“Míg az édesapáknak az a kihívás, hogy több időt töltsenek a gyermekeikkel, hogy közelebb lépjenek hozzájuk, addig az anyáknak sokkal inkább az, hogy egy kicsit kijjebb vonuljanak a gyermekük életéből.” A gyermek személyiségének fejlődése szempontjából kulcskérdés az, hogy az édesanya fokozatosan el tudja őt engedni, az anyák mégis félnek ettől a folyamattól. Mi tud nekik segíteni az elengedésben, miért fontos, hogy jó önismerettel rendelkezzenek, és hogy van jelen Isten ebben a folyamatban? Beszélgetés Süvegesné Rudan Margittal az anyai hivatásról, férjével, Gergővel nemrégiben megjelentetett könyvük kapcsán.
Nemrégiben jelent meg Anyakulcs címmel férjeddel közösen írt könyvetek. Mi inspirált a megírására?
Az Anyakulcs nem született volna meg az Apakulcs nélkül, amely néhány éve a férjemben, Gergőben fogalmazódott meg. Ahogy elkezdett az édesapákkal foglalkozni, érkeztek felé a kérdések; az édesanyáknak mire kell figyelniük, mik lennének az anyakulcsok? Ennek mentén indult el a közös gondolkodás, ami nagyon gazdagító hatással volt épp úgy a párkapcsolatunkra, mint a gyerekeinkkel való kapcsolatra. Biztosak voltunk benne, hogy az anyakulcsok másról szólnak, mint az apakulcsok, hiszen míg az édesapáknak az a kihívás, hogy több időt töltsenek a gyermekeikkel, jobban jelen legyenek, közelebb lépjenek hozzájuk, az anyáknak ez általában nem okoz nehézséget, mert a fogantatástól kezdve együtt vannak a gyermekükkel.
Sokkal inkább az a kihívás számukra, hogy egy kicsit kijjebb vonuljanak a gyermekük életéből, hátrébb lépjenek.
Jó pár édesanya visszajelezte, hogy milyen jó, hogy napvilágot látott a könyv, mert ezzel a témával alig foglalkozik valaki, pedig nagyon fontos. Szembesülnek az elengedéssel, és azzal, hogy ez nagy, nehéz, fájdalmas téma, amit nem könnyű érinteni. Azt érzékelem, hogy mi, anyák, ezen a téren nem nagyon kaptunk eddig támogatást, és a könyvvel a célunk, hogy éreztessük az édesanyákkal, hogy nincsenek egyedül ebben a helyzetben. A könyvben megjelenő szemlélet nem plusz elvárásokat helyez rájuk, hogy mit csináljanak jobban, hanem szempontokat adva talán örömtelibbé tudja tenni az utat, felkínálva az összekapcsolódás lehetőségét más édesanyákkal.
Felismerem, bátorítom, rábízom – ezek az úgynevezett anyakulcsok. Fejtsd ki, kérlek, ezeknek a jelentését!
Az anyakulcsok egy biztonságot adó, bizalomteli kapcsolaton alapulva tudnak a legjobban működni. Annak érdekében, hogy az anyák egy kicsit hátrébb lépjenek, először is fel kell ismerniük, hogy mi az, amire a gyermekük már önállóan is képes. Érdemes rácsodálkoznunk: jé, tegnap még nem tudta tartani a cumisüveget, ma már igen; vagy: múlt héten még nem próbálta egyedül bepakolni az iskolatáskáját, most már szeretné kipróbálni.
Rácsodálkozni: az a természet rendje, hogy a gyermekünk újabb és újabb dolgokat próbál ki, és egyre több mindent sajátít el.
Emellett azt is felismerjük, hogy bár mutatunk neki mintákat, megoldási módokat, nem biztos, hogy a gyermekünk egy az egyben követi azokat, lehet, hogy más megoldást talál, amely ugyanúgy eredményre vezet. Tudom-e ezt jónak látni? A felismerés után a következő lépés a bátorítás, ami már nem elsősorban a bennem zajló folyamatokról szól, hanem a kettőnk közötti kapcsolatról.
