Újabb reakció érkezett arra a vitaindító írásra, amelyet még február elején írt egy tinédzser a 777 oldalára. A héten Gájer László római katolikus pap is írt egy választ, most pedig Szilvay Gergely újságíró tette meg ugyanezt. Örülünk minden ilyen írásnak, véleménynek, hiszen pont ez volt a fiatal író célja is: párbeszédet folytatni, érveket ütköztetni, többet és még többeg megtudni a kereszténységről.
A legtöbben nem tudnánk megvédeni a hitünket – kezdődik a 777-nek írt levél „egy tinédzsertől”. A levél ugyanakkor íródhatott volna akkor is, amikor én voltam tinédzser, de akár egy felnőtt levele is lehetne, azt tapasztalom ugyanis, hogy a benne megfogalmazott problémákkal a felnőtt keresztények jó része is küzd. Teljesen érthetően. Részemről pár szerény javaslatot igyekszem megfogalmazni.
A szerző néhány problémát határoz meg: az egyházi botrányok miatti hiteleség-kikezdést; a hit igazolását, tekintve, hogy sokan csak azért vallásosak, mert beleszülettek, és ugye, ha keresztények vagyunk is, miért éppen katolikusok; sokan csak megszokásból és a barátok miatt járnak templomba; „a legtöbben nem tudnánk egy értelmes emberrel (észérvekkel) vitatkozva megvédeni a saját hitünket, vallásunkat”; a keresztény életforma problémája, összekötve a kulturális „rárakódásokkal”, például a szerző szerint különösen problémás nacionalizmus; valamiféle, a szerző által „19. századinak” titulált életforma propagálása és így az avítság; aztán „sohasem jó, ha egy vallás bizonyos területeken összefonódik a politikával, és a katolikus egyháznak ezzel már a középkor óta problémái vannak”, ennek kapcsán a „történelmi bűnökkel való szembenézés”; végül a szerző megfogalmaz egy műveltségi hiányt, ami főleg az egyházat ért művészeti befolyások és az egyházi művészet kapcsán érez.
Nos, nyilván mindezen problémákat szervezetten is fel lehetne dolgozni, de tapasztalatom az, hogy – és ez nem lesz egy kellemes megállapítás – leginkább az egyéni erőfeszítésekre kell alapoznia az ilyen kérdések iránt érdeklődő hívőnek. Ez elsősorban tájékozódást és olvasást jelent, az ugyanis emberileg nem várható el, hogy minden egyes pap és hittantanár mindegyik kérdést tekintve kiválóan felkészült legyen.
A kiindulópont: az áteredő bűn
Jó ideje a gondolkodásom hangsúlyos kiindulópontja az áteredő bűn: a kereszténység a bűnösök vallása, nem a tökéleteseké, és a tagjai is bűnösök, ahogy az egész világon mindenki az, ami más megfogalmazásban intellektuális és morális tökéletlenséget, esendőséget jelent. Eszmetörténeti érdeklődésem folytán hadd emlegessek időnként klasszikus példákat: amikor Rousseau felvázolja a természeti állapot és a társadalmi szerződés saját változatát, amiben az ember eredetileg tökéletesen jó, és csak a társadalom rontja meg, Szent Ágostonnal (az áteredő bűn első nagy teoretikusával) és a kereszténységgel vitatkozik. Ágoston és a kereszténység szerint ugyanis a tökéletlen emberek alkotnak tökéletlen társadalmat, így a társadalom nem is lehet tökéletes. (Logikai hiba Rousseau-nál, hogy nem derül ki, hogy romlik el az ember vagy a társadalom, ha egyszer jók alkotják.)
hirdetésA gyakorlatban ez azt jelenti szerintem, hogy meg kell barátkozni a gondolattal, hogy a keresztény közösségekben is jelen van folyamatosan mindenféle emberi gyengeség, és mindig jelen is lesz.
A hitelesség természetesen fontos, de érdemes nem karót nyelt módon elvárni valamilyen keresztény tökéletességet, hanem inkább elnézően viszonyulni mindehhez, és főleg nem a kereszténységet hibáztatni érte. Lehet, hogy közösségeinkben időnként mi is veszekszünk, vannak hatalmi birkózások, intrikák, akármik, de emiatt senki hitének a valódiságát nem érdemes kétségbe vonni. Elfogadom, ha ez a kiindulópont – az áteredő bűn és mindenki tökéletlensége – lelombozó, de ez a realitás; én inkább felszabadulásnak élem meg.
