Christopher Nolan monumentális Odüsszeiája nem csupán Homérosz eposzának újabb filmes adaptációja: a hazatérés, a család, a hűség és a kiengesztelődés történetét a jelenkor kérdéseivel ütközteti. Gőbel Ágoston vendégszerzőnk azt vizsgálja, mit kezd Nolan az istenekkel, hogyan formálja át Odüsszeusz alakját, és milyen keresztény párhuzamok fedezhetők fel az ember végső hazatalálásának történetében. Vajon az Ithakába vezető út többről szól, mint egy elveszett királyság visszaszerzéséről?
Amikor két évvel ezelőtt Christopher Nolan megkapta a maga aranyszobrait az Amerikai Filmakadémiától, az volt a sejtésem, hogy a leghíresebb élő brit direktor vissza fog kanyarodni a kisebb költségvetésű produkciók felé, amelyek pályafutása elején jellemezték. Hamar kiderült, nagyobbat nem is tévedhettem volna. 2024 karácsonyán a fa alá érkezett a hír, hogy készül az Odüsszeia filmes adaptációja. A Homérosznak tulajdonított eposszal bizton találkozhatott, aki a magyar iskolapadokat koptatta, Odüsszeusz gigászi küzdelmét sokan – legalábbis – megkísérelték elolvasni. A júliusban bemutatott mozgóképes adaptációról elemzések százai, talán ezrei születtek. Megéri a figyelmet és a kiemelt érdeklődést Nolan alkotása? Prágába vagy Londonba ugyan nem utaztam el, de a budapesti IMAX mozi is megtette a magáét.
Az ithakai palotában vagyunk. A film kezdő képsorain egy énekmondó veri az ütemet. Odüsszeusz történetéről regél, aki a trójai háború után nyomtalanul eltűnt, és hosszú évek után sem tért haza királyságába. Távollétében számos kérő környékezi a bátor harcos feleségét. Céljuk egyértelmű: megszerezni Ithaka trónját. Egyedül Pénelopé, fia Télemakhosz, valamint a félig vak Eumaiosz hisznek abban, hogy Odüsszeusz egyszer még hazatér, de már ők is belefáradtak abba, hogy az istenek segítségét kérjék.
A keresztény néző számára akár zavarba ejtő is lehet ez a világ, hiszen itt az istenek szeszélyesek, erkölcsileg kiszámíthatatlanok és gyakran rosszindulatúak.
Az eredeti írásműben az ókori görög istenségek valóban létező, az eseményekbe beavatkozó hatalmak. A film viszont mintha megfeledkezne róluk. Vagyis talán pontosabb, ha úgy fogalmazunk, hogy Christopher Nolan sokat bíz a nézőjére. Ha úgy hiszem, akkor a filmben látható vihar Poszeidon büntetése, ha nem, akkor egy hurrikán a Jón-tengeren, ami néha előfordul arrafelé. És ha Odüsszeusz egy-egy váratlan segítségét Athéné közbenjárásának látom, akkor az istennő valóban jelen van a történetben. Ha nem, akkor „csupán” egy rendkívüli képességű ember szerencsés döntéseit és megérzéseit látjuk. Nolan tehát nem feltétlenül tagadja vagy iktatja ki az isteni világot, hanem mintha nem döntené el, hogy az események természetfeletti eredetűek-e. Ez nyilván megosztó elem egy olyan történetben, amelyben az istenek eredetileg nagyon is aktív szereplők. Kortárs rendezői megoldás – mondhatjuk és igazunk van. Nolan nem pusztán filmre viszi az eposzt, hanem minduntalan kapaszkodókat keres vele napjainkhoz, adaptálja az eredeti történetet.
