Nemrég tanúságot tettem egy rádióműsorban, és nagyon jólesett felkészülni rá, felidézni, hogyan is tértem meg, mivel vonzott magához közel Isten. Most elétek tárom dióhéjban az utam, és bátorítalak, hogy te is írd le, és küldd el nekünk a tanúségtételedet, a megtérésed történetét. Hiszem, hogy tanulhatunk egymástól, és hogy ezek által is erősödhet a hitünk. Íme az én sztorim.
Természetes volt, hogy beszélgetek Jézussal – a gyermeki hitem
Keresztény családba születtem, ami egyszerre volt könnyebbség, ugyanakkor bizonyos szempontból nehezebb is, hiszen így meg kellett találnom a saját hitem, és megkülönböztetni a szüleimétől. A hátterem alapvetően református, az apai nagypapám református presbiter is, és mindig is fontos részét képezte a nagyszüleim életének az istentiszteletekre járás.
Már gyerekként sokat beszélgettem Jézussal és az Atyával, mindezt teljes természetességgel tettem. Volt olyan is, hogy álmokat kaptam a Mennyről, és Jézusról. Gyerekként ezt még annyira egyszerűen éljük meg! Hiányzik is ma néha ez a fajta könnyedség, egyszerűség, hajlamos vagyok – és ez talán ismerős neked is – túlbonyolítani a dolgokat.
Anyukámmal már 5-6 éves koromban sokat beszélgettünk Istenről és
számomra egyértelmű volt, hogy én az Atya Lánya vagyok,
Jézust és a Szentlelket pedig barátnak tekintettem, akikkel meg lehet beszélni az élet minden kisebb-nagyobb kérdését, történését.
Isten utánam nyúlt – a felnőttkori megtérésem
Később eltávolodtam Istentől, talán valamiféle csendes lázadásom volt ez, miután a szüleim elváltak – ezt nyolcévesen nagyon nehezen éltem meg. Magányosnak éreztem magam, tele voltam feszültséggel, szomorúsággal, és ezekről beszélni sem tudtam senkinek. Kimondatlanul is haragudtam Istenre, amiért így alakult az életünk.
Aztán 18 éves korom körül újra közel vont magához Jézus. Nem is én kerestem keresztény közösséget, hanem ők találtak meg engem. Később állt össze a kép, hogy még csak nem is imában mondtam, csak sóhajtottam magamban, hogy milyen kár, hogy nem ismerek olyan kortársakat, akiknek tetszik az értékrendje, akiknek van hite. Nagyjából két hétre rá kint ültem a Balaton-parton, olvastam és odajött hozzám két nagyon kedves fiatal, mint kiderült a FÉK-nél (Fiatalok az Élet Küszöbén) szolgáltak, és épp evangelizáltak. Beszélgettem velük egy fél órát, a lánnyal aztán kapcsolatban is maradtunk. Valahogy ezen a ponton éreztem, hogy Istent újra közelebb engedem magamhoz. Pontosabban Ő vont közel magához.
Volt még egy fontos esemény, ami a felnőttkori megtérésemhez vezetett: néhány napot az unokatestvéremnél töltöttem. Az a pár nap szintén nagyon intenzív és fontos volt. Mindketten szomjaztunk valami többre, valami másra, és szerettünk volna közelebb kerülni Istenhez, az Ő szeretetéhez. Sokat imádkoztunk együtt, egymásért, és sok tanítást hallgattunk Takaró János református lelkésztől. Ezek a tanítások elképesztőek voltak! Megelevenítették a bensőmet, éreztem, hogy a Szentlélek dolgozik a szívemben, ahogy hallgatom ezeket. A pár nap végére én és az unokatesóm is úgy éreztük, újra megtértünk. Mindezt nem mi erőltettük, csak hagytuk, hogy történjen. Nagyon szeretem ezt az igét: „Mi azért szeretünk, mert ő előbb szeretett minket.” (1Ján 4,19) Mert ez pontosan így van.
Még a szeretetet, a hitet is ajándékba kapjuk az Atyától.
Rájöttem, hogy nem számít, hogy ki mit mond rólam, nem számít, hogy én mit gondolok magamról. Valójában az számít, hogy az Atya gyermeke lehetek és szabad bejárásom van Hozzá, mert Jézus kereszthalála és feltámadása eltörölte a bűneimet, a szégyenemet, a félelmeimet. Mindez nem azt jelenti, hogy egy csapásra minden könnyűvé vált, de elindultam egy úton, egy olyan úton, ami hiszem, hogy nekem volt előkészítve.