Botrányok és történelmi bűnök: pedofil papok és inkvizíció
Az egyházi botrányokhoz is így érdemes hozzáállni szerintem: nem felmentést adva, de elfogadva, hogy kisebb-nagyobb botrányok mindig voltak és mindig lesznek. Egyébként nem igaz, hogy ezekkel az egyház nem nézett szembe, a pedofil ügyekkel régóta tart a szembenézési folyamat, számos egyházi jelentés született róluk, általában országonként, és megszülettek a megelőző protokollok is. Itthon is van ilyen. Persze, sok bukdácsolás, elhallgatás és bizonytalanság volt eleinte, de aztán megrázta magát az egyház. A magát nem hívő lutheránusnak valló Hans-Ludwig Kröber kriminálpszichológus a Cicero című jogász szaklapban vele készült interjúban kijelentette: a vatikáni püspökök csoportja volt „a legjózanabb és legfigyelmesebb” azok közül, akiknek valaha beszélt a szexuális zaklatásokról.
Azt is hozzátenném mindehhez, hogy a kortárs információforrások gyakran egyoldalúak, dezinformálnak vagy egyenesen ellenségesek az egyházzal, és ferdítenek. A 444 például számos cikket írt a George Pell ausztrál bíboros elleni pedofilvádakról, melyek egyébként abszurdak voltak, még a börtönben lévő Pellről is írtak, de amikor az ausztrál Legfelsőbb Bíróság felmentette a vádak alól, azt nem írták meg, csak azután, hogy felhívtam a figyelmet a hiányosságra.
Másik példám a pedofilügyeket 2002-ben kirobbantó Boston Globe-é. Azon túl, hogy a Globe városi vetélytársa, a Boston Phoenix egy évvel korábbi sorozatát írta újra, és azon túl, hogy a nyolcvanas években több cikkben megvédte a pedofíliát, más probléma is adódott. A Globe az ezredfordulón kifogásolta azt a nyolcvanas évekbeli gyakorlatot (amikor is több cikkben megvédték a pedofíliát), hogy a gyermekmolesztáló papokat terápiára küldték, majd utána visszahelyezték szolgálatba. Igen ám, csakhogy ugyanezt a terápiát a Globe hangosan éltette a maga idejében. A bostoni érsekség pedig akkoriban külső pszichológus és pszichiáter tanácsadók javaslatára tette, amit tett, ők tanácsolták a terápiát, és ők tanácsolták a visszahelyezéseket is. Az abúzusok miatt meghurcolt érsek, aki pusztán az akkor ünnepelt szakértőkre hallgatott, Bernard Francis Law korábban Mississippiben a feketék jogaiért küzdő pap volt, azaz emberjogi harcos, de azóta az „eltussolások” elrettentő példája, igaztalanul; az egyik első protokollt is ő vezette be az ügyben.
Az a helyzet, hogy számos más „történelmi bűnnel” is hasonló a helyzet, például a keresztes hadjáratokkal és az inkvizícióval (Galileit sem égették el, hanem részben egyházi nyugdíjból élt élete végéig). Sajnos a tájékozódás időigényes, de megéri. A 1542-től létező római inkvizícióról az osirises egyetemi tankönyv írja, hogy sokan fellebbeztek oda a helyi bíróságokról, mert méltányosabb elbánást kaptak. A 300 ezer feljelentésből 70 ezer per lett, és összesen 1500 embert végeztek ki, ez az első időszakra koncentrálódott. (Molnár Antal: A római inkvizíció. In: A kora újkor története.) Négy inkvizíció (középkori, spanyol és portugál állami, római) halálos áldozatainak nyolcszáz év alatt radikálisan kisebb volt a száma (számításaim szerint kb. 15 ezer), mint tíz év francia forradalmának (félmillió).
Mindezekkel együtt az egyház szembenézett az inkvizíció terhes örökségével, II. János Pál pedig többek közt az inkvizíció bűneiért is bocsánatot kért 2000-ben.
