Amikor belépek a templomunk ajtaján, néha fájó csend fogad. Látom az üres padsorokat, hallom a falak közé záródott múlt emlékét, érzem, ahogy a hajdani közösség ereje lassan kifakul. Szeretett gyülekezetem, amely egykor élettől lüktetett, most mintha fáradtan szuszogna. Mégis, miközben szívem összeszorul, valami más is történik bennem: nem enged a remény. Hiszem, hogy az evangélium, amely egykor életet adott, ma is képes új szívként dobogni bennünk. Ezért keresem, hogyan lehet újra központtá válni. Megvan-e az élő test, ahol Krisztus szava lüktet.
Amikor a kezembe vettem Timothy Keller: Gyülekezet a központban című könyvét (Harmat Kiadó, Kálvin Kiadó, Luther Kiadó, 2019), úgy éreztem, mintha valaki megszólított volna a szívem mélyén. Mintha valaki kimondta volna azt, amit hónapok, évek óta hordozok, hogy
a gyülekezet nem haldokló múlt, hanem Isten szeretetének jelenléte, amely képes újjáéleszteni a legfáradtabb közösséget is.
Ez a könyv számomra nem elmélet, hanem útmutatás arra nézve, hogyan lehetünk újra közösség, hogyan lehet az evangélium a gyülekezet szívverése. Ahogy olvastam, egyre inkább hittem: igen, a mi gyülekezetünkben is van jövő. Nem azért, mert nagyok vagyunk, nem azért, mert erősek, hanem mert Krisztus áll a központban. Ő az, aki életet ad, Ő az, aki fényt gyújt, Ő az, aki megmutatja, a gyülekezet nem múzeum, hanem otthon, nem haldokló emlék, hanem élő jelen. És én ezért akarok küzdeni, ezért akarok hinni, ezért akarok imádkozni.
Fotó: Harmat Kiadó
A modern világ zajos közege, a nagyváros fényei, az utcák zsivaja, a falvak csöndje és az apró közösségek lüktetése, mind kérdéseket vetnek fel a keresztény egyház számára: mit jelent ma jelen lenni? A három jelentős keresztény kiadó közös gondozásában megjelentetett kötet arra hív, hogy újraértelmezzük a gyülekezet helyét. Ne egy periférián működő intézményként, hanem az evangélium élő központjaként. Azt is jelzi számunkra, hogy nem csupán egy külföldi teológiai munka átvételéről van szó, hanem egy olyan látásmód befogadásáról, amelyet itthon is központinak tekinthetünk. A könyv kérdései és válaszai nem csupán a városi gyülekezetekre érvényesek, hanem a legkisebb vidéki közösségekre is, hiszen mindenütt jelen van az evangélium kihívása és öröme.
Keller gondolatmenete az evangélium szívveréséből indul ki, amely nem hagyományőrzés, nem erkölcsi rend, nem identitáspolitika, hanem a Krisztusban megjelent örömhír. Az evangélium mindig kettős mozdulat, egyszerre ítél és felemel. Megmutatja, hogy bűnösök vagyunk, de kegyelmet is kínál. A gyülekezet csak akkor élő, ha ebben a szívverésben él. Ha az evangélium helyett hagyományra vagy puszta vallásos aktivitásra épít, elnémul, ha az evangéliumot szórakoztató programokkal próbálja helyettesíteni, elveszíti a középpontját.
Azt gondolom, ezt tudja minden gyülekezet vezető szolgája, mégis, olyan jó olvasni, ráeszmélni, elgondolkodni, mit is jelent számunkra az evangélium-központúság? Esetleg azon gondolkodni, hol fenyegeti a gyülekezetünket a veszély, hogy hagyományőrző szokássá vagy „hobbi közösséggé” váljon? Mindezt megválaszolva talán elénk tárul a megoldás,
hogyan lehet a kegyelmet és az igazságot egyensúlyban hirdetni?
A város a sokféleség, a találkozás és az ütközés tere. Keller azonban nem riad vissza ettől. Szerinte éppen itt van a kereszténység egyik legnagyobb lehetősége. A város nem ellenség, hanem küldetés. A gyülekezetnek nem visszavonulnia kell, hanem belépnie a nyilvános térbe, ahol Isten szeretete megszólalhat. Mondjuk a nagyvárosban egy nyitott, kérdezni engedő alkalmon a fiatalok számára, ahol nem kész válaszokat akarnak rájuk erőltetni, hanem párbeszédbe hívják őket. Vagy a kisebb településeken egy közösségi est a templom udvarán, ahol a helyi lakosság találkozhat, beszélgethet és közben megtapasztalhatja a gyülekezet nyitottságát.
Nem bezárkózásra, hanem nyitott dialógusra van szükség.
A gyülekezet nem élhet buborékban.
