Mi van akkor, ha úgy érezzük, hogy a Biblia történeteit már túl jól ismerjük és unjuk? Ha a templomban nem is igazán figyelünk, csak várjuk, hogy befejeződjön a mise? Mi adja akkor mégis az evangélium erejét?
Ültem a padban, és azon gondolkodtam, hogy az emberek néha mennyire unatkoznak a templomban. Vissza akartam térni a könyvhöz, amit éppen olvastam, és elmerülni a történetben. Aztán eszembe jutott valami, tollat ragadtam, és több sornyi gondolatom leírtam.
Az evangélium nem unalmas. Az élő Isten hatalma és szeretete soha nem lehet unalmas, rutinszerű vagy üres.
Ez az üzenet olyan erejű, hogy képes megváltoztatni elméket, szíveket és egész életeket.
Ez egy olyan történet, amelyet már sokszor elmeséltek nekünk – néhányan egész életünkben hallottuk. A templomból kijőve visszatérünk a „való életbe”, annak minden fáradságával és fájdalmával együtt, és elterelődik a figyelmünk. „Igen, Jézus meghalt és feltámadt, gondoljuk – tudom, tudom.” De ahogy újra megvizsgáljuk a történetet, új életet találunk.
Ez a mi történetünk, de nem mi vagyunk a főszereplők. Isten nélkül reménytelen, gyenge teremtmények vagyunk. Fellázadtunk a Teremtőnk ellen, és helyette a „függetlenséget” választottuk. Saját sötétségünkben rekedünk meg, vágyakozva, de magunktól nem érünk el semmit. Még a legnagyobb vezetőink is eltörpülnek az örökkévaló Istenhez képest.
De Isten értünk, árulókért, elítéltekért eljött. A szeretet – olthatatlan, elképzelhetetlen mértékű szeretet – és a teremtés Istene testet öltött, hogy eljöjjön hozzánk. És mi, az árulók, megláttuk Őt, gyűlöltük, és végül elpusztítottuk. Könnyen megállíthatta volna. De Ő hagyta, hogy megtörténjen, meghalt, és a sötétség egy időre elnyelte Őt.
Hogyan lehetne unalmas egy ilyen mélységű dráma?
Aztán, természetfeletti módon, feltámadt a halálból, hogy mi élhessünk és reménykedhessünk benne. Vele örökkévaló teremtmények vagyunk!. És Ő, ha bízunk benne, belénk helyezi a fényét, megteremtve a harcot a mi bűnös természetünk és az Ő szent jelleme között. Nagy küzdelem folyik bennünk, amely a szellemi világban zajló nagyobb harcot tükrözi a fény és a sötétség között – egy hosszan tartó háborút. De a győztes vitathatatlan. Jézus az, aki legyőzte a halált.
Mivel ez a történet olyan nagyszerű, keressük a könyvekben, amelyeket olvasunk, a filmekben, amelyeket látunk, a mesékben, amelyeket mesélünk. Azokra a történetekre emlékezünk sokáig, amelyek a legnagyobb történetet tükrözik, ami létezik. Emlékeztetnek minket arra, hogy kik vagyunk, és elismerik a mindannyiunkban rejlő vágyakozást. A helyzet az, hogy a történetünk elválaszthatatlanul összefonódik Isten történetével.
A történet egyszerűnek tűnik, és részben az is. A cselekmény egyszerűen az élet az életért, az Ő áldozata értünk. Örök életünk lehet Vele, ha cserébe mi is rábízzuk az életünket. A történet egyszerű, de minden másnál mélyebb is. C. S. Lewis a nagy sikerű Narnia-sorozatában az evangéliumot egy örökérvényű meseként jelenítette meg.
Gyakran elkövetjük azt a hibát, hogy túlságosan leegyszerűsítjük a történeteket a Bibliában, pedig ha beleássuk magunkat, sokkal összetettebb, mint gondolnánk – még a századik alkalommal is. Még ha nem is táplálsz olyan szeretetet az irodalom iránt, mint én, ne felejtsd el, hogy az életed maga is egy történet. Egy történet a megváltásról és a megbocsátásról – és ez egy olyan történet, amelyet a Teremtőddel együtt írhatsz.
Tehát ha legközelebb úgy érzed, hogy elbóbiskolsz a templomban vagy unalmasnak tűnik az igeolvasás, emlékezz arra, hogy mit tett érted Isten, és
ne feledd, hogy a valaha elmesélt legnagyobb és legizgalmasabb történet része vagy.
Forrás: Relevant Magazine
Fordította: Szilágyi Anna
hirdetés