Mindezeket csak azért hozom fel, hogy illusztráljam: a kortárs közbeszédben, „köztudásban” evidensnek kezelt információk gyakran tévesek. Két olvasmányos, ismeretterjesztő kötetet tudok ajánlani ezekkel kapcsolatban: Michael Hesemann: Sötét alakok. Mítoszok, legendák és hazugságok a Katolikus Egyház történetéből és Rodney Stark: Hamis tanúk. Évszázadok katolikusellenes mítoszainak cáfolata, -ezt a kötetet egy protestáns írta.
A hit racionális védelme
Az olvasást az apologetikánál, hitvédelemnél, hitmegalapozásnál sem tudjuk megúszni. Mindenesetre racionálisan megalapozható az egyistenhit, vannak a természettudománytól független, metafizikai logikai érvek az egy, igaz Isten léte mellett (Edward Feser: Five Proofs for the Existence of God – ezt összefoglaltam magyarul itt ; Richard Swinburne: Van-e Isten?), és a természetes teológia tud érvelni a kereszténység és az egyház mellett (Swinburne: Isten volt-e Jézus?; illetve a teizmus-trilógiája: The Coherence of Theism, 1977; The Existence of God, 1979; Faith and Reason, 1981; Alvin Pantinga: Tudás és keresztény meggyőződés). Katolicizmus-ügyben többek közt John Henry Newman bíborost tudom ajánlani, aki épp az óegyházat és dogmatörténetet kutatva tért át anglikánból katolikussá.
Talán lelombozó, hogy filozófiai-teológiai könyveket ajánlok, de nem tudok jobb módszert, és ez igaz az egyház és művészet kérdéskörére is.
Bele kell fektetni az időt és energiát.
A középkor: az ideál
A középkort megvédeném: középkorozni nem menő. A középkor egy fantasztikus időszak volt, amit a felvilágosodás ásott el. De a 19. századi katolikus (és konzervatív) reneszánsz felfedezte magának; René de Chateaubriand, a francia romantika alapítója egyben katolikus ellenforradalmár megvédi a kereszténység géniuszáról szóló hatalmas munkájában, legutóbb pedig Cristopher Dawson brit katolikus történész 1948-as középkor-védő könyve jelent meg magyarul (Hit formálta civilizáció – A vallás szerepe a nyugati kultúra felemelkedésében) Szerintem a középkori az optimális és kívánatos helyzet: a társadalom keresztény, a civilizáció keresztény, és ezen belül értelmeződik minden, például a politika is. Persze ott sem tökéletes semmi sem, mivel tökéletlen emberek élnek a középkor ezer évében is.
Mint azt a Nagy Konstantint és kicsit a konstantini fordulatot megvédő tanulmányomban írtam a Magyar Szemlében: „A keresztények valójában a modus vivendit keresték Rómával, mivel a birodalom létét tekintették a béke és nyugalom biztosítékának. A második században az üldözés és elnyomás hatására elszaporodnak a császárok számára írt keresztény petíciók, amelyek azt bizonygatják, hogy a keresztények csak a császárok isteni kultuszát utasítják el, egyébként lojálisak a birodalomhoz, erkölcsi életük pedig jobb a pogány vallások követőinél, így Róma jobban tenné, ha nem üldözné őket, hanem öszebútorozna velük. Írt ilyet Szent Jusztinusz mártír; Szardeszi Szent Meliton (azaz Meliton szardeszi püspök); a frígiai Hierapolisz püspöke, Apollinarisz; vagy Athenagorasz. Meliton egyenesen a kereszténység hivatalos elfogadása mellett érvelt, szerinte a monarchia érdekeit az szolgálja legjobban, ha a kereszténységet teszi meg alapjának: a keresztények lojálisak a monarchiához, ami cserébe megvédelmezné őket.”
Lehet kritizálni sok részletében a politikával való összefonódást, de ha cél, hogy „amint a mennyben, úgy a földön is”, már amennyire a bűnbeesés utáni állapotban ez lehetséges, akkor az jön ki, hogy a kereteket tekintve a középkor a viszonyítási pont. Egyik kedvenc szerzőm, Molnár Tamás (aki a nácik elől menekült Amerikába) A hatalom két arca: politikum és szentség című kötetében bemutatja, hogy a világtörténelemben a nyugati modernitást leszámítva mindig, mindenhol vallási igazolása és alapja volt a politikának. Az ismertető szerint: „A történelem során a politikai rendszerek a szenttel való szoros, sőt elválaszthatatlan kapcsolatról tettek bizonyságot, mert hatalmukat általa tudták igazolni. Változó formában, de így volt ez az ókori Görögországban, Izraelben vagy Rómában, a nem „nyugati”, azték, kínai vagy közel-keleti birodalmakban, a középkori Európában, sőt még az újkorban is, az Isten kegyelméből uralkodó királyok esetében. A modern korszak azonban kivétel: az általános felfogás ma kiszakítja a politikumot a szent eleven szövetéből, és kizárólag az ész határai közé szorítja.” Szerinte a modernitásban a politika megalapozásának válságát látjuk.