Atya, Fiú Szentlélek a mindennapjaimban
Isten a mennyei Atyám. Úgy tekintek rá, mint egy szerető, figyelmes, kedves Édesapára. Sokszor persze nem értem, mit miért enged meg, de utólag valahogy összeáll a kép. Ő soha nem büntet! Jézus elhordozta az összes büntetést a mi bűneinkért, így Isten nem haraggal van felénk, hanem hatalmas irgalommal, végtelen szeretettel.
Olyanfajta szeretet ez, amelyre mindannyian vágyunk.
És amelyet soha nem tudnánk kiérdemelni, épp ezért nem a cselekedeteinken van a hangsúly, hanem a hitünkön. Isten szeretete pedig aztán túlcsordul belőlünk, és így természetes módon adjuk tovább azt – különböző formákban – másoknak, erőlködés és megfelelési kényszer nélkül. Benne van tehát a szabadság.
Jézus nekem most az egyik legjobb barátom, de néha érzem, hogy a Vőlegényem is – bár nem mindig könnyű közel engedni magamhoz. Tudom, hogy szerelmes szeretettel szeret, de ez olyan fajta intimitás, amihez idő kell, hogy a szívem be tudja fogadni. Mindenesetre Ő a szövetségesem, aki annyira szeret, hogy értem emberré lett és átélt minden földi fájdalmat, érzelmet, nehézséget – ez sokszor erőt ad, amikor épp küzdelmekben vagyok, és rám törne a magány.
A tudat, hogy Ő a legsötétebb völgyben is járt már előttem, nagyon sokat segít, hogy élő reménységem legyen: mindenből van kiút.
Ő maga a világ Világossága, a Fény, ami átsegít minden sötétségen.
A Szentlélek pedig bennem él, én az Ő temploma, lakhelye vagyok. Olyan elképesztő ebbe belegondolni! Mindent tud, ért, átél, ami velem történik, és emlékeztet az igazságra. Általa megérezhetem Isten szeretetét újra és újra. Kalandokra hív, alkotásra, a szépség keresésére és megmutatására. Nagyon szeretem Őt, és azt hiszem, Vele a legkönnyebb kapcsolódnom, gyerekkoromtól kezdve.
Óvd meg a szíved!
Sok kedvenc igém van, mégis, ami talán először eszembejut: „Minden féltve őrzött dolognál jobban óvd szívedet, mert onnan indul ki az élet!” (Péld 4,23) Ezt egyszer még gyerekkoromban írta le apukám az emlékkönyvembe, és akkor még nem is igazán értettem. Aztán ahogy felnőttem, rájöttem, mennyire gazdag és mély jelentéssel bír. A szívünk a legfontosabb, tényleg innen indul ki minden élet. Ha megkeményedik a szívünk, akkor nem halljuk Istent és nem érzékeljük a Szentlélek vezetését. Gyakori kísértés, hogy úgy reagáljunk arra, ha valaki megbánt minket vagy fájdalmat okoz, vagy valamiben/valakiben nagyot csalódunk, hogy bezárjuk a szívünket. Kérlek, ne tedd ezt!
Maradj mindig éber arra, hogy a szíved nyitva maradjon, különösen Jézus Krisztus előtt!
Akár képzeld el csukott szemmel, hogy ott van a szíved és kinyitod Jézusnak, mint egy ablakot. Nekem ez a kép sokszor segített már. Így tud beáramolni a szeretete, a gyógyítása, a mennyből jövő remény. Fontos, hogy lágy maradjon a szívünk. Ott történik a lényeg, és ez a motorja az életünknek, nemcsak fizikailag, hanem lelki-szellemi értelemben is.
Olyan sok rétege van még az Istennel való kapcsolatomnak, de a lényeg az, hogy mindez túlmutat a templomba járáson, az imádságokon, a gyülekezeti közösségen. Ő egy teljesen egyedi, személyes kapcsolatra hív! Sok mindent nem értek, nem tudok még, de egyben biztos vagyok: Ő a megváltónk, és Nélküle nem lennék az, aki ma vagyok.
Szeretettel várjuk a Te tanúságtételed is az info@777blog.hu címre!
hirdetés
