Emlékezzél meg az Úr jóságáról! – gyakran olvassuk a Szentírásban, hogy fontos az eszünkbe juttatni, milyen nagy dolgokat vitt véghez Isten az életünkben. Miközben óvatlanul görgöttem a jegyzeteim között, megtaláltam egy korábbi imámat, amely engem is a hálaadásra és a remény táplálására késztetett.
Nemrég a jegyzeteim közt görgettem, mikor megláttam egy olyan, jó pár hónappal ezelőtt született bejegyzést, ami egy kétségbeesett imát tartalmazott. Ekkor már egy ideje lakást kerestünk a vőlegényemmel, ahová az esküvő után költözhetünk. Előzetesen nem volt arról elképzelésem, hogy a lakáskeresés mennyire idegőrlő folyamat (is) lehet; nézelődni a neten hosszú-hosszú órákon és napokon keresztül munkaidő után egészen addig, míg kifolynak a szemeim a gép előtt üléstől; felhívni az ingatlanost, aki egyáltalán nem biztos, hogy rögtön felveszi, és ha visszahív, jó eséllyel épp mondjuk a boltban vagy egy találkozón vagyok, ahol gyors hirtelenséggel ki kell ötlenem, mikor is tudnám az időmbe belesűríteni az ingatlan megtekintését. Ami a város másik felén van, tehát 1 óra oda, 1 óra visszaút, plusz még a lakás körbejárása, amiről aztán úgy döntünk, hogy nem alkalmas számunkra, de legalább részünk volt abban a nem mindennapi élményben, hogy a BKV-ról leszállva kakaskukorékolást hallottunk (megtörtént eset).
Eleinte fel lehet fogni az egészet tapasztalatszerzésként, de tizenötödjére már kevésbé élvezetes a folyamat, miközben sakkozunk a pénzügyekkel, utánajárunk a hitelügyintézésnek, végezzük a jegyesoktatást, igyekszünk kezelni a helyzettel járó feszültséget és elvárásokat, és hát ugye az esküvő sem szervezi meg magát… egy idő után belefáradtam ebbe az állapotba, és nem éreztem, hogy választ kaptunk volna Istentől arra vonatkozóan, hogy hol szeretne minket látni. Így panaszkodásaim és csüggedéseim közepette a naplóbejegyzésemben megfogalmaztam egy imát, melyben hittel arra kértem Isten, hogy mutassa meg, hol készít számunkra friss házasként otthont, és vezessen is el minket oda. “Tudom, hogy Te is akarod a házasságunkat – de akkor szükségünk van egy megfelelő lakásra, amely majd az otthonunk lehet.” Tudtam, hogy Isten nem hagy minket cserben, a sokadik próbálkozás és újratervezés után mégis nehéz volt látni a fényt az alagút végén.
Ez a fohász egészen véletlenül került a szemem ügyébe néhány hete, mikor a nászutunkról visszatérve a szép új lakásunkban ücsörögtem – ott, ahol Isten kegyelméből és gondviseléséből lakhatunk.
Az első reakcióm a döbbenet volt. Valószínűleg a tömérdek szervezni való, a rengeteg új élmény, az érzelmileg intenzív időszak következtében már egyáltalán nem emlékeztem arra, hogy anno ekkora gondot okozott a lakáskeresés, hogy erős volt bennem a félelem, a reménytelenség. A második reakcióm pedig a hála volt – óriási hála azért, hogy Isten ennyire szeret minket, hogy a legjobbat adja nekünk, és hogy gondoskodott a számunkra legmegfelelőbb helyről, hogy előkészítette számunkra az otthonunkat.
Egy dolog, ami fontos volt, ami nehézséget okozott, majd isteni közreműködéssel helyreáll, megoldódik – én pedig el is feledkezem arról, hogy valójában mi/csoda dolog történt! A legtöbbünk küzd azzal, hogy az Isten által véghez vitt csodákra emlékezzünk, mert az aktuálisan gyülekező viharfelhők elfeledtetik velünk, hogy nem mindig volt sötét, hogy sokszor ragyogóan sütött a Nap.
A Biblia (és egy jól ismert keresztény dal) több soron is emlékeztet minket arra, hogy emlékezzünk meg az Úr jóságáról:
Emlékezzél meg az Úr jóságáról!
Emlékezzél meg oltalmáról,
Mert olyan magas, mint az ég
Hűsége és megtartó kegyelme hozzánk,
Nagy az Ő kegyelme népe iránt.
Viharokban Ő erős várunk,
Mikor szélvész dúl, karjába zár.
Amilyen távol van napkelet,
Oly messze veti el tőlünk bűneinket.
Nem fogy el irgalma népe iránt.
És miért fontos megemlékezni arról, hogy mit tett értünk korábban Isten? Mert ez élteti bennünk a reményt a kilátástalan helyzetekben, és erősíti a Belé vetett bizalmunkat. Érdemes a Zsoltárok könyvéhez lapoznunk, ahol gyakran találkozunk azzal a motívummal, hogy a zsoltáros szomorúságát, keservét énekli meg, imájának végszava azonban nem a kétségbeesésé, hanem a reményé és a bizalomé: „Emlékezem az Úr tetteiről, gondolkozom a hajdani csodákról. Minden művedet megfontolom, minden tettedet mérlegelem.” (Zsoltár 77,12)
Tudom, hogy nem minden probléma oldódik meg (relatíve) ennyire gyorsan, mint a lakáskeresős ügyünk; van, hogy évek, évtizedek múlva kapjuk meg a megoldást, az enyhülést, és azt sem biztos, hogy pont úgy, ahogy elképzeltük. De hiszem azt, hogy Isten már az odavezető úton is gondoskodik rólunk, és nem hagy minket gyámoltalanul.
A sötétben való tapogatózás és a csüggedés idején húsba vágó kérdés, hogy fel tudjuk-e idézni magunkban azt, hogy Isten mennyi jót tett már az életünkben,
mennyi helyzetből mentett ki minket, hányszor gondoskodott rólunk, mikor úgy tűnt, nem jön a megoldás? Ha igen, akkor a reményünk nem alaptalan naivitás lesz, hanem a legjózanabb dolog, ami mellett voksolhatunk.
Fekete Ágnes
hirdetés