Persze sok rossz fejezete volt a történelem folyamán az állam-egyház viszonynak, de ideális helyzet sosem lesz.
Kereszténység és politika
Jó ismerősöm, Chad Pecknold, a Catholic University of America teológusa a diákjai kérdései mentén kidolgozott rövid munkájában – Christianity and Politics – végigveszi a kereszténység és politika viszonyát Rómától napjainkig. A szerző hét korszakot, illetve viszonyrendszert különböztet meg kereszténység és politika között: 1. A keresztények üldözött kisebbséget alkotnak. 2. Nagy Konstantin fordulata nyomán a kereszténységet szinte „felszívja” a birodalom (a politika magába foglalja a kereszténységet). 3. Szent Ágoston két városának korszaka. 4. Pápai uralom, amikor a kereszténység foglalja magában a politikát. 5. Lutheránus fék. 6. Kálvinista közösségiség. 7. Hobbes-iánus modernitás (az állam/nemzet a megváltó).
Szerinte mindegyik bemutatott modell történelmileg esetleges, kivéve a harmadikat: Szent Ágoston két városról szóló doktrínáját. Ezzel az összes többi modellt meg lehet magyarázni, de egyik másik modell sem magyarázza ezt. De azt hiszem, ezzel nem mondtam túl sokat. Mindenesetre azt tartom, hogy a középkor, sőt Bizánc is méltatlanul van kikiáltva minden rossz forrásának és sötétnek; a középkor és a Kelet-Római Birodalom a kifejlett és társadalmat átható kereszténység mintacivilizációja volt, amiket a felvilágosodás történészei (Gibbon, stb.) kezdtek el rossz színben feltüntetni. Ideális helyzet pedig nem létezik, minden formációval, minden felállással vissza lehet élni, mivel – mint kiindulásként jeleztem – az ember maga esendő és tökéletlen.
Ezt pedig nem lehet „rendszerekkel” kiküszöbölni, mert egy bármilyen rendszert is emberek alkotnak és működtetnek.
Pecknold utolsó stációja, a modern állam átvezet a nacionalizmus kérdésköréhez, amelyet 777-írt írásában szerzőnk olyannyira problémásnak tart a kereszténység szempontjából. Ha fiatal szerzőtársamnak problémája van a nacionalizmussal, akkor épphogy a középkor lehet a megoldás, amikor még nem lépett a kereszténység helyébe a nacionalizmus. A modern nemzetállam, liberális demokrácia és állam-egyház szétválasztás történelmileg egyáltalán nem szükségszerű. Mindez nem jelenti persze azt, hogy a nemzeti alapú politikai szerveződés eleve ellentétes lenne a kereszténységgel, de a megváltást nem várhatjuk sem az államtól, sem a nemzettől, sem a demokráciától. A nemzeteknek a keresztény spirituális birodalomban van a helyük – mint a középkorban, mint Bizáncban.
