Van egy tippem a közelgő választásokra, ezért úgy döntöttem, hogy összeszedem minden bátorságomat, és megírom életem első és egyben utolsó közéleti témájú blogját. Nincs kizárva, hogy meg fogom bánni, de meg kell tennem. Méhészkalapot fel! Irány a fészek!
Papként nem szoktam politizálni, mert hiszem, hogy Jézus minden emberhez szól, pártszimpátiától függetlenül. Természetesen nekem is van véleményem, sőt létezik számomra szimpatikus párt is, de ezt meghagyom a baráti beszélgetések fórumára. Miért írok akkor mégis? Mert van egy elgondolásom, ami igazából nem arról szól, hogy ki fog nyerni 2018 tavaszán, hanem arról, hogy a dolgok jelenlegi állása szerint ki veszít biztosan:
mi, magyarok, mindannyian.
Ahogy figyelem-olvasom a közéleti publicisztikákat, a lefestett, megjegyzésekkel telepingált plakátokat és a kommenteket a közösségi médiában, egyre inkább az a benyomásom, hogy el fogjuk veszíteni egymást – hacsak már nem történt meg réges-régen. Nem akarom elbagatellizálni a politikai választások fontosságát, de felmerül bennem, hogy tényleg olyan fontos kérdés-e ez, amin barátságok, sőt családi kapcsolatoknak kell tönkremenniük? Szükséges-e, hogy alpári hangnemben osszuk ki egymást bármilyen politikai kérdés kapcsán? És a legszomorúbb, hogy mi, keresztények, minden kritika nélkül beálltunk a sorba. Nem hallottuk még elégszer, hogy a Sátán a “diabolosz”, aki szétszór, a Szentlélek pedig az egység lelke? Kinek a szava szól a szívünkben? Kire hallgatunk?
hirdetésÉbresztő! Mi történik velünk?
Ha ez így megy tovább, végül nemcsak egymást veszítjük el – magyar a magyart – hanem a saját lelkünket is, mert abból nem marad más, mint sötét indulatok sivár kősivatagja (képzavar, bocs). És ezért nem a politikusok, vagy az általuk megjelölt éppen aktuális közellenségek lesznek a hibásak, hanem mi magunk. Honnan ez a rengeteg indulat? Miért nem tudjuk elviselni, ha akár egy ismerősünk egy bizonyos kérdésben másképp gondolkodik? Hogy számára adott esetben más értékek a fontosak? A pszichológusok szerint a személyi érettség egyik jele a demokratikus életszemlélet. Az, hogy el tudom fogadni, hogy a másik másképp látja a világot. Hogy nem esek kétségbe, hogy esetleg ő nem arra a pártra szavaz, amit én kinéztem magamnak. Ez természetesen összefüggésben van az önbizalommal, hiszen minél bizonytalanabb vagyok a saját véleményemben, annál hevesebben próbálom rávenni a másikat, hogy értsen egyet velem, és akkor talán én magam is erősebbnek érezhetem magam. A személyiségében érett embernek efféle külső megerősítésre nincsen szüksége.
Persze értem én: figyelve a sajtót és a politikai hirdetéseket – kevés kivételtől eltekintve – sokkal inkább az érzelmekre próbálnak hatni, mint észérveket, tényeket ismertetni. A közbeszéd egyre inkább az érzelmek felkorbácsolását vette célba, és ha hihetünk az előrejelzéseknek, ősztől csak fokozódni fog a hangulat. Ez a szavazatszerzés szempontjából a könnyebbik út, de igen távol van az etikusságtól. Egy amúgy is sok lelki sebbel küzdő társadalomban az emberek alantasabb érzelmeire apellálni nem csak keresztény szempontból súlyosan etikátlan. Itt az ideje, hogy elhatározzuk, hogy nem sodródunk az árral, nem hagyjuk, hogy a harag és a széthúzás szelleme uralkodjon az elkövetkezendő egy évben. Mintha Jézus valami ilyesmire gondolt volna, amikor azt mondta, hogy
“Boldogok a békességben élők, mert Isten fiainak hívják majd őket.” (Mt 5,9)
Egyszer egy bölcs ember azt mondta nekem, hogy az egyén boldogsága nem függ attól, hogy milyen politikai párt vezeti az országot. Szerintem az üdvössége sem.
Hodász András
hirdetés