Tudom-e bátorítani a gyermekemet abban, hogy elkezdjen önálló döntéseket hozni azokban a dolgokban, amelyekben kompetens?
Ez részben képességeinek a használatát jelenti, részben pedig a kapcsolati területeire vonatkozik. Bár a család a legfontosabb vonatkozási pont egy gyermek életében, vannak más vonatkozási pontok is. Bátorítom-e abban, hogy a családon kívül is keressen kapcsolatokat, kialakítson barátságokat? A harmadik lépés pedig az, hogy ha felismertem, hogy valamire képes, és tudtam abban bátorítani, hogy szabadon, önállóan hozzon döntéseket, rá tudom-e bízni a felelősséget?
Rá merem-e bízni a döntések következményeit, még ha azok kellemetlenek vagy erőfeszítést igénylőek is?
Ez a kulcs a felelősség fokozatos átadásáról szól. Mindehhez közeli, figyelmes kapcsolódásra van szükség, hogy anyaként lássam, mi az, amire már képes a gyermekem, mi az, amiben bátoríthatom, és amiben aztán a felelősséget is rábízhatom. Ha olyan területen bátorítom és bízom rá a felelősséget, ahol még nincsenek meg a megfelelő képességei, az kudarcokhoz és csalódáshoz tud vezetni. Amire viszont képes, ott érdemes megtennem az apróbb hátralépéseket, hogy fokozatosan kicsit kevesebb legyek a gyermekem életében. Fontos, hogy az elengedés nem csak a kamaszkorra korlátozódik, hanem már a születéssel megkezdődik, és minden élethelyzetben jelen van.
Ha a másik oldalról közelítjük a kérdést; mi történik azokkal a gyerekekkel, akiknek az édesanyjuk nem teszi meg az elengedés lépéseit?
A könyv írása során az a kérdés lebegett a szemünk előtt, hogy szülőként milyennek szeretnénk látni a felnövekvő gyermekeinket; azt szeretnénk, hogy önállóak legyenek, hogy szabadok legyenek a döntéseikben és a kapcsolataikban, valamint hogy felelősségteljes személyiséggé váljanak. Nekünk, anyáknak nagy reményt és örömöt adhat, ha láthatjuk, hogy – megadva az önállóság lehetőségét – a gyermekünkben megszületik annak az érzése és tudata, hogy bíznak bennem, értékesnek tartanak akkor is, ha mások a megoldásaim. Ha szabadságot tudunk adni, akkor megtapasztalja a gyermek, hogy dönthet az életéről, hogy ura az élete azon területének, amiben kompetens, és a hibázás nem rossz, hanem a tanulás része. Ezáltal a személyiségének olyan pozitív vonásai születnek meg, amelyeket nagyon szeretnénk látni a felnőtt gyermekünkben.
Ha pedig rá tudjuk bízni a gyermekünkre a felelősséget, akkor nem csak az anyja részeként lesz értelmezhető, hanem lesz saját élete, amelyet kompetensen tud vezetni.
Ezek azok az aprópénzre váltott gyümölcsök, amelyek az önálló, szabad és felelős felnőtt megszületését tudják támogatni. Ha az édesanyák ebből az irányból néznek rá a saját működésükre és a gyerekekkel való kapcsolatukra, akkor nem csak azt látják, hogy az elengedés nehéz, hanem hogy mennyi örömöt, mennyi, valójában bennünk lévő vágynak a megszületését teszi lehetővé. A könyvet alapvetően édesanyáknak írtuk, de a már felnövekvő gyerekek számára is hasznos lehet, hogy jobban rálássanak a kapcsolatukra, arra, hogy mi az, ami hiányzott a felnövekedésükből. Az időt nyilván nem lehet visszaforgatni, de ettől még érdemes tudatosítanunk a saját felnövekedéstörténetünk mozzanatait.
Fotó: Süvegesné Rudan Margit (Magyar Kurír)
A jegyesoktatásunkon úgy fogalmaztak, hogy a gyerek „átfutó tétel”, sokan viszont úgy tekintenek a gyermekek érkezésére, mint egy nő kiteljesedésének csúcspontja.