Elsősorban a főhős belső utazása érdekli. Odüsszeusz nem egyszerűen fizikailag akar hazajutni Ithakába: azzá az emberré kell válnia, aki képes családját és hazáját ajándékként elfogadni, nem pedig birtokolni azt. Ezt mondhatjuk kifejezetten keresztény antropológiai olvasatnak, ugyanakkor érdemes óvatosan kezelni, hiszen ez a fajta értelmezés inkább abban rejlik, hogy Nolan filmje olyan vágyat, hiányt és reményt tár fel, amelyekre a kereszténységnek van válasza. Néhány filmkritika egyenesen a jézusi párhuzamokig jut. Odüsszeusz szenvedése, régi önmagának elveszítése, a hosszú vándorlás, miközben kísértések érik, „alászáll” a holtak világába, ahonnan visszatér, övéi nem ismerik föl, hazatér és helyreállítja otthonát, királyságát.
A klasszika-filológus Bruce Louden például külön tanulmányt szentelt a témának „Odüsszeusz és Jézus” címmel és rávilágított, hogy Homérosz hősének története valóban olyan motívumokat hordoz, amelyek összevethetők az Újszövetség Krisztus-ábrázolásával. Ugyanakkor hangsúlyozza, hogy ezek jelentős része általános ókori hősi motívum, tehát hiba lenne őket automatikusan keresztény előképként kezelni. A Gyűrűk Ura írója, J. R. R. Tolkien is előszeretettel elemzett ókori szövegeket. Az ő meglátása szerint a pogány mítoszokban felvillanhatnak az igazság töredékei, amelyek a kereszténységben nyerik el teljességüket. Ebből a szempontból az Odüsszeia számos motívuma utólag Krisztus történetének visszhangjaként is olvasható. Ugyanakkor maga Tolkien óvott attól, hogy a keresztény párhuzamokat túlságosan direkt allegóriává alakítsuk. A Gyűrűk Ura kapcsán például azt írta, hogy bár lehetnek evangéliumi párhuzamok, Krisztus megtestesülése végtelenül nagyobb bárminél, amit ő meg mert volna írni. Odüsszeusz tehát nem tekinthető Jézus „görög változatának”.
De fontos látni, hogy egy pogány mítoszban is felismerhetünk olyan igazságtöredékeket, amelyek Krisztusban teljesednek ki.
Christopher Nolan kétségtelenül a jelenkor problémáin keresztül értelmezi újra a történetet. Ez az új értelmezési keret pedig néha leegyszerűsít, bizonyos esetekben pedig kevéssé koherens, de van néhány jelenet – vállalva a kijelentés ódiumát –, amelyekben Nolan modern értelmezése még le is körözi Homéroszét. Az apa-fiú kapcsolat ábrázolása, különösen a film csúcsjelenetében, kétségtelenül ilyen. Vagy a női karakterek „megszelídítése”, ami nem feltétlenül csak feminista-antifeminista vonalon értelmezhető. Nolan filmje ugyanis átalakítja az Odüsszeiát egy házassági és erkölcsi történetté. Homérosznál Odüsszeusz finoman szólva nem az a monogám, minden kísértésnek ellenálló férj. Nolan viszont bűntudattal rendelkező, Penelopéhoz visszatérni akaró férfit csinál belőle.
Talán éppen ezért érdekes keresztény szemmel nézni Nolan Odüsszeiáját. Az eposz hőse végül hazatalál, de a hazatérés nem ugyanaz, mint a megváltás. A család helyreállhat, a királyság visszaszerezhető, az ellenség legyőzhető, de az emberben mindig ott marad egy kérdés: hogyan lehet véget vetni a háborúnak úgy, hogy ne egy újabb háború kezdete legyen? Az Odüsszeia végén felhangzik a felszólítás: „hagyjátok a háborúságot, ezt a gonosz viadalt”. Már ebben is meghallhatunk valamit az evangéliumból. Az ember ősi vágya a békére, a hazatérésre és a kiengesztelődésre valami nagyobbra, Valaki nagyobbra mutat. Az ember végső hazatérése nem egy sziget vagy egy királyi palota; az ember Istennél találhat valódi otthonra.
Gőbel Ágoston
hirdetés
