg a fiatalok körében egy elég jól működő folyamat. Mi rendszeresen együtt imádkozunk, dicsőítünk, barátkozunk, beszélgetünk; egymást segítjük egyre élőbben és mélyebben hinni. De jó példa erre az augsburgi Imádság Háza is, ahol 2011 szeptembere óta katolikusok, szabadkeresztények, evangélikusok (de tulajdonképpen bárki, aki keresztényként Jézust követi) a nap 24 órájában, az év 365 napján felváltva és együtt imádkozik.
Manapság az igazi különbség a rideg vallásosság és a friss, élő hit között van.
Ráadásul a tapasztalatok alapján teljesen egyértelmű, hogy
ahol megvalósul az egység, azt a helyet Isten bőkezűen megáldja.
De nincs itt semmi meglepetés, ezt Dávid király már réges-régen megénekelte a 133. zsoltárban: „Ó, mily szép és mily gyönyörűséges, ha a testvérek egyetértésben élnek! (…) Csak oda küld az ÚR áldást és életet mindenkor.”
Egységben az erő
Hadd idézzem újra a blog elején már szereplő idézetet Jézus imájából!
„Én azt a dicsőséget, amelyet nekem adtál, nekik adtam, hogy egyek legyenek, ahogy mi egyek vagyunk: én őbennük és te énbennem, hogy tökéletesen eggyé legyenek, hogy felismerje a világ, hogy te küldtél el engem, és úgy szeretted őket, ahogyan engem szerettél.” (Jn 17,22-23)
Az egységben erő van, a külső embereknek felé is! „Miért legyek keresztény, ha maguk a keresztények sem tudnak egyetérteni abban, hogy miben is hisznek…?” Hatalmas szükség lenne arra, hogy
a hit harcát harcoljuk, ne a felekezetekét.
Keresztényként bőven van miért és mivel küzdeni a világban, ne egymással küzdjünk! Bárcsak vállvetve tudnánk hirdetni Jézus evangéliumát az embereknek, egymást segítve, együttműködve!
Egy szebb jövő reményében
Eljött egy új reformáció ideje. Itt az ideje visszatérni a gyökerekhez, visszatérni az imádsághoz, a Bibliához, egymáshoz.
Ez valószínűleg egy hosszú folyamat lesz, hiszen az egyházban minden csigalassúsággal történik… De legalább már elkezdődött valami! Az igazán fontos döntéseket az egyházak vezetőinek kell meghozni, nekik kell leülniük együtt imádkozni és beszélgetni. Talán egy napon újra minden tanításban újra egyek lehetünk, de már az is egy jó kezdet lenne, ha a jelenlegi állapotból kihoznánk a maximumot közös imádsággal, dicsőítéssel, evangelizációval.
Nekünk addig is nincs időnk tökölni; amíg várjuk a „fenti tárgyalásokat és döntéseket”, tegyünk meg minden tőlünk telhetőt a magunk szintjén, a saját életünkben! Ismerjük meg és szeressük egymást, imádkozzunk az egységért és törekedjünk rá a mindennapokban. Kitartóan imádkozzunk azokért az emberekért, akik a valódi egyházi döntéseket hozzák. A Szentlélek egyesítő ereje vezesse őket!
Herényi Márk Barnabás
Ne feledd, a megosztással evangelizálhatsz!
hirdetés
3 hozzászólás
Én azért imádkozom hogy a Katolikus Egyházban lehessek evangélikus. Legyenek egyetemes (katolikus) kötelező dogmák és csak ajánlottan elfogadandó római dogmák . Pl. ne kelljen az ég királynőjét hinni, csak a Mindenhatót!
Luther Márton nem csupán egy ártatlan jelentkező volt, aki szólt, hogy „fiúk, baj van”. Hittagadó volt. A munkássága során lépésről lépésre tagadni kezdett egyre több hitigazságot (dogmát), és helyette új tanokat hirdetett. Vagyis nem állt meg a 95 tételnél, hanem tudva és akarva szembefordult az Egyház tanításával. Tagadta többek között a szentmise áldozati jellegét, az átlényegülést, az egyházi rend szentségét, megfogalmazta a Sola Scriptura, Sola Gratia, Sola Fides tévtanát, tagadta a pápai tekintélyt, a szenthagyományt mint hitletétemény forrást, önkényesen megváltoztatta a Szentírást… stb. Egyszóval eretnek, vagyis VÁLOGATÓ volt, mert kimazsolázta az Egyház hitéből, ami neki megfelelt, és új elemeket tett bele a meggyőződése szerint. Az Egyház hite és tanítása helyett a saját szubjektív meggyőződését emelte legfőbb tekintéllyé. Ezt hívjuk eretnekségnek.
Kedves Rezső! vannak olyan tanítások a kath. egyházban, melyeket nem kötelező hinni. pl. egyes jelenések is. a dogma viszont azért dogma, mert isteni kinyilatkozából tudjuk, hogy igaz. tehát értelmetlen lenne megosztani az embereket aszerint hogy kell-e vagy nem kell-e hinnie valamiben, ami objektíven igaz, pl. hogy ez a lufi piros, s így valakinek elnézni hogy ő azt kéknek képzeli. de gyanítom, hogy ön nem is a dogmákra gondol itt, hanem szokásokra, diszciplináris előírásokra. ebben a tekintetben vannak örvendetes lépések, pl. a „személyi ordinariátus” ami egykori angligán hagyományú egyházközségeket foglal magában, akik ma a világ katholikusaival kommunióban élik meg anglikán hagyományaikat (melyek közt nem egy van amik olyan régi szokások amik valaha Rómában is megvoltak de mára már eltűntek).
nem értem, mi az hogy „az ég királynőjét hinni”? az Istenszülő és boldogságos Szűz Mária létezése, kiemelt szerepe a megtestesülésben és az üdvtörténetben, valamint az hogy az isteni malaszt teljességét megkapta és most megváltó Fia közösségében az ő dicsfényében osztozik, azt szerintem nem vitatja senki. az „ég királynője” állandósult jelző pedig egy ószövetségből vett előkép, ahol a királynő nem egy egyeduralkodó, hanem van király is mellette. tehát én nem látom hogy „az Úr helyére törne” 🙂
ha pedig itt a „hinni” kifejezést nem általánosabb értelmében veszi, hanem „bizalmamat vetni valakibe” értelmében, akkor se tartom megalapozottnak az Istenanyával való kapcsolat hanyagolását, hisz közös örökségünk a győzedelmes egyház, azaz az üdvözültek serege, közbenjárásába vetett hit, hisz ők – az apostolt idézve – nemhogy holtak hanem még jobban élőek mint mi, valamint az Úr jelenlétében vannak, ezért joggal valljuk, hogy velünk együtt imádkoznak ügyünkért akár az itt a földön a jó harcot harcoló társaink, ennélfogva a malasztok teljével megajándékozott tisztaságos Szűz imája, ki „mi közbenjárónk, mi szószólónk”, mennél inkább hathatósabb mindenkiénél?