Az orvosok egyértelműnek vették az abortuszt, abban sem voltak biztosak, hogy Boti megszülethetne, de Isten kegyelme nagyobb volt a tudomány állításainál. Egy házaspár megrendítő útja a legnagyobb küzdelemben az Úr oldalán.
A „Szívemre hallgattam” – édesanyák gyermekvállaláshoz kapcsolódó történeteit összegyűjtó rovat legújabb részében Boti szülei mesélik el, hogy harcoltak imával a kisfiúk életéért, holott az orvosok nem láttak más megoldást, mint az abortuszt.
„…ezért a gyermekért biztosan sokan imádkoznak, ő élni akar!”
„Gyermekünk, Boti ma 21 hónapos, teljesen egészséges kisfiú, de nem volt ez mindig így. A 20 hetes genetikai ultrahangon vették észre az eltérést: sacrococcygeális teratomát, magyarul farokcsonti daganatot fedeztek fel a magzatunknál. Ekkor húzták ki a lábunk alól a talajt, de hála Istennek, hogy Ő a tollaival betakart bennünket (v.ö. Zsolt 91,4), és bár leírhatatlanul nehéz volt, de csak hónapokkal később fogtuk fel, miken mentünk keresztül.
A daganat diagnosztizálása után azonnal másik kórházba irányítottak minket, ahol sokkal pontosabb képet kaphattunk a rendellenességről, és tulajdonképpen itt zúdították a nyakunkba az orvosi tényeket:
amennyiben megszületik a baba („amennyiben” már ez az egy szó is hátborzongató számomra), valószínűleg nem fogja tudni szabályozni a széklet-, vizeletürítést, le fognak bénulni az alsó végtagjai, na de eddig nem fogunk eljutni, mert a daganat nagyobbra fog nőni mint a magzat, és elveszi tőle a vérellátást, egyszóval az életet.
Így hát siessünk, mert már a 22. hétben járunk, csak néhány hetünk van, hogy végrehajtsuk az abortuszt.
Teljesen elképedtem, hiszen egy 22 hetes magzat már nagyon is látszik, mozog, él! Ez teljesen nyilvánvaló, bárki láthatja.
Egyes orvosok azonban egészen másként vélekedtek erről, számukra az volt az evidens, hogy elbúcsúzunk a magzatunktól.
Így mikor sokadjára is elmondtuk, hogy mindenképpen meg szeretnénk Őt tartani, kiküldtek minket a rendelőből, mert annyira azt gondolták, hogy az abortusz lesz a következő lépés, hogy nem is beszéltek át másik eshetőséget. Végül nagyon szoros megfigyelésekkel teltek a hónapok, és gyakorlatilag minden egyes ultrahangon közölt valamit az orvos teljes közönnyel, hogy egyébként erre és erre is képtelen lesz majd a baba, ha megszületik.
Több felekezet, egyház imaközössége, saját gyülekezetünk tagjai, külföldi imacsoportok hordoztak bennünket imában. Komolyan hittünk a csodában, hogy felszívódik a daganat. Ám 2 hetente szembesültünk vele, hogy nem történt változás. Ez egyszerre volt lesújtó és felemelő, mert a csoda nem történt meg úgy, ahogy mi vártuk, de nem is növekedett a daganat, ami mégiscsak csoda volt!
Emlékszem, hogy egyik pillanatban kétségek közepette, máskor pedig mindent felülmúló békességgel készültünk kisbabánk érkezésére, festettük a szobáját.
De vajon lesz majd lakója?
Rengeteget sírtunk, imádkoztunk, közben pedig formált bennünket az Isten. Meg kellett ez idő alatt tanuljuk, hogy „De ha nem tenné is” (Dán 3,18), ha nem menti meg a babánkat, nekünk akkor is az Úr a mi Istenünk. Vajon el tudjuk ezt majd mondani, bárhogy is alakul a mi utunk?
A várandósság vége felé nagy fordulat volt az orvosok kommunikációjában. Az egyik főorvos azt mondta, hogy ezért a gyermekért biztosan sokan imádkoznak, ő élni akar! Csöndben potyogtak a könnyeink, hogy végre, nem egy újabb nehézséget zúdítanak ránk, hanem
meglátják Istent, a csodát a helyzetben.
A 38. betöltött hétben, tervezett császármetszéssel született meg Botond kisfiúnk. Teli volt a műtő, hiszen senki nem tudta, pontosan mire számítsanak, amikor megszületik a kisbaba, és igen ritka ez a rendellenesség, sokan kíváncsiak voltak rá. A férjem a műtő előtt várakozott, s egyszercsak kiléptek a rezidensek az ajtón:
„Azt hittük nagyobb durranás lesz!”
Az orvosok valami izgalmasabb, csúnyább, komplikáltabb dologra számítottak a tudomány szerint. A férjem pedig reménykedett, hogy talán ezek szerint nincsen akkora baj. A daganat jelen volt, de minden más rendben volt Botinál. 4 naposan műtötték meg, és hosszú hónapok alatt feltorlódott érzelmek közepette fogadtuk a telefont, mikor a doktornő közölte: „Minden a legjobban alakult!” Botinak minden külső, és belső szerve ép volt, a daganatot el lehetett távolítani egyben anélkül, hogy bármi más megsérült volna. Hosszú, nagyon nehéz lábadozás kezdődött. Azóta is rendszeresen járunk onkológiai vizsgálatokra, de Boti egészséges, fejlődése megegyezik kortársaival.
Tudjuk, hogy gyermekünket az Úr alkotta, Ő vitte, Ő hordozta, Ő mentette meg (v.ö. Ézs 46,4).
Nem úgy mentette meg Isten, ahogy mi vártuk. Egészen másként, mélységekkel és magasságokkal teli úton vitt minket keresztül, de itt vagyunk, és megtapasztalhattuk, hogy milyen igaz ez az ige: „Én, én vagyok az Úr, rajtam kívül nincs szabadító. Én mondtam meg, hogy megszabadítalak, én hirdettem, nem valamelyik idegen isten. Ti vagytok a tanúim – így szól az Úr –, hogy én Isten vagyok. Ezután is csak én leszek! Nincs, aki kezemből kiragadjon, ha én cselekszem, ki másíthatja meg?” (Ézsaiás 43,11-13)
A mi szabadító Istenünk áldása kísérjen Benneteket is!
Mészáros család
Az elmúlt időszak történései miatt és mivel az abortusz kérdése sajnos nem veszt aktualitásából, közös szolgálatra hívunk Titeket! Várjuk tanúságtételeiteket arról, hogyan döntöttetek minden nehézség ellenére az abortusz helyett a kisbabátok mellett.
Hisszük, hogy ezek a hiteles és őszinte megosztások kapaszkodót és reményt nyújthatnak azoknak a nőtársainknak, akik most vannak ilyen élethelyzetben.
Ezért indítottuk el a ,,Szívemre hallgattam” rovatot, melyhez a Ti személyes történeteiteket várjuk. Küldjétek el őket az info@777blog.hu email címre.
Ha Te is nehézségeken mentél keresztül amikor várandós lettél, vagy egyestleg a saját születésed körülményei voltak erőtpróbálóak az édesanyád számára, akinek a melletted való döntése nélkül most nem lehetnél itt, írd meg nekünk!
Tegyünk tanúságot arról, hogy Isten Úr minden baj felett, Vele az emberileg kilátástalan helyzetek is rendeződhetnek, erőt kaphatunk Tőle a megbirkózáshoz!
Segíts Te is életet menteni!