A nemzeti mivolt
Ugyanakkor a nemzeti mivolt összeegyeztethető a kereszténységgel. Való igaz, a kereszténység univerzális igényő vallás. De nem globalista. Elnézést, hogy újra egy saját tanulmányomhoz nyúlok, de nemrég írtam erről a kérdéskörről a Kommentár folyóiratba egy másik tanulmányt Univerzális kereszténység és nemzeti mivolt címmel. Ebben keresztény (mindenféle felekezetű) szerzőkre hivatkozva rámutatok: „A teremtettség keresztény felfogása szerint megtestesült lények vagyunk, amiből fakadóan komoly fizikai és mentális korlátaink vannak. Felelősségünk nem isteni, hanem teremtményi, azaz erőforrásaink végesek. Ezért aztán nem tudunk az egész világon mindenki javára lenni egyenlően. Sőt vannak olyanok, akik felé erősebbek a kötelességeink, mint mások felé. A kisközösségeinken túl ők azok, akikkel egy nyelvet beszélünk, egy a kultúránk vagy épp az állampolgárságunk. Azaz – írja Nigel Biggar anglikán pap – ’annak ellenére, hogy bizonyos alapvető sajátosságokat tekintve minden ember egyenlő, függetlenül attól, hol született, mégis kötelezettek vagyunk – a körülményektől függően – a közeli szomszédokat előnyben részesíteni a távoliakkal szemben’.” Ezt írja elő a Szent Ágoston óta keresztény alapelvként kezelt „szeretet rendje” (ordo amoris) is: kötelességeink a családunk felé a legerősebb, és ahogy távolodunk attól, úgy csökken, a nemzet valamilyen középértéket jelent. Biggar rámutat: a kereszténység elutasítja mind a liberális kozmopolitizmust, mind a marxista internacionalizmust, mivel az ember nem „történetileg transzcendens isten, hanem történelmileg meggyökerezett és beágyazott teremtmény”. Az emberi életteret illetően a kereszténység lokalista, és ez következik a szubszidiaritás katolikus tanából is.
Rámutatnék még, hogy a hagyományos keresztény tanítás szerint „minden hatalom Istentől való”, és keresztény teológusok hagyományosan hangsúlyosan elismerték az állami szuverenitást – így tett például a modern katolikus társadalmi tanítást megalapozó XIII. Leó is (Diuturnum illud, 1881; Immortale Dei, 1885). A 18-19. század nagy katolikus gondolkodói pedig kifejezetten nemzetben gondolkodtak: miközben Joseph de Maistre francia ellenforradalmár száműzetésben van, megírja a középkori típusú pápai hatalom (ultramontanizmus) védelmében a Du Pape című munkáját, máshol viszont kijelenti: ismer franciákat, németeket, lengyeleket, hallott a perzsákról, de olyat, hogy „ember”, még nem látott. Nyilván nem az emberiség létét kívánta tagadni, inkább arra mutatott rá, hogy nincs lecsupaszított, elvont ember a világon.
Szent Ágoston pont azokkal szemben, akik túlzott várakozásokkal voltak a Római Birodalom iránt, azt írta az Isten városában: a „világ szerencséje” az volna, ha „minden birodalom kicsi lenne”, és „a nagyon sokféle nemzeti állam úgy foglalna helyet a világban, mint a sok polgári lakóház a városban”.
Persze ma más szelek fújnak. De az ember korlátolt lény, így a nemzeti szerveződés megfelel a természetének. Az könnyen kijelenthető, hiszen általános megállapítás, hogy patriótának szabad lenni, nacionalistának nem, de kérem, hol a határ a kettő között? Eredetileg az egész nemzeti kérdéskör nacionalizmusként futott, és a kortárs baloldal főárama ma is elfogadhatatlan nacionalizmust lát a puszta nemzeti létben is. Én nem látom, hogy ma a nyugati világban a nacionalizmusok jelentenének veszélyt a kereszténységre – persze látom, olvasom a „konzervatív nacionalizmus”, „keresztény nacionalizmus” és „populizmus” miatti aggodalmakat, de nem értek velük egyet. Szerintem amit látunk, az bőven belefér a fentiekbe.
A rasszizmust, idegengyűlöletet és egyebeket persze evidensen el kell ítélni, de a saját kultúránk védelme nem rasszizmus.
Egyebekben az ember mindig az emberiségnél kisebb politikai egységekbe szerveződött, amelyek közt mindig volt konfliktus, még a kereszténységen belül is – ezt sosem fogjuk tudni kiküszöbölni, a fent említett tökéletlenség miatt. Közösségek közti konfliktusok voltak a nacionalizmus kora előtt és után is. Olyannyira, hogy vannak katonaszentek, és létezik az igazságos háború elmélete (megint csak legalább Szent Ágostontól kezdve).