A kettő nem zárja ki egymást. Az, hogy anya lehetek, az életemnek valóban egyik legfontosabb vonulata, ami hihetetlenül sok tapasztalatot hozott magamról, a Gergővel való működésünkről, és úgy általában az életről. Ez a tapasztalat tényleg semmivel sem összehasonlítható, ugyanakkor ez nem zárja ki, sőt, szükségessé is teszi azt, hogy a gyermekre ne úgy tekintsünk, mint az életünk konstans és változatlan részére. Az „átfutó tétel” kifejezés egy pillanatra sem kérdőjelezi meg azt, hogy én anya vagyok, ez az életem meghatározó, tőlem elválaszthatatlan része, és mindig is az marad, hiszen örökre anya maradok, de ettől még
a gyermekeim helye, szerepe és a kettőnk közötti kapcsolat folyamatosan változik.
Talán ritkán gondolunk arra, hogy a kapcsolódás és az elengedés folyamatos körforgás: ha jól tudtam kapcsolódni, és ennek megfelelően megtaláltam az elengedésben az éppen szükséges lépést, ha tudtam önállóságot, szabadságot és felelősséget adni a gyermekemnek, akkor a kapcsolódás új minősége jön létre. Tehát nem arról van szó, hogy kapcsolódunk, elengedjük egymást, és aztán folyamatosan távolodunk, amíg szem elől nem veszítjük a másikat. Ez tényleg rémisztő lenne. Mi, anyák sokszor félünk attól, hogy az elengedés elszakadást jelent egymástól; én a bolygó egyik, a gyermekem a másik felén. De ha jól tudunk ebben haladni, akkor az elengedés nyomán a kapcsolódásnak új szintjére léphetünk. Bátorság kell ahhoz, hogy higgyünk abban: az elengedés újraközeledést is eredményez, de ez már nem ugyanaz a kapcsolat lesz, és ebben kell tudni váltani, rugalmasnak lenni. Ha ezt felismerem, akkor nem valamiféle erős szakadás vagy végleges távolodás fog bekövetkezni a gyermekemmel való kapcsolatomban, hanem megőrizzük egymást és saját magunkat.
Tekintsünk Isten szemszögéből az anyai hivatásra! Hogy látja Isten az édesanyákat, az ő szerepüket a gyermekek életében?
Amikor Isten kiűzi Ádámot és Évát a Paradicsomból, mind a kettőjüknek mond valamit; Ádámnak azt, hogy arcod verítékével keresed meg a kenyeredet, Évának pedig, hogy fájdalommal szülöd a gyermeked. Ezt sokszor átoknak tekintjük, pedig útmutatónak is vehetnénk, ami így áldássá és az Istenhez való kapcsolódás lehetőségévé válik. Mit értek ezalatt?
Anyaként egyre jobban értem, hogy a megszülés nem egy egyszeri alkalom.
A világra szülés valóban egyszer történik meg, de utána nagyon figyelmesen, ugyanakkor fokozatosan bele kell engednünk a gyermekünket a világba, újra és újra át kell őt adnunk Istennek, tehát lényegében újra és újra beleszüljük őt a világba. Így az Évához intézett mondat az Istenben való bizalmunknak egy egészen új megtapasztalása lehet. Hívőként tudjuk, hogy gyermekünket nem a semmibe, nem a veszélyes nagyvilágba engedjük el, hanem a Gondviselés tenyerébe. Még az Istenről alkotott képünk is megváltozik, ha nem azt mondjuk, hogy a Teremtő egy átokkal, egy nehéz hátizsákkal bocsátotta útra az embert, hanem egy olyan hátizsákkal, amelybe belerakta a Hozzá visszavezető úthoz szükséges térképet. Fel kell ismernünk, hogy ez a térkép húzza a hátunkat, de nem teher, hanem a lehetőségünk.
Mit tapasztalsz, napjainkban milyen elvárások helyeződnek egy édesanyára?
