Egy véleménycikk arról, miért sokkal jobb örülni a magyarok sikereinek, mint kritizálni; miért jobb cselekedni, mint kanapéhuszárnak lenni; és arról, miért jó magyarnak lenni. Itt és most.
Két ezüstérmet is szereztek a magyar sportolóink a párizsi olimpián egy nap alatt: a 200 pillangón döntőt úszó Milák Kristóf és a férfi kardcsapatunk – Gémesi Csanád, Rabb Krisztián, Szatmári András, Szilágyi Áron – is második lett. Elhűlve olvastam ma több olyan véleményt, kommentet, amelyek szerint a második hely ,,kudarc”, és ,,aranyérem nélkül inkább haza se térjenek” ezek a sportolók. Kérdem én: milyen alapon merjük becsmérelni ezeket a fantasztikus tehetségű sportolókat, akik energiát nem kímélve, éjt nappallá téve edzenek, izzadnak, fáradnak, diétáznak, készülnek mentálisan és fizikailag is az olimpiára? Hogy jön ahhoz bárki, aki laikus, hogy kritizáljon egy ezüstérmet – amiért az nem arany?!
Két dologra szeretném felhívni a figyelmet. Egy:
a folyamatos panaszkodás és „jajj, mekkora szégyen magyarnak lenni” hozzáállás helyett merjünk végre örülni a magyar sportolóink sikereinek!
Főleg, hogy semmit nem tettünk értük, helyettük, csupán otthon (vagy a helyszínen) szurkoltunk nekik. Akkor mégis mire fel háborognak, akik ezt teszik? Keményebben kellett volna edzeni? Előbb kellett volna kimenni Párizsba? Jobban kellett volna koncentrálni a véghajrában? Tessék, lehet utánuk csinálni! A helyzet az, hogy kritizálni, ítélkezni, rombolni, mások örömét elrontani nagyon könnyű. Kényelmes. Gyorsan megvan. De semmi másra nem jó, mint hogy az illető egy röpke percre jobban érezze magát – mert sajnos sokszor az ilyen emberek valójában a saját életükkel nem elégedettek. Saját magukat nem képesek szeretni, elfogadni, és emiatt másokat sem. Fröcsögő kommentek, kanapéhuszárkodás – ennyi „örömük” marad az életben.
Kettő: a szájukat húzó, magukra látszólag büszke, de valójában kiábrándult, cinikus emberek a legtöbbször ülve maradnak. Mármint szimbolikusan. Hátradőlve, kényelmes tespedésből nézik a világ eseményeit és azzal vannak elfoglalva, hogy másokat kritizálnak, megmondják, kinek, mit, hogyan kéne csinálnia – addig sem kell szembenézzenek önmagukkal, a saját életükkel, a lelki fájdalmaikkal. Erre tudok egy nagyon jó megoldást: állj fel, és cselekedj!
Az az energia, amit az önsajnálatra és mások lenézésére fordítasz, kiválóan felhasználható lenne valami sokkal szebb és jobb dologra.
Rombolás helyett építkezésre. Kioktatás helyett tanulásra. Egóharcok helyett együttműködésre. Folyamatos kommentelés helyett valódi cselekvésre. Utálat helyett szeretetre.
Mindez elsőre úgy hangozhat, hogy lehetetlent kérek, hiszen nem lehet így megváltozni. Pedig lehet. Senkinek sem késő! De nem egyedül. Ahhoz tényleg kevés lenne az erőnk. Hanem a legjobb edzővel, Jézus Krisztussal. Hiszem, hogy Ő volt ott Milák Kristóffal és a vívócsapattal is, akkor is, ha ők maguk kérték, akkor is, ha otthonról imádkoztak értük. Hiszem, hogy Krisztus az, aki képes felemelni a folyton panaszkodó, elégedetlen magyarokat is – a szívükbe hatolni és ott gyógyítani a sebzettségüket. Hiszem, hogy mindez a te életedben is lehetséges, csak kérned kell Jézust.
Időnként szinte mind panaszkodunk a problémák, bosszúságok miatt sajnos, de van esély a megújulásra! „Ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek: mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes.” (Róm. 12,2) Minél többet olvassuk Isten igéjét, minél több időt töltünk Vele imádságban, dicsőítésben, annál jobban Rá fogunk hasonlítani. Ő kicseréli a szívünket, és megújít a szeretetével! „Amilyen messze van napkelet napnyugattól, olyan messzire veti el vétkeinket. Amilyen irgalmas az apa fiaihoz, olyan irgalmas az Úr az istenfélőkhöz.” (Zsolt 103,12-13)
Istentől tanuljunk, ne egymás rossz példáiból! Tanuljuk meg, mit jelent szívből örülni egymás sikereinek! Tanuljuk meg, mit jelent irgalmasnak lenni – másokhoz és önmagunkhoz is! Tanuljuk meg, mit jelent ragaszkodni a valódi identitásunkhoz! Nekem az identitásomban a legfontosabb, hogy Isten szeretett gyermeke, Jézus megváltottja és a Szentlélek szövetségese vagyok. De igenis fontos az is, hogy magyar vagyok.
Nem véletlenül születünk oda, ahova.
És nem arról van szó, hogy mindent jónak tartok, ami ebben az országban folyik – távolról sem! De büszkén kihúzom magam, hogy igen, én magyar vagyok. Szeretem Budapestet, a vidéki nagyvárosainkat, a hegyeinket, a vizeinket. Szeretem a gyönyörű, kifejező, ezernyi árnyalattal bíró magyar nyelvünket. Szeretem, hogy keresztény ország vagyunk, még ha sokan csak névlegesen azok, akkor is. És igen, szeretem nézni az olimpiát, drukkolni a magyaroknak, örülni az első, második, harmadik, de akár a kilencedik helynek is! Mert hiába vagyunk kevesebb mint tízmillióan, világklasszis sportolóink vannak, akikre nagyon büszkék lehetünk. Isten áldja a magyar olimpikonokat!
hirdetés
