Pintér Béla visszavonul – olvasom a közleményt és összeteszem a képet, ismerem az okokat – már amennyit egy átlagos hírfogyasztó tudhat, vagyis nem sokat. Mindenesetre nem igazán üti át az ingerküszöbömet. Immunis lettem.
Ez nem Pintér Béláról szól, tulajdonképpen nem voltam nagy fan, ismertem pár dalát, tetszettek, tetszenek, szerettem, szeretem őket, de soha nem voltam egy koncertjén sem. Tudtam, hogy keresztény, hirdeti Jézust, dicsőít. Ő így szolgál. Becsültem.
Miután elolvastam a blogot, amelyben igen meredek dolgokat állítottak róla, megosztottam a környezetemmel is a hírt és meglepődtem, milyen sokféleképpen reagáltunk. Olvastam kommenteket, beszélgettem a barátaimmal és rájöttem, ez a kínos ügy sokat taníthat nekünk.
Először is, hogy
az igazság mindig utat tör magának, és, hogy az emberek elemien vágynak a hitelességre, de könnyen felejtünk és könnyen meg is tudunk bocsátani.
Mondhatjuk, hogy az utóbbi időkben hozzászoktunk a hasonló kaliberű botrányokhoz és már-már lepereg rólunk minden. Vagy vállat vonunk, mert nem érdekel, nem ismertük igazán az illetőt, és hangoztatjuk, hogy senki sem tökéletes, vagy felbőszülve hitetlenkedünk egy ideig, minél több emberrel megvitatva a történteket, dühöngünk egy sort, de sok esetben inkább csak csalódunk. Nagyot csalódunk. Esetleg szomorkodhatunk is kicsit, de bánatunkat hamarosan elfedi majd a közöny.
Megedződtünk. Minden napra akad valami skandalum, amin csóválhatjuk a fejünket vagy összetehetjük a kezünket, amiért Isten minket megkímélt az ilyen mélységektől.
A közbeszéd szintje jóval alacsonyabb a társadalom ingerküszöbénél. Valójában nem sok minden mozgat meg bennünket, bár a negatív és botrányos dolgok még csak-csak elérik azt, hogy egy jóízűt kommentelve letudjuk kötelességünket, jól megmondjuk a tutit, de cselekvésre, megoldáskeresésre, béketeremtésre, önvizsgálatra már nem futja. Mondom ezt magamnak is.
A konkrét téma, Pintér Béla visszavonulásának híre és annak körülményei nem fontosak jelenleg. Precedensértékű történet. Különböző véleményeket, kommentfolyamokat olvasva sokkal inkább árulkodik ez rólunk: a felháborodókról, az apátiában tengődőkről, a mr. és mrs. soha nem hibázókról, a bűnrelativizálókról, a hűen kitartó, gyorsan megbocsátókról, az ítélkezőkről. Összességében kijelenthető, hogy elég nagy közléskényszerrel áldott meg minket az Ég.
Én általában csak katasztrófaturista vagyok a közösségi média különböző bugyraiban, azaz kommentszekcióiban, mégis elkezdtem gondolkozni rajta, vajon kiknek van igazuk? Ezek a reakciók általánosak, minden botránynál ugyanazok a vélemények ütköznek, esetleg csak az eloszlásuk más, bár a közízlés rohamos süllyedése mellett általában konszenzusos a vélemények átlagolása.
Keresztény körökben a leggyakoribb reakció persze a „Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek!” (Mt 7,1) – amivel én is egyetértek, törekszem is rá, bár sokszor elbukom, pedig a képmutatás és álszentkedés nem igen áll jól senkinek.
Ellenben nagyon visszásnak érzem azt, ha erre figyelmeztetünk valakit, aki esetleg mond pár keresetlen szót egy ügyben. Hiszen egy ilyen személy épp feldúlt, átél egy kiábrándulást. Így ez sokszor csak a feldolgozási stratégiánk egyik módja, lecsillapodva úgyis minden kicsit színesebb. Viszont én az egymásra szólogatást nagyon ambivalensnek, visszásnak érzem. Ez is egyfajta ítélkezés. „Ne ítélkezz felette, hiszen neked is mennyi bűnöd van már!”
Szerintem ebben az esetben ugyanúgy jogos kérdés, hogy „Miért nézed a szálkát atyádfia szemében, a magad szemében pedig miért nem veszed észre még a gerendát sem?” (Mt 7,3)
És itt meghasonlottam magammal, hiszen mi más célom lehetne, mint elfogadni és betartani Jézus szavát? Nem ítélkezni, nem sopánkodni, nem dühöngeni, csak imádkozni. Ez egy másik, az előzőt persze nem kizáró nézőpont, miszerint milyen nehéz az embernek szembenéznie a bűneivel, azzal, hogy gyenge, esendő és olykor szívtelen és gonosz is – mert mind voltunk már ilyenek, én biztos – de mégis, méltatlanul méltóak vagyunk Isten szeretetére. A lelkiismeretfurdalásunkat azonban alaposan kihasználhatja a gonosz.
A bűntudat ködje, a szégyen béklyója barikádot emelhet elénk, megakadályozva hogy a Megbocsátás karjaiba futhassunk vigaszért.
Így imádkoznunk kell a vétkesért, megtörtségének irgalom általi összeforrasztásáért.
