2024. 03. 17.

Amikor azt hiszem, látok

Gondolatok vakságról és világosságról – Schindler Zsófia keresztény pszichológus tollából.

Ha Dickens úgy írta le a francia forradalom idejét, mint a bölcsesség, a bolondság, a hit és a hitetlenség korszakát, akkor a jelenünkre azt hiszem a látás és a vakság évtizedeként hivatkozott volna. Mert hogy elértünk a történelemnek egy olyan szakaszába, ahol mindig a másikról gondoljuk, hogy sötétben tapogatózik és szemfelnyitásra szorul, soha nem mi magunkról. A látás kora volt az, meg a vakság kora.

Talán Oliver Sacks egyik könyvében olvastam először az Anton-Babinski szindrómáról, ami a kortikális vakságnak egy különös fajtája. Többnyire agyvérzést vagy traumát követően fordul elő, ami viszont egészen döbbenetessé teszi az az, hogy az érintettek meg vannak győződve róla, hogy látnak. Anélkül, hogy bárki szenvedését érzéketlen módon leredukálnám egy puszta szimbólumra: nem tudom, létezik-e olyan jelenség, ami ennél pontosabban ragadná meg azt, ahogyan ma az igazsághoz viszonyulunk. Fennhangon hirdetjük a nézeteinket, korrekciót és kritikát nem tűrve,

fehérnek nevezzük a feketét, egyenesnek a görbét, az igazság viszont az, hogy nem látunk semmit.

Kétezer évvel ezelőtt élt egy vak ember Jerikóban, akinek a története a mai napig sokunk polcán ott pihen. Bartimeusnak hívták és az életét többnyire az út szélén ülve töltötte. Egy napon értesült róla, hogy Jézus a közelében halad el, s mivel már hallott a csodákról, amiket Izrael-szerte tett, kiáltozni kezdett utána. A körülötte lévő tömeg próbálta leinteni, de ő még hangosabban üvöltött „Dávid fia! Könyörülj rajtam!” (Lk 18:39). Sokat gondolkodtam azon, hogy miért akarhatta bárki is elhallgattatni a kétségbeesetten kiabáló embert és arra jutottam, hogy talán azért, mert ők maguk is sötétben tapogatóztak. Ugyanis amikor egy életet töltök azzal, hogy úgy teszek, mintha – olyannyira, hogy már magam is elhiszem, mennyire éleslátó vagyok-, rendkívül kellemetlen szembesülni valakivel, aki őszintén vágyakozik az igazság után. Jézus meggyógyította Bartimeust, de hogy a többiekkel mi lett, azt nem tudjuk.

Nyugi, ez nem egy tanmese arról, hogy a keresztényeknek mindig mindenben igazuk van. Sokan vannak, akik Krisztus követői és mégis tévesen gondolkodnak dolgokról. Másrészről viszont mégiscsak fontos kérdés, hogy mi kell a látáshoz? Mennyit szükséges felismernem (biblikus értelemben) ahhoz, hogy elmondhassam „vak voltam, most látok”? Mindent? Szerintem nem. Csak ennyit: Az esendőségemet.

Azt, hogy szent, szerető és igazságos az Isten. Sok dologban tévedhetek, ám ha ezeket élesen látom, ha alázat van bennem és vágyom a többre, akkor letámaszthatom a fehér botomat.

Egy másik vak ember meggyógyítását követően Jézus azt mondja, hogy aki nem ismeri el a vakságát, az jóval nagyobb problémával áll szemben mint az, aki beismeri, hogy nem lát. (Jn 9,41) Érdemes lehet elgondolkodnunk a szavairól.

Schindler Zsófia

Borítókép - Fotó: Dreamstime
Blog
hirdetés