Nehéz erről általánosságban beszélni, azt viszont tapasztalom, hogy a sebzettségünkből vagy félreértésekből adódóan elvárások születnek bennünk, amelyeket aztán a környezetünknek tulajdonítunk. Ami pedig valóban külső elvárásként érkezik felénk, azt azért tesszük magunkévá, mert egy bennünk lévő fájdalmat érint. Gyakori elvárás, hogy egy nő legyen egyszerre gondos háziasszony, nagyszerű munkavállaló, sportos, fitt, karcsú és elegáns, és legfőképp fantasztikus feleség, tehát nagyon sok szerepkörnek kéne megfelelni a társadalom szerint. De úgy gondolom, elsősorban az egyénen múlik, hogy mennyire veszi fel a vélt vagy valós elvárásokat, mennyire van tisztában azzal, hogy hol lehet fájdalmasan érinteni, és van-e más megoldása, mint a megfelelés.
II. János Pál pápa A test teológiájában arról ír, hogy minden nő meg van hívva arra, hogy édesanyai hivatást töltsön be; van, aki biológiailag, van, aki lelkileg. Mit jelent lelki értelemben édesanyának lenni?
Vannak olyan barátaink, akiknek nincs gyermekük, de mégis hatalmas anyai szeretettel tudnak más gyermekekhez, családokhoz kapcsolódni. Végtelen nagy tisztelet van bennem feléjük, mert egész biztos, hogy ezt az utat bejárni nagyon nehéz, és ők hajlandóak voltak a nehézségeket megdolgozni, az akadályokon túllépni. Azt gondolom, hogy mire ezeket a nehézségeket feldolgozták, önismeretben és az Istenhez való kapcsolódásukban valószínűleg előrébb tartanak, mint azok, akiknek a biológiai anyává válás nem hozta el ezt a nehéz utat.
A jó anyaságba nekem leginkább az tartozik bele, hogy minél jobban tisztában legyek önmagammal,
hiszen így a gyermekemre is jobban tudok figyelni, kapcsolódni hozzá. Ha jó anyák akarunk lenni, nem spórolhatjuk meg ezt az utat, melyet sok lelki értelemben édesanyává váló nő hamarabb bejár.
Mi egy édesanya szerepe akkor, amikor a gyermekei kirepültek? Talán ettől az életszakasztól tartanak leginkább az anyák, mert félnek attól az érzéstől, hogy feleslegessé válnak.
Az anyákat talán leginkább három, háttérben megbúvó félelem szorongatja. Az első: Ki vagyok én, ha nem anya vagyok? Vagy, ha már nem száz százalékig vagyok anya, akkor miből áll az életem? A második: Felkészítettem-e elég jól a gyermekem a rá váró kihívásokra? Elláttam-e őt minden szükséges útravalóval? És a harmadik: Ahogy a gyerekem egyre önállóbb, szabadabb, és egyre több felelősséget vállal, nem maradok-e egészen egyedül? Mindannyiunkban feltámadnak ezek a jogos félelmek, de ahogy a gyermekben az elengedés által új gyümölcsök születnek, úgy az édesanyában is megszülethetnek ezek.
Feltámadhatnak, helyet kaphatnak olyan szerepek, amelyeket az anyaság időlegesen kitakart, olyan vágyak, amelyeket háttérbe szorítottunk.
A félelmeket nem szabad letagadnunk, hiszen nem fogjuk tudni őket egészen kiirtani sem. De eldönthetjük, hogy mi kap hangsúlyt az életünkben: a félelmek vagy a felfedezésre váró gyümölcsök. Az, hogy anya vagyok, mindig ott lesz az életszerepeim között, de jó, ha megszületik mellette más is (kórustag is vagyok, barátnő, unokatestvér stb.). Más szerepek egyre jobban szóhoz juthatnak azáltal, hogy már nem a nap 24 óráját tölti ki az anyaságom. Bátorságra van szükségünk, hogy engedjünk más szerepeket is előbukkanni, és azoknak megtalálni a helyét. Ha ezeket az új utakat Istennel együtt járjuk, akkor a szerepeink megtalálása Hozzá fog vezetni,
hiszen ami igazán fáj vagy foglalkoztat, abban a legerősebb az Istenhez való kapcsolódásunk.
Fekete Ágnes
hirdetés