Keller hangsúlyozza, hogy meg kell érteni a kortárs kultúrát, mindeközben nem szabad megfeledkezni a hitről, hisz az nem helyettesíteni hivatott azt. Az evangélium nem a kultúra ellenében szólal meg, hanem abba beleszövődve értelmez, világít, kihívást intéz. Egy kisebb településen kiállítást lehet rendezni a helyi festők műveiből, így a közösség teret ad a művészetnek, miközben tanúságot tesz arról, hogy Isten szépsége minden alkotásban felragyoghat. Egy nagyvárosi gyülekezet részt vehet a szegénységről, lakhatásról vagy hajléktalanságról szóló közéleti párbeszédben, mert hisz abban, hogy az evangélium társadalmi felelősséget is jelent. Felmerül a kérdés, vajon a mi gyülekezetünkben lehet-e evangéliumi párbeszédet kezdeni? Vannak-e ennek kockázatai, vagy a gyülekezet teljesen elzárkózik ettől?
Tudjuk, ugye, mindnyájan, hogy a gyülekezet egy közösség, Krisztus teste, nem szervezet. Keller számára a gyülekezet több mint szervezet, élő test, család, kapcsolati háló. Azt is megfogalmazza, hogy az emberek ma nem intézményekhez kötődnek, hanem közösségekhez.
A gyülekezet vonzereje nem a struktúrában, hanem a kapcsolatokban van. Elfogadásban, bizalomban, testvéri szeretetben.
Lehet közösen főzni, kézműveskedni, vagy ifjúsági sportrendezvényeket tartani, hisz ez mind a közösségformálás eszköze. Indulhatnának mentorprogramok, ahol idősebb hívők kísérik a fiatal felnőtteket vagy házaspárokat.
Felvetődik a kérdés – hiszem, nem csak bennem (!) –, hogyan lehet a gyülekezetben olyan kapcsolatokat építeni, ahol az emberek valóban otthon érzik magukat?
A missziónak új arca kell legyen. Keller könyvének csúcspontja a misszió újragondolása, amely nem program, hanem életforma. A misszió nem akkor történik, amikor szórólapot osztunk, hanem amikor egy tanár hűségesen szereti a rábízott gyerekeket, amikor egy munkás tisztességesen végzi a munkáját, amikor egy vállalkozó méltósággal bánik a dolgozóival. A gyülekezet feladata, hogy erőt adjon ehhez. A tanító, a hitoktató, aki hivatásában tükrözi Krisztust, ugyanúgy misszionárius, mint egy nagyvárosi cégvezető, aki felelősséggel irányítja munkatársait. A gyülekezetnek mindkettőt támogatnia, bátorítania, imádságban hordoznia kell.
Ez a könyv nem receptkönyv, hanem látás. Nem sablonokat kínál, hanem új szemléletet. A gyülekezet legyen központ, ahonnan az evangélium sugárzik a településre, a társadalomba és a kultúrába, az egyéni életbe és a közösségbe egyaránt. Ez a látás minden közösségre érvényes, kicsire és nagyra, régire és újra.
Végszóként álljon itt egy olyan gyülekezeti szolgáló indoklása, aki „a könyörülő Istené” (Róm 9,16/b), miért érdemes kézbe venni a kötetet?
A Gyülekezet a központban nem csupán olvasmány, hanem hívás. Kedvcsináló abban az értelemben, hogy megmutatja, a gyülekezet Isten jelenlétének központja lehet mindenütt, ahol élő emberek keresik a reményt. A könyv nem bezárja, hanem kitárja az ajtót, az evangélium szabadságát, a kultúrával folytatott párbeszédet, a közösség melegét, a misszió életformáját kínálja. Ez a könyv útmutatás lehet a lelkipásztoroknak és szolgálóknak, inspirációként szolgálhat a teológusoknak, buzdíthatja a gyülekezeteket, sőt, reményt adhat azoknak is, akik keresik az élet értelmét. Timothy Keller könyve azért kedvcsináló, mert a gyülekezetet nem a perifériára száműzi, hanem visszahelyezi oda, ahová mindig is tartozott, a központba.
A jövőt Krisztus adja. Ő az, aki középen áll, Ő az, aki köré újra gyűlhetünk, Ő az, aki reménnyé változtatja a könnyeket.
Ahogy leteszem a könyvet, újra feltekintek. Látom, hogy a padok még mindig itt vannak, hogy az öreg falak még állnak, de a szemem előtt már nem pusztulás, hanem ígéret sejlik. Ígéret arra, hogy Isten Lelke képes újat kezdeni, képes szíveket ébreszteni, képes életet fakasztani ott is, ahol minden kihunyni látszik. Ezért sírni sem szégyen, mert a könnyek között is ott csillog a remény. Remény, hogy a gyülekezet – bármilyen kicsiny, fáradt vagy sebzett – az Ő szívének középpontjában van. És ha az Ő szívében ott vagyunk, akkor biztos, hogy lesz holnap.
„Mindenkor örüljetek, szüntelenül imádkozzatok, mindenért hálát adjatok, mert ez Isten akarata Jézus Krisztus által a ti javatokra.” (1Thessz 5,16-18)
Soli Deo Gloria!
Turczi Árpád
hirdetés