A Kommentárban azt a következtetést vontam le: „igaz, hogy a kereszténységen belül van hangsúlybeli eltolódás, mert a decentralizált ortodoxia és a protestantizmus nagyobb hangsúlyt helyez a nemzeti mivoltra, mint a szervezetileg is centralizált és univerzális katolikus egyház. De a kereszténység minden ága elfogadja, hogy az emberiség és egyén közt vannak további, köztes szintek: civilizációk, népek és nemzetek, utóbbiakon belül pedig régiók, legkisebb szinten a kisközösségek. A társadalom – a nép, a nemzet – közösségek közössége; az emberiség népek közössége. Valahol középen azonban mindig ott lesznek a politikai közösségek, amelyek gyakran népek, nemzetek. A kereszténység egyetemes igényű, de nem globalista. A népekbe, nemzetekbe szerveződés megfelel az Isten adta emberi természetnek, és a teremtés szerint való. A kereszténység nem megszüntetni és eljelentékteleníteni szeretné a népeket és nemzeteket, hanem Jézus missziós parancsának engedelmeskedve megtéríteni.”
Kulturális rárakódások és gregorián
Nem hiszem, hogy minden „kulturális rárakódástól” meg kellene szabadulnunk. Elvégre az egyház a térítéskor is a kulturális adaptáció elvét alkalmazta, nem a kultúrától való megszabadulás elvét.
Egykoron nagy rocker voltam, ma is sok rockzenét hallgatok. Mióta eszemet tudom, hallgatom azokat a hangokat, hogy az egyháznak meg kellene újulnia, bármit is jelentsen ez, de például ugye zeneileg, szokásaiban. De legvadabb rocker korszakomban sem rajongtam a gitáros énekekért, mivel esetlegesnek és infantilisnak hatottak, és hatnak ma is. Ráadásul a felkiáltás, hogy „ez az ifjúság zenéje”, csak egy-két nemzedékre igaz – a gitáros énekek nem a 777 tinédzser levélírója nemzedékének a zenéje, még csak nem is az én nemzedékemé (most lettem 43), hanem a szüleimé és nagyszüleimé. Igaz, kórista voltam sokáig, lehet ez is hozzájárult, hogy megszerettem a gregoriánt és a szent polifóniát – ami ellen egyébként azért sem értem a kikelést, mert nem mondanám, hogy ma dominánsak az egyházban. Azt viszont egyre inkább átérzem, hogy a keresztény lelkiség szellemét valahogy a gregorián és a polifónia kapta el a legjobban éteri hangzásával. Az orgonát pedig felemelőnek érzem.
A 777 névtelen levélírójának jogos és érthető felvetései nem kötődnek az ő nemzedékéhez, szerintem jó fél évszázada sokan megfogalmaztak hasonló gondolatokat. A kortárs klíma nem segíti a keresztényeket az eltájékozódásban, mert sok evidensnek vett téves meggyőződés van forgalomban. Az is igaz, hogy sok időt és energiát igényel mindennek utána nézni. Jó lenne, ha a képzettebbek – papok, hittanárok, stb – választ tudnának adni ezekre az aggodalmakra, de ideális helyzet sosem lesz.
Szerintem a fő baj épp nem a szembenézés hiánya, hanem a deffenzivitás, az állandó bocsánatkérés.
Lehet kritizálni a középkort, a kulturális rárakódásokat, a történelmi bűnöket, a botrányokat, de látni kell, hogy tökéletes állapot sosem lesz, mindig vándorok leszünk, akik pengeélen táncolnak, egyszer erre, másszor arra elhajolva, lepotyogva. A pengeélen nem lehet tartósan megmaradni. Minden helyzetet, minden felállást, minden rendszert, akarjuk akármennyire is kiküszöbölni a bajt, meghatároz az esendőség. És persze lehet mondani, hogy jó dolgokat kéne szintetizálni, és a rosszakat elhagyni, de vajon nekünk jut-e ez először eszünkbe, és nem csinálták volna már meg a történelem folyamán, ha lehetséges volna? Szerintem nem lehetséges.
Részemről azzal az unalmas javaslattal tudok élni, hogy olvassunk sokat, nézzünk utána a dolgoknak. Természetesen pár ügyben – például középkor, nacionalizmus – bizonyos álláspontot is képviselek, ami valószínűleg kisebbségi. Vállalom.
De ha valami kicsit tudtam segíteni a levélírónak és nemzedékének, ha tudtam pár támpontot adni vagy legalább kiindulási javaslatokat, akkor megérte eszmefuttatásom.
Szilvay Gergely
hirdetés