Ez a szemléletmód már könnyebben elsajátítható szerintem, ám mégis bujkált bennem a kisördög, így azon kezdtem gondolkozni, helyes-e, hogy ilyen magasra emelek a rajongásommal, nagyrabecsülésemmel embereket, akik viszont ettől nem lesznek kevésbé tökéletlenek és esendők? Én mégis el szeretném hinni, hogy igen, azok, majd pedig esek egy nagyot az illúzióim tornyából. Nem lehet, hogy ezekkel az elvárásokkal olyan terhet teszek emberekre, akarva-akaratlan, amit nem kéne? Netalán még bálványozom is őket valamelyest? Amiknél, ha ledőlnek, – mert általában ledőlnek, – a csalódottságom hatványozódni fog?
A válasz valószínűleg mindenre igen, de akkor viszont felmerül a kérdés, hogy mit tehetek? Ne ítélkezzek, másokat ne figyelmeztessek arra, hogy ne ítélkezzenek, ne is emeljek senkit olyan magasságokba, ahonnan magától nem tud lemászni, csak esni? Akkor marad az, hogy imádkozzak érte, – ami elengedhetetlen és jó volna elsajátítanom az imába való menekvést minden helyzetben, – de ezt mégsem tartom elegendőnek? Hiszen „Vétkesek közt cinkos, aki néma” – ezt tudjuk Babitstól, de mit mond a Biblia?
Mózes 3. könyve külön felhívja a figyelmet arra, hogy „Ne kövessetek el jogtalanságot az ítélkezésben! (…) Ne gyűlöld szívedben atyádfiát! Fedd meg bátran honfitársadat, hogy ne légy részese a vétkében.” (3Móz 19,15;17)
Nagyon különös, hogy a testvéri feddést validnak érezzük interneten keresztül is, viszont ez szerintem egyértelműen az adott ügy és ember környezetének hatásköre. Talán itt válik el egymástól az ítélkezés és a feddés. Nekünk, távolról nem biztos, hogy helyes beleütnünk az orrunkat mindenki dolgába, sőt, teljes mértékben felesleges is. Csak a globalizált és egyben énközpontú világunk sugalmazása, miszerint mindenhez közünk van, a véleményünket pedig mindenképpen ki kell kiabálnunk az éterbe.
Jézus viszont azt mondja „Vigyázzatok magatokra! Ha vétkezik ellened atyádfia, figyelmeztesd, és ha megbánja, bocsáss meg neki.” (Lk 17,3) és Máté evangéliumában hozzáteszi, hogy „négyszemközt” történjen ez a feddés. „Ha pedig nem hallgat rád, végy magad mellé még egy vagy két embert, hogy két vagy három tanú szava erősítsen meg minden vallomást. Ha nem hallgat rájuk, mondd meg a gyülekezetnek. Ha pedig a gyülekezetre sem hallgat, tekintsd olyannak, mint a pogányt vagy a vámszedőt.” (Mt 18,16-179)
Azaz mindennek van határa, nekünk pedig küldetésünk egymás bűntől való megmentésében részt venni.
Persze ez a cselekedet csak szeretetből fakadóan lehet őszinte és helyénvaló, nem mindegy a célja, a módja és az sem, hogy ki fedd és kit, hiszen „Aki meginti a csúfolódót, maga fog pironkodni, aki megfeddi a bűnöst, magát szennyezi be. Ne fedd meg a csúfolódót, mert meggyűlöl téged, de fedd meg a bölcset, az szeretni fog érte!” (Péld. 9,7-8) És, hogy ki a bölcs ebben a kontextusban? Aki hisz. Aki megbotlott, tudja, hogy hibázott, bánja, vezekelni akar és Isten irgalmába menekülni, ugyanis „A bölcsesség kezdete az Úrnak félelme…” (Péld 9,10)
Tehát talán a testvéri feddés lehet a megoldás megelőzendőn, ha valaki, akit szeretünk bűnbe esne, vagy már be is dőlt a gonosz játékának. Ferenc pápa azt mondta, hogy a testvéri feddés ,,a szeretet egyik legszebb megnyilvánulása, egyben az egyik legnehezebb feladat is, hiszen nem könnyű másokat figyelmeztetni.” Igen, nem egyszerű egy ilyen helyzet, de a szeretet és az alázat, empátiakészséggel sokat segíthet a megoldásban.
Pintér Béla ügye nagyon friss, és személy szerint nagyon nehéz lenne a fentebb vázoltakat betartva viseltetnem a helyzet iránt, viszont szerintem
sokak fejében megfordult, hogy mostantól vajon ugyanolyan örömmel tudjuk-e hallgatni egy-egy már klasszikusnak számító dalát, vagy, hogy egyáltalán akarjuk-e hallgatni őket ezek után.
Erről beszélgettem egy barátnőmmel, aki igencsak elkeseredett a hír hallatán és az előbbi dilemmát osztotta meg velem. Végül arra jutottunk, jó taktika erre elénekelni a kedvenc dalainkat, Istent dicsőítve, a gonosznak pedig fityiszt mutatva, hogy ne gondolja azt, nem látunk át a szitán! Nem érheti el a célját, a reményt úgysem veszi el, de egy szép dicsőítő dal sem jár neki, szóval én azt mondom, ha késztetést érzünk rá, csak azért is énekeljünk Pintér Béla dalokat!
hirdetés
